1. oldal

Ha van rajzfilm, amit biztosan nem kell bemutatni a kedves olvasónak, akkor az a Disney 1987-ben indult Kacsamesék című sorozata. A világszerte milliók által nézett mese 1991-ben érkezett el hazánkba, aminek köszönhetően a magyar gyerekek sem maradtak ki Dagobert bácsi és barátainak kalandjaiból. A nagy siker természetesen azt is jelentette, hogy számos videójáték készült a témából, melyek közül sokak számára az 1990-ben kiadott DuckTales volt a legkedvesebb. A NES, Gameboy és Famicom gépekre megjelent program egy élvezetes platformer volt, amelyben hősünk, Scrooge McDuck (magyar nevén Dagobert McCsip) titokzatos kincsek után kutatott, bejárva a világ egzotikus helyszíneit. A játék többnyire pozitív kritikákat kapott, üzletileg pedig olyan sikeres volt, hogy a fejlesztő Capcom a legnagyobb példányszámban eladott alkotásaként tartotta számon abban az időben. Mindezek fényében talán nem meglepő, hogy a jelenleg gőzerővel tomboló „HD-sítési” hullámban a japán fejlesztő a DuckTalest is elővette, és modern köntösbe bújtatva újra piacra dobta azt. A konzolokra és PC-re is megjelent program négyezer forintért szerezhető be a digitális terjesztőrendszerekről (PSN, Steam, Nintendo eShop, majd szeptemberben az Xbox Live-ról).

A Ducktales Remastered néven kiadott platformer egy vérbeli remake, hiszen néhány újítást leszámítva szinte pontról pontra lemásolja az eredeti játékot, csak épp feljavítja a technikailag elmaradott részeket. A történet megmaradt a maga egyszerű, gyerekbarát szintjén, de legalább elmondhatjuk, hogy nem üt el a rajzfilmsorozattól. A sztori szerint Dagobert bácsi öt rejtélyes kincs nyomába ered, amely során olyan helyszínekre látogat el, mint az Amazonas, a Himalája, Erdély, vagy épp a Hold. Ezek a pályák rendkívül hűek maradtak a forrásul szolgáló játéknak, hiszen sokszor teljesen megegyeznek az 1990-es programban látottakkal. Akadnak azért újdonságok is, a tanítómód szerepét betöltő első szint például teljesen új, itt hősünk óriási széfjénél kell helyre tennünk pár rosszfiút. Ami a szereplőket illeti, szinte minden, a sorozatból ismert karakter feltűnik hosszabb-rövidebb időre, így Kvák Kapitány, Tiki, Viki, Niki, Szaki Dani, Mágika De Spell és a többiek társaságát sem kell nélkülöznünk. A legszebb az egészben, hogy ahol lehetőség volt rá, ott az eredeti szinkronszínészek adták a szereplők hangjait. Ez különösen annak fényében nagy szó, hogy például a Dagobert bácsit megszólaltató Alan Young már 93 (!) éves, de mégis tökéletesen alakítja a világ leggazdagabb kacsájának szerepét. Nem mondhatunk rosszat a többi kacsáról sem, a szinkron nagyszerűen sikerült. Az már más kérdés, hogy az egyszerű, nem túl elmés dialógusok miatt a legtöbben valószínűleg csak egyszer fogják meghallgatni a szöveget, egy esetleges újrajátszáskor biztosan sokan elnyomják majd az átvezető videókat.

2. oldal

De ez nem nagy probléma, hiszen a hangsúly a játékmeneten van, amire talán az egyszerű, de nagyszerű jelző illik a leginkább. Dagobert egyetlen „különleges képessége”, hogy ugráskor a sétapálcájával az ellenséges lények fejére tud koppantani, eltakarítva őket ezáltal az útból. Ezt leszámítva csak az ügyességünkre támaszkodhatunk, arra viszont nagy szükségünk lesz. A játék ugyanis hozza azt a nehézségi szintet, amit a NES korszakban megszokhattunk a platformereknél. Hősünknek kezdetben csak három életerőpontja van, amelyek ha elfogynak, akkor egy életet is elveszítünk, a játék pedig visszarak bennünket a legutóbbi mentési pontra. Ami nehezíti a dolgot, hogy normál nehézségi fokozaton három életünk van, amelyek ha elvesznek, akkor az egész pályát újra kell kezdenünk. Ez talán elsőre nem hangzik olyan nehéznek, de a pályákon lévő ellenséges lények gondoskodnak arról, hogy alaposan megizzadjunk. A pályák is elég kacifántosak, így az ugrásoknál nagyon résen kell lennünk, és akkor még nem beszéltünk a főellenségekről, amelyek sokszor küldték kacsánkat a túlvilágra. Ezek a harcok egyébként alaposan át lettek dolgozva, aminek köszönhetően még nehezebbek, mint az eredeti verzióban.

