Duke Nukem Forever: A Király visszatér!

Hát megtörtént. Tizennégy évvel a bejelentése után idén tényleg megjelent a Duke Nukem Forever. De vajon örülhetünk-e a végeredménynek?

Duke Nukem Forever: A Király visszatér!

I. oldal

Június 10-én tudtam, hogy olyasmit fogok tenni, amire nemrégiben még semmi esély nem kínálkozott: megveszem minden idők legtöbbet késett játékát, a Duke Nukem Forevert. Tizennégy év alatt generációk nőttek fel, konzolok jöttek-mentek, engine-ek váltak csodálat tárgyából régimódi szemétté. Kijött a Doom 3, a Half-Life 2, megjelent a Crysis és egy apró skót cég, a DMA Design Rockstar Games néven a világ legnagyobb hatalmú független játékcégévé erősödött. Ezalatt Duke Nukem itt-ott feltűnt ugyan, az igazi visszatérése viszont csak csúszott és csúszott, egészen a 2009 tavaszi 3D Realms csődig. A történet azóta vett pár váratlan fordulatot, az évtizedes fejlesztési időt pedig már kitárgyaltuk egy erről szóló cikkünkben. Jöjjön hát, aminek jönnie kell, teszteljük és értékeljük a Duke Nukem Forevert!

Waitin' forever...

Már itt az elején szeretném leszögezni, hogy ez a cikk kicsit személyesebb lesz. Aki elolvassa (s persze aki írja), kortól és nemtől függetlenül is közös valamiben. Mindannyian játszani szerettünk volna már a Duke Nukem Foreverrel, és mindannyian átéltük a késés keserű időszakát a fejlesztők csődjével egyetemben. Aztán kijött a játék és vele együtt az első vélemények és tesztek, amik újabb pofonként értek bennünket. Mert hisz ha Duke fan vagy, akkor egész biztosan olvastál már valamilyen cikket a játékról, ahol is túlkoros szemétnek titulálták, idei sztenderdekhez mérve véreztették ki és nyilvánították csalódásnak. Csalódni persze mindig relatív élmény. Van, aki szerint Duke Nukem ma már nem vicces, a cickók és az idegen hullák fejenkakkantása ovis szint, amit 2011-ben játékba tenni felér egy öngyilkossággal. Mások szerint pont ettől egyedi a Duke Nukem franchise, hisz anélkül tud gusztustalan és tabudöntő lenni, hogy az elrontaná játékmenetet (ellenpéldának lásd: Postal 2). Egyesek számára Duke maga a Király, aki 96-ban egy 2D-s, ronda sprite-okkal operáló kódhalmazba öltöztetve is szétrúgta a Quake hátsóját, álmatlan éjszakákat okozva a technokrata id Software dolgozóinak.

Ezen tények ismeretében tehát két dolgot lehet tenni: elfogadjuk, hogy a Duke Nukem Foreverről tesztet írni nem csak munka, hanem komoly felelősség is, és ezek szerint járunk el, figyelmen kívül hagyva a játék előtörténetét; vagy dönthetünk úgy, hogy előre ítélünk, rámászunk a ronda grafikára és fél óra után kimondjuk, hogy ez egy romhalmaz, felejtsük el, amilyen gyorsan csak lehet. Én igyekszem majd az előbbi csoporthoz tartozni és elemezni, mint játékos, mint újságíró – s egyszersmind rajongó. Most pedig, hogy átrágtuk magunkat az alapokon, tényleg beszéljünk a játékról, mert még a végén átlapoztok egy 1/10-es értékelésű konkurens cikkre...

II. oldal

[bold]"I'm back, baby!"

[/bold]

A Duke Nukem Forever sztorija nagyjából olyan, amilyennek az összes rajongó várta. Duke tizenkét évvel ezelőtt megmentette az egész világot, s ettől valódi sztár lett, aki manapság mást sem csinál, mint gyönyörű nőket du... lát vendégül saját kaszinóbirodalmában Las Vegasban. Mikor viszont az idegenek visszatérnek, Duke világos parancsot kap az elnöktől, hogy semmiképpen sem avatkozhat közbe, mert a legutóbbi háború is az ő hibája volt (!). Az elnök szerit az emberiség félreértette a cycloid birodalom békés közeledését (modern külpolitikai szatíra rulz), így a napok óta Vegas felett lebegő anyahajó nem Duke miatt van a városban, hanem hogy végre összebékítse a két civilizációt. Persze ha így lenne, soha az életben nem jelent volna meg a Forever, szóval egyértelmű, hogy az idegenek revansot akarnak venni Duke Nukemen a legutóbbi háború miatt. S hogy erre mi a legjobb módszer? Nos, csupán el kell vinni Duke csajait, a dögös és természetesen nimfomániás Holsen ikreket. Duke innentől kezdve tesz az elnök parancsára, és régi barátja, Graves tábornok segítségével útra kel, hogy egy eposzi kalandon keresztül tegyen pontot az invázióra.

