Kevés játék építi be ilyen szervesen a való világ kulturális és természeti örökségét, mint az Echoes of the End. A játék nemcsak inspirálódik Izlandból, hanem szinte digitális mitológiát farag belőle: gleccserek, vulkáni mezők és óceánparti ködbe burkolózó sziklák teremtik meg a játék komor, mégis varázslatos atmoszféráját.

A fejlesztők valódi izlandi helyszíneket fotogrammetria segítségével emeltek át – így a játékban fellelhető díszletek akár a Sólheimajökull jégmezőről vagy a fekete homokos Reynisfjara tengerpartról is ismerősek lehetnek. A kultúra azonban nem áll meg a látványvilágnál: a játék szereplőinek világlátása, az istenképük és a történetvezetés egyaránt az északi mítoszok melankóliájából, a természetközpontúságból és a saját sorsukkal küzdő hősök sagáiból merít. Nem egy tipikus fantasy, inkább egy interaktív, izlandi eposz, ahol a havas csúcsok alatt emlékek és identitás vívják a valódi harcot.

Az Echoes of the End a reykjavíki székhelyű Myrkur Games első nagyszabású címe, egy történet központú, third person akció-kaland, amely az Unreal Engine 5-re alapozva gyönyörű grafikát ígér. Külön csemege, hogy ritkán jelenik meg, az izlandi mitológia, folklór és sagák által inspirált játék, de a beharangozó videók után a fő kérdés leginkább az volt, hogy a harc, a fejtörők és a történetszál mennyire áll össze a végén.

A játék főhőse Ryn, akinek útja sokkal inkább lélektani utazás, mint világmegmentő küldetés – főszereplőként egyszerre egy mágikus tradíció képviselője, kitaszított pária, bonyolult családi keretek között őrlődő harcos és a világ megmentője. A történet középpontjában – sok harc és puzzle mellett szétszórva – az identitás, az emlékek és az önrendelkezés témái állnak – olyan kérdések, amik ritkán kerülnek ennyire fókuszba akció-kaland műfajban. Érdekes párhuzamot mutat a rebootolt God of War sorozattal, ahol a harcrendszer, a különböző, továbbjutáshoz szükséges logikai feladatok, a hozzánk csapódó társ és a főszereplő identitásának kérdőjelei szintén fontos elemei a játéknak.

A világépítés és a grafika a játék legerősebb része: az Echoes of the End látványvilága egészen kiemelkedő, a fotogrammetriával digitalizált helyszínek miatt a játéktér valóságosabbnak tűnik és tényleg, mintha egy mesebeli világ ismerős, mégis varázslatos vidékein járnánk. Nézelődésre azonban kevés lehetőségünk akad, mert a harc és a megoldandó – tényleg lépten nyomon utunkat álló fejtörők állandó elfoglaltságot adnak, néha az volt az érzésem, hogy egy kicsit túl sokat is ahhoz képest, hogy több figyelmet érdemelne a táj.

A vizuális élményt azonban időnkénti textúrahibák, akadozások és animációs problémák rontják, amik – megint csak sajnos – még jobban feltűnnek egy ilyen gyönyörűen összerakott világban. Az emlegetett akadozások pedig főként azért fájnak, mert leggyakrabban akkor jönnek elő, amikor futással nekilendülnénk egy-egy résznek, mintha az optimalizáció nem tudna lépést tartani velünk – a fórumokon több helyen olvashatóak is voltak szarkasztikus megjegyzések, hogy a „lassítással” a játék készítői a világ szépségeire szerették volna felhívni a figyelmünket, csak nem a legjobb eszközzel.

Bár a történetvezetés többnyire lineáris, a világ felfedezése és a mellékszereplők – különösen az úton mellénk szegődő társak jó érzékkel árnyalják az összképet. A párbeszédek életszerűsége, a szinkronszínészek munkája egységesen magas színvonalat mutat, némiképp kompenzálva a történetszál kiszámíthatóságát. A belső konfliktusok felszínre hozása viszont nagyon jót tesz a játéknak, minden szempontból, tovább színesíti és a főszereplőt, valamint a világot is közelebb hozza, bizonyos téren még magunkra is ismerhetünk benne.

A játék főként három pillérre épül, ez pedig a harc, a rejtvények és a platformerekre hajazó ugrálós/mozgós részek. Az összecsapások a játék előrehaladtával taktikusabbá válnak és a helyezkedés, az erőforrásaink beosztása, valamint az ellenségek kiismerése legalább olyan fontossá válnak, mint a reflexeink. Az Echoes of the End igyekszik ellenségek terén is hamar kellő változatossággal szolgálni. A tutorial/bevezető során már találkozunk távolsági, nehézpáncélos, lassú, de nagyot ütő vagy gyors ellenségekkel, ami felkészít arra is, hogy gyorsan adaptálódjunk a helyzethez és előre igyekezzünk felmérni, hogy kiket és milyen sorrendben érdemes likvidálni.

A puzzle-ok változatosak és vizuálisan is kreatívak egy pontig, viszont több kritika is érte őket, amit sajnos meg tudok erősíteni. Egyfelől a túlzottan lineárisak, gyorsan átláthatók és nem azért rohangálunk tárcsákat tekergetve, mert komplexek, hanem mert időigényesek, másfelől pedig egyszerűen túl sok van belőlük és így nem legyőzendő akadályként, hanem inkább frusztráló maceraként pazarolják az időnket.  

Az Echoes of the End egy ambiciózus vállalás és egy gyönyörűen megalkotott kaland, ami narratívában és látványvilágban erősebb, mint ahogy jelenlegi állapotában az optimalizációja áll. Ezzel annyi öröm van az ürömben, hogy néhány patch múlva ezek a problémák kezelve lesznek és ha a játékmenettel vagy a külalakkal lenne probléma, annak javítása erősen kétséges lenne.

Nem vitatja senki, hogy – főleg PC-s szempontból – kissé elkapkodták a megjelenést a fejlesztők, de az is látszik, hogy a jól sikerült részekbe tényleg apait anyait beleadtak. Akik értékelik a hangulatos, lélektani kérdésekkel is átszőtt akció-fantasyket, azok számára emlékezetes élmény lehet az Echoes of the End, ugyanakkor valószínűleg érdemesebb egy-két patch után visszanézni rá, hogy igazán megmutathassa, mire képes.