Kár lenne tagadni, mi is vért izzadtunk egy-egy pálya befejezésén, de élveztük a kihívást, amit a Ducktales nyújtott. Aki viszont úgy érzi, hogy neki túl nehéz a játék, az átválthat a könnyű fokozatra, ahol végtelen mennyiségű élettel rendelkezünk, így mindig csak a legutóbbi mentési ponttól kell újrakezdeni egy adott szakaszt. Persze van lehetőség ennek az ellenkezőjére is, a platformer géniuszok nyugodtan váltsanak a magas nehézségre, ahol nagyon ritkák a mentési pontok, és sokkal hosszabb szakaszokat kell újrajátszanunk, ha hősünk a fűbe harap. Mindehhez természetesen pontos kezelés dukál, aminek köszönhetően az ugrások pontossága tényleg csak a mi ügyességünkön múlik, és nem a játék hibás irányításán. Egyedül a köteleken, láncokon történő közlekedés macerás kicsit, de egy idő után arra is rá lehet érezni. Az is piros pontot érdemel, hogy billentyűzettel tökéletesen irányítható az új DuckTales, nem kötelező a gamepad (bár véleményünk szerint azzal kényelmesebb).

3. oldal

Ám akármilyen szinten is játszunk, a pályán lévő gyémántokból ajánlott minél többet összegyűjtenünk, hiszen az azokból származó pénzt felhasználva portrékat, háttereket és zenéket nyithatunk meg. Arra viszont mindenki készüljön fel, hogy az összes bónusz anyag megszerzéséhez legalább két végigjátszásra lesz szükség, ugyanis nem olcsó ezek megnyitása. Bár ezek az extrák jól néznek ki, mi jobban örültünk volna olyan dolgoknak, amiket játék közben is használhatunk, például új karaktermodellek, öltözékek, netán választható karakterek. Többjátékos mód sincs a játékban, így kénytelen voltunk beérni a körülbelül 4 óra hosszú egyjátékos résszel. Igaz ez a tiszta játékidő volt, ha a rengeteg újrakezdést is beleszámoljuk, akkor a játékidő könnyedén felkúszhat 5-6 órára, különösen magasabb nehézségi fokozatokon.

Ami a külsőségeket illeti, a hangzásra igazán nem lehet panaszunk, hiszen amint említettük, a szinkronhangok nagyon jók lettek. Ugyanez elmondható a zenékről is, amelyek keverik az eredeti verzió dallamait a modernebb változatokkal. A főmenüben hallható Kacsamesék főcímzene ugyanolyan fülbemászó, mint 20 évvel ezelőtt, az ember szinte el sem akarja kezdeni a játékot, amíg meg nem hallgatta az egészet. A látvány esetében a karakterek megjelenését érdemes kiemelni, akik pont úgy néznek ki, mint a rajzfilmben, egyedüli hiányosságuk, hogy az átvezető videókban nem mozog az ajkuk… azaz a csőrük beszéd közben. A hátterek egyszerűek, de szépen ki lettek dolgozva, ráadásul nem egy kaptafára készültek, hiszen minden pálya teljesen más stílust képvisel. Kedvencünk az erdélyi környezet volt, a maga ósdi kastélyával, amelyben Drakula kacsa élt.

4. oldal

A Ducktales Remastered egy igazán jó felújított változat lett, ami megőrizte az eredeti játék báját, és játékmenetének sajátosságait, így nyugodt szívvel ajánlhatjuk a platformer stílus kedvelőinek. Legnagyobb hibája talán az, hogy a megszokott formulán és az új grafikán kívül nem nyújt semmi extrát, ám a stabil alapoknak köszönhetően ebben a formában is egy élvezetes, játékmenetében a régi stílust követő alkotásnak számít.

Értékelés: 8/10