Ilyen történet mellett persze semmi mai ötletet nem szabad elvárni. Duke most is egy 2D-s papírmasé figura, aki nagyjából egy tizenhárom éves kamasz szexuális frusztrációival tölti ki izomkötegeit. Ha meglát egy csajt, méricskél és beszólogat, ha számítógép közelébe jut, nőcis képeket nézeget rajta, alázós szövegei pedig durvábbak és viccesebbek, mint valaha. Az összes klasszikus duma visszaköszön, kezdve a "Rest in pieces!"-től a "Hail to the king!"-ig, a humor pedig olyan, amilyen, vagyis ízlés dolga. A magam részéről mindig is szerettem a Duke Nukem játékok ökörködéseit, mert remekül parodizálták az akciófilmek klasszikus kliséit. Persze manapság az akciófilm zsáner nem ugyanaz, mint tizenöt éve, de a recept még most is működik, és a Forever írói sok videojátékos klisét is vicc tárgyává tettek. Azért amikor felcsendül a Halo zenéje, és közli egy katona, hogy "Duke, meghozták a páncélod!", majd a Király csak annyit felel, hogy "A páncél punciknak való"... hát az üt, még úgy is, hogy tudjuk, ez a játék közel sem olyan csiszolt és jó, mint akár az első Xboxos Halo.

Na de ne szaladjunk előre, maradjunk még a humornál, mint hatalmas pozitívumnál. A játék az első perctől kezdve az utolsóig hozza a formáját e téren. Duke mindent kommentál, és bár kicsit többet káromkodik, mint annak idején, a dolog nem válik zavaróvá. A csajok itt is állandó szereplők, sokkal összefuthatunk, akik persze mind hatalmas rajongói Duke-nak és mást sem akarnak, mint huncutkodni a Királlyal. Persze nem csak verbális, de vizuális poénokkal is elláttak bennünket. A falak tele vannak a Duke Nukem musical reklámjaival, hősünk pedig saját gyorséttermet üzemeltet, melynek falán egy kutya feldolgozhatóságát prezentáló poszter feszít, jelezve, hogy ezek az ételek tényleg tele vannak meglepetéssel. Na meg persze minden interaktív: csodálhatjuk magunkat a tükörben, nyitogathatjuk a csapokat, flipperezhetünk egy komplett flipperjátékkal (melyet egyszer külön is kiadtak), nézhetünk pornót és súlyzózhatunk is... ez pedig összességében olyan hangulatot varázsol a játék köré, amilyet utoljára 96-ban érezhettünk. Mit mondhatnék, nosztalgikus élmény az egész, szavakkal nem is nagyon írható le.

III. oldal

"Your face, your ass... what's the difference?"

Maga a játékmenet már korántsem ilyen egységes, és ez az a pont, ahol inkább a kritikus kell, hogy előbújjon belőlem. Mindig is szerettem a régi FPS-eket, tudjátok, amikben nem voltak félpercenként nevetségesen túldramatizált scriptelt jelenetek, s melyekben néha az agyunkra is szükség volt. Hmm... érzitek a CoD-szagot? Na mindegy, térjünk a lényegre. A Duke Nukem Forever nem csak humorában idézi a 90-es éveket, de játékmenetében is. Adva vannak a jórészt lineáris pályák, melyeken a kisebb elágazások mellett is képtelenség eltévedni, az akciórészeket pedig erőltetett és oda nem illő puzzle szekciók szakítják félbe. Nem mondhatjuk, hogy rossz ötleteket vonultattak fel a készítők, de tény és való, hogy egy olyan kort idéztek fel, ami nem véletlenül tűnt le annak idején. Egy agyatlan shooterben azért vannak logikai részek, hogy erőszakkal frissítsék a játékélményt. Manapság viszont, a történetorientált játékok korában ez a divat elsorvadt, helyét más (bár nem feltétlenül jobb) megoldások vették át. Ennek köszönhetően aztán a Foreverben található puzzle részek inkább tűnnek furcsának, mint értelmesnek. Szintúgy kilógnak a sorból a poénos, de játékmenet szempontjából mellényúlásnak tekinthető töpörödős részek. Duke időnként összemegy, ami az első, kaszinós fogócska alatt még vicces, később viszont túl sokszor sütik el, pont, mint az ágyús lövöldözéseket és az FPS-ektől manapság távol eső platformugrálós szakaszokat. Hol egy hamburgeresnél kell ugrabugrálni, hol Duke óriásszobrát kell megmászni... oké, nem rossz, de miért is? A válasz egyszerű: ezt a játékot a dizájnerei a 90-es évek gondolatvilágába álmodták, képtelenek voltak haladni a korral és új ötletekkel előállni. Ennél fogva amit kapunk, az egy relatíve retro élmény, megerőszakolva pár később tárgyalt eljárással.

