Oldal I.

Az egyszemélyes RPG-k szerelmeseire rájárt a rúd mostanság. A tavalyi, X-box 360-ról portolt Mass Effect-en és a karácsonyi szezonban megjelent Fallout 3-on kívül egy igazán említésre érdemes játék sem jelent meg a PC-s piacon, s a rajongók már majd' egy évtizede várják, hogy a Bioware magához térve a sci-fi áradatból, végre kiadja a Baldur's Gate harmadik részét. Ám mivel ez még nagyon messze van (ha lesz egyáltalán, ugye), kénytelenek vagyunk beérni a jelenlegi felhozatallal. A tavalyi év mindenesetre hozott egy meglepetést is. A német területeken kiadott Drakensang hazai pályán sok helyen az Év játéka lett, és még a külföldi kritikusok is meglehetősen jó véleménnyel voltak a játékról. Sajnos az összeurópai és amerikai megjelenésre nagyon sokat kellett várni (szerintem legalábbis nevetségesen hosszú időt, de ez magánvélemény), ám most itt a játék, és mi magunk dönthetjük el, hogy megérte-e ez a bő  féléves csúszás.

A sárkány csókja

Mielőtt rátérnénk magára a játékra, érdemes kicsit beszélni arról, hogy miből is eredeztethető a németek csodagyereke. A The Dark Eye egy germán szerepjáték rendszer, melyet egy Ulrich Kiesow nevű úriember teremtett meg s engedett útjára 1984-ben. Németországban messze a legjobb eladásokkal büszkélkedő szerepjáték lett, maga mögött hagyva a nagy előd D&D-t is. Azóta több kiegészítés és újrakiadás is elérhetővé vált, s most a 2002-es, 4. kiadású a legfrissebb TDE szabálykönyv. Maga a világ egyébként kísértetiesen hasonlít a D&D és A Gyűrűk Ura univerzumra, ám a fejlődés és a szabályok nagyon egyediek, így szó sem lehet koppintásról. Ha esetleg korábban nem találkoztatok vele, ne vessetek magatokra, még nagy RPG rajongóként se, mert más országokban - ki tudja, miért - nem lett akkora siker.

S hogy mi a helyzet a játékkal? Nos, szerintem az sem fogja veszélyeztetni a Fallout 3 trónját, még a német hisztéria után sem (hozzávetőleg 2,5 millió példány lelt náluk gazdára). A sztoriról nem fogok elárulni egyetlen mondatot sem, mert az legerősebb oldala a Drakensangnak, s akár egy minimális spoiler is elrontaná az élményt. Legyen tehát elég annyi, hogy egy detektívként kezdünk, aki egy régi barátjától kapott levél nyomába ered, s olyan titkot lel, mely az egész világ sorsát megváltoztathatja. Sallangos kezdet egy fantasy-RPG-hez, de a sok fordulat és meglehetősen érdekes végkifejlet miatt érdemes végigjátszani a 80 órás kalandot. Igen, jól látja a Tisztelt olvasó: a Drakensang annak a korszaknak a kései hírmondója, melyben még minden RPG napokat vett igénybe.

Oldal II.

Rend(szer) a lelke mindennek!

Mivel a papír alapú játék sem volt túl egyszerű, így a Drakensang szabályai is meglehetősen kaotikusak az első pillantásra - sőt, még a másodikra is. Hogy érthetőbb legyen, mire gondolok, azt kell mondjam, hogy aki nem nevezi magát kőkemény RPG játékosnak (olyannak, aki tízezerszer vitte végig a Wizardry 7-et és 8-cat) , az jobb, ha el is felejti a játékot. Nem arról van szó, hogy rossz lenne, sőt, épp ellenkezőleg, de sajnos tény, hogy a kezdetek olyan szinten kegyetlenül dobják be a játékosokat in medias res, hogy az már riasztó. A tutorial nem túl szájbarágós, amit más helyzetben az előnyök közé sorolnék, most viszont kénytelen vagyok felróni, mert ehhez a programhoz sokkal részletesebb magyarázatra volna szükség. Ott termünk a fás-füves vidéken egy meglehetősen kaotikus karaktergenerálást követően, s csak nézünk, hogy mi merre hány méter...

Természetesen nem azzal van a baj, hogy a program nehéz. Nem is lenne ez gond, mert legalább megkövetel némi elkötelezettséget a vásárlók felől. De az már zavar, sőt, bosszant, ha nem tudom, mit miként kéne csinálni, mert nem kapok semmi normális utasítást vagy tippet. Mivel pedig a papír alapú játékhoz nem volt szerencsém, a sok karakterlap és millió beállítás elég sokkoló volt az első órákban. Ennek ellenére maga a rendszer nem lett rossz. Ha belejövünk (sajnos ez nagyon sok idő), át fogjuk látni, és ráébredünk, hogy milyen sok lehetőség is rejtezik a Drakensang mélyén. Ugyan a játék nem követel meg annyi morális és történeti döntést, mint mondjuk a Fallout 3 vagy az Oblivion, azonban más tekintetben (karakterek, harc) felülmúlja a nagy ősöket.

