Az idők változásának egyik legcsalhatatlanabb jele, hogy komplett műfajok alakulnak át. Ennek a tételnek az igazolására keresve sem találni jobb példát a horrorok terén végbement koncepció-forradalomnál. Mivel eleinte a rémmesék szintjén sem akartak többnek tűnni nem éppen komplexitásukkal hódító, viszont annál szórakoztatóbb, kizárólag a vegytiszta kikapcsolódás jegyében tető alá hozott felszínes semmiségeknél. Apránként azonban polgárjogot nyert az a vélekedés, miszerint a civilizációt lelkekre éhező démonoknál, rafinált, gazdáikat kárhozatba sodró dzsinneknél, agyzabáló élőholtaknál és maszkos ámokfutóknál ijesztőbb veszélyforrások fenyegetik. Ezek értő-okos átültetésével tovább fokozható a hatás.
Ám míg anno a fogyasztói társadalom elé görbe tükröt állító Elpusztíthatatlanok, vagy a felső tízezret kipellengérező Félelmetes társaság pikáns-bizsergető kuriózumoknak számítottak, ma már nem ez a helyzet. 2020-ban az a furcsa, ha egy borzongató alkotás nem a nemi-vagyoni egyenlőtlenségek, a kulturális különbségek, az ideológiai-erkölcsi csörték vagy a huszonegyedik századi osztályharc körül forog. Hovatovább, az elkoptatott fogásokat akkurátusan ízekre szedő és parodizáló próbálkozások sem hatnak a szenzáció erejével.
Vagyis az új vonulat létezése vitathatatlan tény, és az is tagadhatatlan, hogy egyik-másik képviselője okkal feszít a zsáner élvonalában. A „vérfertőző-elkorcsosult vidéki sutyerákok” toposzt megfricskázó Trancsírák, a gondolatébresztő Mi, a szexuális betegségek iszonytató allegóriájaként komoly karriert befutó Valami követ, vagy a család fontosságára rámutató Hang nélkül kötelező darabok.
Ezzel együtt, az okosan alkalmazva kincset érő formulát abuzáló, vonalas-népnevelő parabolák, és a hitvány kivitelezésüket tessék-lássék eszmei mondanivalóval védő rettenetek miatt sokakban önkéntelenül is keserű sóvárgás támad a hőskor iránt. Elvégre miközben kétségbevonhatatlan, hogy a nyolcvanas-kilencvenes évek paradicsomlétől tocsogó henteldéiről ritkán vetettek papírra szakmai értekezéseket, az okvetlenül a javukra írható, hogy szórakoztatták a nézőt.
Pusztán a vázlatos cselekmény-kivonatból kiindulva az Éber erdőt is könnyen a modern iskolához sorolhatja a felszínes érdeklődő. Mert ez elméletileg egy internetfüggő fiatalokat leszoktató tábor lakóinak válogatott hányattatásaira, és az őket üldöző, deformált véglények kegyetlenkedéseire fókuszál.
Az ember szinte látja maga előtt a kötelező elemeket. A like-vadászat bűvkörében élő, valóságtól elszakadt kamaszok tévképzeteinek kikarikírozása, a kiüresedett, eszképizmus-hajtotta netkultúra gúnyolása, és a hagyományos, offline kommunikáció közösségépítő erényeinek kidomborítása. Netán némi moralizálás arról, hogy vajon az ösztöneik vezérelte kreatúrák-e az igazi szörnyetegek, vagy a mobiltelefonjukhoz hozzánőtt, amorális tinédzserek még náluk is rosszabbak. Szerencsére azonban hamar kisül, hogy Bartosz M. Kowalski-nak esze ágában sem volt efféle marhaságokkal fárasztani a publikumot. Inkább azt tűzte ki maga elé célnak, hogy egy, a Balta-franchise nyomdokaiban járó, CGI-mentes trükk-effektekben gazdag kivégzésektől hemzsegő tiszteletadással fejet hajtson a régimódi slasher-klasszikusok előtt.
Történetről, jellemábrázolásról és hasonló úri huncutságokról ezért álmodni is fölösleges. Akár jelképnek is felfoghatjuk, hogy a gyilokorgia hátterére rávilágító, de az összképhez semmit sem hozzátevő, blőd háttér-információkat egy, a bestiákkal való találkozás óta félbolond nyomorékként élő öregember adja elő. A lényeg az, hogy a kétdimenziósnak is kizárólag a szó indokolatlanul tág értelmezésével nevezhető klisé-karakterek richtig a létező legidiótább döntéseket hozzák, és nem menekülhetnek ostobaságuk Darwin-díjas következményei elől.
Agyatlan macsó, dagadt e-sportoló, öntudatos szőkeség, érzékeny természetét cinikus egysorosokkal védelmező-rejtegető kívülálló, vagy éppen merész rajparancsnok: abszolút egyre megy. A két mázsa körüli, ám ennek dacára nesztelenül mozgó fertelmeket nem hatja meg a könyörgés vagy a siránkozás, és akit elkapnak, annak kínhalál a jussa. Nyelvkitépéssel kombinált megbicskázás, kettévágás, a Fargóból ellesett, faaprítós testmasszázs vagy egyszerű agyonverés: a paletta színesebb és izgalmasabb nem is lehetne.
Csak ülünk, ellazulunk, és kacagva ignoráljuk az ordító logikai bakikat, illetve az idézőjelet méltán megérdemlő „sztorin” tátongó, egy repülőgép-anyahajó zökkenőmentes áthaladását is biztosító lyukakat. Hiszen minek zsörtölődjünk Bergmant idézve nyilvánvaló hülyeségeken, fizikai képtelenségeken és a dramaturgiai alapjainak paprikás-sós hentesbárdos élveboncolásán, ha a kérlelhetetlen böhömök tízpercenként agonizáló húsmasszává passzíroznak egy teli torokból üvöltő pechvogelt?
Így ha engednénk a nosztalgia csábító szirénszavának, ne késlekedjünk: a lengyel direktor a maga kategóriájában parádésan muzsikáló remeke garantáltan megédesíti a napunk. De ha elvárjuk, hogy egy film több legyen összefércelt epizódok közepesen koherens halmazánál, vagy intellektuális kalandot keresnénk, esetleg fontosnak tartjuk az innovációt, spóroljunk meg magunknak egy lelombozó csalódást.