Hogy ez rossz-e, már nézőpont kérdése. A játékélmény egy manapság huszonéves gamer részére kielégítő és mulatságos, felidéz pár szép pillanatot. A konkurencia jegyében viszont elavult és unalmas, amit tetéz, hogy az első órák változatossága fokozatosan veszik ki a Foreverből. Nem vicc, a nagyjából 12 óra hosszú játék első hat óráját követően annyira leül minden, hogy az valami fertelem. Először vannak tűrhetőbb feladványok, látványos és hatalmas bossok, sok-sok tűzharc és járműves pályák. Később (nagyjából a gáttól számítva) viszont ugyanaz a minta ismétlődik végig: szörnyek, szoba, szörnyek, szoba, szörnyek, szoba... Mondanom sem kell, ez aztán kizökkent a hangulatból rendesen. A legrosszabb azonban kétségkívül a befejezés, a főboss, ami... hát... nem szeretek spoilerezni, de azt hiszem, fel kell készítselek bennetek, mert félő, hogy nekivágjátok az egeret a monitornak. Szóval a főboss ugyanaz a cycloid, akit az első pályán intézünk el! Oké, a játék végén nem egy, hanem három dugót húzunk ki belőle, és a neve is "Emperor", de a kihívás így is nulla, a záró képsorok pedig a Call of Duty 4-nek szólnak be, pont annak a játéknak az egész sorozatból, ami máig köröket ver a többi részre. Most komolyan, kellett ez?

IV. oldal

Kínos továbbá, hogy a fejlesztők úgy szerettek volna gúnyt űzni a modern FPS zsánerből, hogy közben olyan elemeket vettek át tőle, amiket Duke elvileg körberöhög az első fél órában. A Halo-s poén speciel már csak azért is gáz, mert Duke életereje magától töltődik vissza. Érdekes adalék, hogy itt nem Healthnek, hanem Egonak hívják, és hogy bizonyos opcionális dolgokkal (boxzsák püfölése, játékgépezés, csajnézegetés, stb.) növelhető a sáv, de játékmechanika szempontjából nincs semmi különbség a Haloval bevezetett regenerálódás és a Duke Nukem Forever egórendszere között. Ugyanilyen kellemetlen, hogy egyszerre csak két fegyver lehet nálunk. Az még csak hagyján, hogy az egyébként kiváló arzenál megegyezik a 96-os elődével, de az, hogy nem hordhatjuk magunkkal az összes flintát, sokszor feleslegesen nehezíti meg az amúgy sem épp könnyű játékot. Nem egyszer előfordult velem, hogy az egyik teremben kiválóan működő duó a következő szinten game over feliratot eredményezett. Az ilyen megoldásokat nem elég csak átvenni, ehhez hozzá kell igazítani a játékot, s ez itt nincs meg, lévén minden más a 90-es években ragadt.

Ha már szóba került a lövöldözés, térjünk ki a mesterséges intell... hoppá, inkább mégse, itt ugyanis nincs olyan. Az ellenfelekbe rengeteg skulót kell pumpálnunk, hogy megfeküdjenek, és emellett igen nagyokat tudnak sebezni, ezzel tényleg nehézzé téve a Forevert, viszont eszük nincs, elég megkerülni őket és máris belezavarodnak a történtekbe. A legnevetségesebb a bossok viselkedése, hajlamosak rá, hogy másodpercekkel később is arra a helyre lőjenek, ahol korábban álltunk. Fedezék nincs sok, lőszer még annyi se, a disznók viszont csak jönnek és jönnek, felidegesítve még a legelszántabb rajongókat is. Ha valaki hozzám hasonlóan mégis úgy érzi, hogy nekiesik a játéknak nehezebb fokozaton, előre szólok, hogy készüljön, mert a Király ereje ekkor már semmit sem ér.