Maga a játékmenet nagyon hasonlít a fentebb már említett Baldur's Gate sorozatra. Egyedül kezdünk, majd rajtunk múlik, kik és hogyan csatlakoznak hozzánk kalandjaink alatt. A karakterek nem lesznek felejthetetlenek, de azért akad pár jobb beszélgetés vagy NPC. A világot kvázi szabadon járhatjuk be, s a főküldetések mellé nagyon sok mellékes feladatot vállalhatunk be. Érdekes, de a missziókról néha nagyon nehéz megmondani, hogy melyik csoportba is tartoznak. Valahogy nem tűnt olyan jól elszeparálhatónak a főtörténet a mellékszálaktól. Emiatt olyan érzésem támadt, hogy az egész világ egyben van, s mindenre úgy reagál, ahogy azt a valóságban is tapasztalhatnánk. Hisz itt sem tudjuk, melyik döntésünk az, ami végül előbbre löki ügyünket. Persze a játékban ez mind-mind csak illúzió, de ez azért egy jó pont a Drakensangnak. Kár, hogy a kevés segítség itt is belepiszkít az élménybe. Ha felveszünk egy küldetést, az ugye jobb esetben megjelenik a feladataink menüpont alatt. Ez itt is így van, csak épp olyan felületes módon kerül tálalásra az épp aktuális küldetés, hogy az már fájdalmas. Az esetek többségében semmi segítséggel nem jár a tasks tábla, így inkább ismételgessük el a beszélgetéseket és jegyzeteljük ki a neveket, helyszíneket. Jobban járunk.

Oldal III.

Egyszemélyes MMO?

A tárgyak és a felszerelés menedzselése szintén bonyolult lehet, ám mindezért kárpótol majd az MMO játékokból "kölcsönvett" eszközkészítés. Az erdőben a szörnyektől sok-sok receptet és hozzávalót zsákmányolhatunk, melyeket a megfelelő varázskönyveket elolvasva (ezeket általában meg kell venni) saját magunk is összekotyvaszthatunk. Jó móka, tényleg igazi kalandornak érezzük majd magunkat. Szerencsére a különböző karakterek között könnyedén csereberélhetjük a különböző varázsitalokat és tárgyakat, szóval elég egy-egy karakterre kigyúrni azt a bizonyos képességet, hogy a későbbiekben az elláthassa a többieket. Persze mindez nem lesz újdonság pl. a Witcher rajongóinak.

Maga az irányítás is kísértetiesen emlékeztet az MMORPG-kben látottakra. A WASD módszer nem túl életképes ha több karakterrel játszunk, így a Lineage II-ben látott módon a talajra kattintva fogjuk noszogatni embereinket. A görgővel ki- és bezoomolhatunk, s ha támadni vagy beszélni szeretnénk, a bal egérgomb lesz a célravezető eszköz. A csaták a KOTOR-ban látott módon zajlanak. Első ránézésre valósidejű kaszabolásnak tűnnek, de szerencsére ez mind körökre osztott harc, amit bármikor megállíthatunk, hogy kiosszuk az általunk épp legjobbnak ítélt parancsokat. Hogy mikor melyik skillt sütjük el, az nagyon fontos, mert ezek meglehetősen különböző hatást fejtenek ki más és más ellenfeleken. Sajnos a játék itt sem viszi túlzásba a betanítást, így nincs más hátra, mint kikísérletezni őket.

Ez utóbbi módszer is az MMO-kban látott módszerekkel érhető el. Egyszerűen tápoljunk fel a legközelebbi faluban, majd irány az erdő és az ottani - a játék előrehaladtéval egyre erősebb - szörnyek. Ahogy gyilkolászunk, úgy jönnek a tapasztalati pontok, s úgy is fejlődünk. Pofon egyszerű, nem igaz? Elsőre kicsit meglepett a játék nagy önállósága ezen a téren, de összességében jó tulajdonságnak könyveltem el, mert tényleg ráveszi a játékost, hogy foglalkozzon a vásárolt programmal. A harc szórakoztató és izgalmas, így nem válik unalmas kaszabolássá, szóval minden adott egy jó kis vendettához!

Oldal IV.

Társasan szép az élet

Már említettem a társainkat, de részletesen még nem tértem ki rájuk, holott érdemes, hisz nélkülük játszhatatlan a nagy kaland. Egyszerre három bajtársunkat vihetjük csatába az épp elérhető kompániából, és elhihetitek, hogy a jó összeállítás itt létfontosságú. Nagyon jól kiegyensúlyozott "mini-hadsereget" kommandírozhatunk így a különböző helyszíneken, és valódi telitalálat, hogy bármelyik szereplő felett átvehetjük az irányítást - akár a csata kellős közepén is (akár a Dungeon Siege-ben).

Ez persze nem jelenti azt, hogy ha egy szereplővel épp nem törődünk, akkor az egyenlő lesz egy golyó - bocsánat, nyílfogóval. Embereink (tisztelet a faji kivételeknek) meglehetősen önellátóak, így a harcok közben is elsütnek bizonyos speciális támadásokat. Sok játékban okoz gondot a csapattárs ostobasága, de a Drakensang üdítő kivétel. A party-AI remek programozást kapott, szóval nem kell félni attól, ha hősünk egyik percről a másikra egy csapat ellenfél között találja magát (persze azért a fejlődés elkél). Utolsónak említeném a jó útkeresési algoritmust. Emlékszem, milyen bosszantó volt anno az Obliviont játszva, mikor barátaim a legkisebb fűcsomót is kilométeres túrákkal igyekeztek megkerülni. De akár említhetném a KOTOR ajtóba ragadó csapattársait is. A Drakensangban ilyet max elvétve láthatunk.

Az NPC-kkel viszont messze nem vagyok elégedett. A legtöbbjük unalmas, jellemtelen báb csupán, és ez az (megint csak) Oblivionnal vagy a Fallout 3-mal összevetve keserű hiányosság. Szinte semmi sem vesz rá minket a beszélgetésekre, és ezen csak ront, hogy a karakterekkel mindössze olvasás alapján lehet kommunikálni. A legtöbb szereplő ugyanis csak tátog és ír. A bejátszások alatt és néha-néha a beszélgetések egyes sarkalatos pontján ugyan van némi hangjuk, de az is mentes mindenféle beleéléstől, így rögvest azt kívánjuk majd, hogy hallgassanak el. Ironikus, hogy meg is teszik... Ez sajnos 2009-ben már nagyon súlyos hiba.

Olval V.

Csodás tájak

Maga a grafika a játék első felében még csak átlagos, ám ahogy haladunk előre a történetben, úgy válik egyre szebbé, részletgazdagabbá. A textúráktól nem fogunk hanyat esni, de a pályadesign és a helyszínek kidolgozottsága példaértékű minden platformot egybevéve is. Az in-game videók nagyon gyengén rendezettek, de ez még megbocsátható egy főleg szabadságra épített RPG esetében. A karakterek animációja azonban nem nyelhető le ilyen könnyen. A női figurák is férfiasan mozognak (gondolom, egyazon mo-cap emberkétől kapták a stílusuk), az ellenfelek és az NPC-k sokszor tűnnek gerincferdültnek vagy csípőficamosnak. Ezt kárpótolandó viszont az elképesztő látótávolság. Ilyet utoljára a GTA 4-ben láttam, ám míg ott a motor nagyon szenvedett, addig itt nem voltak súlyos framerate problémák. A játék átlagosan 40 FPS-t termelt a tesztgépen (4400+, HD3870, 6 giga RAM) 720p-ben, s még a nagyobb akciójelenetekkor sem kellett számottevő lassulással számolnom.

A zene és a hang már más kategória. A karakterekről már értekeztem, jöjjön hát a zene. Semmi különös, igazán, messze elmarad attól a színvonaltól, ami beenné magát az ember fejébe és dúdoltatná magát napokon keresztül. Annyira, de annyira elveszik a játék alatt, hogy momentán fel sem tudom idézni. Egy fantasy RPG-nek azért ennél többet kéne nyújtani, én azt mondom. Utolsó technikai hiányosság a mentések rendszere. Elvileg a játékban van autosave, de ez sajnos messze sem megbízható. Egyszer - elfeledkezve a folyamatos mentésről - ki kellett lépnem a játékból. Mikor visszaültem a géphez, ott várt a szép continue felirat, így nagy bátran kattintottam rá, hogy ismét ott teremjek a... várjunk csak... ez a játék eleje!? Igen, az volt. A program hosszú órákra "elfeledkezett" a mentésről, ami azért is mókás, mert gyakorta kiírta, hogy "autosaving". Nem tudom, hogy ez csak egyéni bug volt-e, vagy másoknál is előfordul, de nagyon ajánlom a sűrű mentegetést, mert nem kicsit voltam kiakadva.

Összegzés

A Drakensang a fenti hiányosságai ellenére sem lett rossz játék. Igaz, a kiemelkedőtől messze van, az Év játéka díjjal pedig köszönőviszonyban sincs. A kemény RPG fanoknak azt javaslom, hogy tegyenek vele egy próbát, mert nekik biztosan tetszeni fog, de a műfajjal ismerkedők kerüljék el, mint macska a forró kását. Ha jobban odafigyeltek volna a játék tutorial részére és az angol fordításra is nagyobb hangsúlyt fektetnek, igazán eredeti alkotás lehetett volna. Így viszont csak egy "jó" játék, amitől egy igazi rajongó sem fog hasra esni.

Chocho