V. oldal

"One eyed freak"

Adva van tehát egy hangulatos és humoros FPS, ősrégi játékmenettel és teljesen felesleges divatfeature-ökkel megtámogatva. A kérdés már csak az, hogy mi a helyzet a tálalással? Nos, fertelmes. Komolyan, a Duke Nukem Forever nyugodtan pályázhat az év legrondább játékának nem túl becses címére. A textúrák alacsony felbontásúak, a karaktermodelleket baltákkal faragták, a poligonszám alulról súrolja a kettest... hát igen, ennek a játéknak sem ma kellett volna megjelennie. Mindezzel még kibékülnénk, mert hát senki sem várt egy Crysist, de hogy a játék optimalizálatlan és szaggat, az már mindennek a teteje. Az én gépemen (AMD Athlon II X2; 4 GB RAM; HD5770) 1280x720-ban, élsimítás nélkül is volt, hogy leesett a framerate, látszólag akkor, amikor több ellenfél is a pályára került. Ez viszont még semmi a konzolos változatok "színvonalához" képest. A PS3-as port még úgy-ahogy rendben van, csak az alacsony felbontású textúrák zavaróak, de Xbox 360-on egész konkrétan tré a játék. Azt már csak halkan jegyzem meg, hogy a felbontás nincs 720p, és mindkét gépen 30 fps-re lőtték be a játékot, amit sokszor képtelen teljesíteni az engine. Botrány.

Még szerencse, hogy a hang és a zene a régi. E téren nem tudok belekötni a játékba, sőt, a shotgun hatalmas durranásáról dicshimnuszokat tudnék zengeni, annyira jó. Duke hangja, John St. John hozza a formáját, a beszólások és a szinkron első osztályú. Sajnáltam ezzel szemben, hogy a nagy potenciált hordozó többjátékos mód semmi különöset nem hozott. A klasszikus játékmódok unalmas és kicsi pályákkal társulnak, és bár el lehet lenni a multival egy pár órácskát, azért nem a DNF lesz az a játék, ami miatt letesszük a CoD-ot vagy a BF-et. Sebaj, az előrendelők kaptak néhány DLC-t, ez is valami.

Hail to the king?

Megjött, itt van, játszhatjuk – talán ez a legnagyobb pozitívum a Duke Nukem Foreverrel kapcsolatban. Csodát persze senki sem várt, a lényeget pedig megkaptunk: adott egy totálisan régimódi játék, amit elhalványít a befejezés, a regenerálódó élet, a fegyverkorlát és az unalomba fulladó darálás. Ugyanakkor az atmoszféra jó, klasszikus Duke, szóval aki ezt szerette volna, az nem fog csalódni. Személy szerint úgy vélem, hogy mi, rajongók még így is örülhetünk a Forevernek. Egyrészről szórakoztató, nehéz felállni előle, másrészt pedig sok olyat mutat, amit mi nagyon is szerettünk a 90-es években. Érdekesség egyébként, hogy a végjáték után megnyílik egy videó galéria, ahol olyan felvételeket is megnézhetünk a DNF korábbi verzióiból, amiket még sosem láthattunk korábban. Nekünk, öregeknek ez tényleg ajándék. S hogy mi van a mai, fiatal játékosokkal? Nos, ők nem nagyon fogják tudni hová tenni a DNF-et a WC-n kívül. Komolyra véve a szót, szakmai szemmel nézve ez a játék akkor lenne ténylegesen értékelhető, ha PC-re négyezer, konzolra maximum hatezer forint lenne, kiválóan futna, és a konzolos változatok is 720p-ben feszítenének stabil 60 fps-es képfrissítéssel, élsimítással megtámogatva. Akkor fele annyian sem szidnák a játékot, mint most, és alant is magasabb számot olvashatnátok. Így azonban ki kell mondani: a Király felett eljárt az idő, szóval hacsak nem vagy rajongó, inkább várd meg, hogy lemenjen az ára... 2000-ért már mindenképp megérheti.

Platformok: PC, PlayStation 3, Xbox 360

Tesztelt platform: PC, PlayStation 3

Chocho

Tesztek

{{ i }}
arrow_backward arrow_forward
{{ content.commentCount }}

{{ content.title }}

{{ content.lead }}
{{ content.rate }} %
{{ content.title }}
{{ totalTranslation }}
{{ orderNumber }}
{{ showMoreLabelTranslation }}
A komment írásához előbb jelentkezz be!
Még nem érkeztek hozzászólások ehhez a cikkhez!
Segíts másoknak, mond el mit gondolsz a cikkről.
{{ showMoreCountLabel }}

Kapcsolódó cikkek

Magazin címlap arrow_forward