- A varázslónő vajon még mindig ellenáll a gravitációnak?
Az eredeti Dragon’s Crown még 2013-ban jelent meg, és a PlayStation 3 / Vita utolsó gyöngyszemeinek egyike volt. Mivel az egész játék kézzel rajzolt, és nem 3D-s, ezért szépen öregedett és máig gyönyörűen fest, de az aktuális konzolgenerációra nem volt kapható, így nem kerülhette el a sorsát, felújítást kapott (körülbelül az Odin’s Sphere portolása óta sejthető volt, hogy a Dragon’s Crown is érkezni fog). Na de mi is az a Dragon’s Crown?
Egy olyan játék, amivel ritkán találkozni manapság. Akik régebb óta játszanak, talán még emlékeznek rá, hogy a 80-as, 90-es években tele voltunk oldalra scrollozós bunyós játékokkal. Olyan legendák születtek anno, mint a Golden Axe, de a mutáns teknőcöktől kezdve Sailor Moonig körülbelül mindenkivel átverekedhettük magunkat a képernyőn, akár többedmagunkkal is (az öcsémmel anno délutánokat voltunk képesek eltölteni előttük). Aztán az új évezredben elkezdett kihalni a műfaj, mára csak kevés fejlesztőcsapat tartja benne a lelket. Ezek közül az egyik a japán Vanillaware, és ők az évtizedek alatt szépen továbbfejlesztették a sablont, így a Dragon’s Crown a jól ismert 2.5D-s akció mellé kölcsönvett elemeket a szerepjátékokból is.
Az alapsztori szerint a címadó koronával sárkányokat lehet irányítani, így nem csoda, hogy sokan fenik rá a fogukat. Mi egyszerű kalandozóként indulunk, eleinte még jobban érdekel minket, hogy mit eszünk másnap, minthogy egylegendás, talán nem is létező tárgyakat kergessünk, de aztán szép lassan a céhünk és a politika belekerget minket is a nagy kalandba. Hat eléggé különböző karakterrel vethetjük bele magunkat a csaták sűrűjébe, melyeknek már az elnevezése is emlékeztet a régi játékok „bugyutaságára”, merthogy keveri a fajokat és az osztályokat (elf, harcos, mágus, varázslónő, törpe és amazon).
A játék legfőbb ismertetőjegye a rajzstílusa. A környezet és az ellenfelek mesébe illőek, a főhősök pedig... nos, mindenki megtalálhatja magának a kedvencét, szépen ki van gömbölyítve rajtuk minden sztereotípia (a varázslónő futása mindent visz). Ahogy haladunk előre, úgy lépkedjük majd a szinteket, és szerzünk egyre erősebb felszereléseket. Amikor nem egypályán darálunképpen, akkor a városban intézhetjük ügyeinket: vásárolhatunk, feltámaszthatunk meghalt kalandozókat, hogy aztán csatlakozzanak hozzánk, küldetéseket vehetünk fel, és fejleszthetjük a képességeinket. Utóbbi talán a legfontosabb, mert így lesz a kezdetben egysíkú karakterünkből egy sokoldalú gyilkológép.
Az irányítás reszponzív, és némi gyakorlás után már nem a levegőt fogjuk csapkodni (ki kell ismerni a karakterek hatótávját). Rengeteg apróság dobja fel a kazamatákat: kinyitható kincsesládák, varázsrúnák, felszedhető csontok (a feltámasztáshoz), csillogó ékszerek vagy akár az ellenfelek által eldobott fegyverek. Egy fáklyával például sokkal jobb esélyünk van a fa szörnyek ellen, mint a kardunkkal, a számszeríjjal pedig messziről kaphatunk le veszélyes lényeket. Legalábbis amíg van lőszer hozzá. Néha viszont el lehet veszni a karakterek rengetegében, velem többször is előfordult, hogy egy pillanatra eltévesztettem, ki is vagyok én a képernyőn.
Egyszerre ugyanis négyen lehetünk a csapatunkban, plusz a kiegészítő karakterek, mint a tolvaj, aki ott futkározik mellettünk, és kinyitja nekünk az ajtókat és ládákat, ha kérjük (ehhez egy egérmutatót kell a megfelelő helyre húzni, ami Vitán csak egy érintés, de nagy konzolonazért szokni kell). Ha egyedül játszunk, a csapatunkat megtölthetjük a feltámasztott random hősökkel is, ők viszont nem lépnek szintet, úgyhogy előbb-utóbb meg kell majd szabaduljunk tőlük, és újakat rakni a helyükre.
Elviekben a játék sava-borsát az adja, ha a barátainkkal toljuk, de… pont ebben egy kicsit elvérzik a Dragon’s Crown. Online csak akkor játszhatunk másokkal, ha a sztoriban eljutottunk egy bizonyos pontig, ami úgy 3-5 óra is lehet. Onnantól kezdve drop-in/drop-out rendszer van, tehát bármikor csatlakozhatnak hozzánk barátaink, vagy le is léphetnek, akkor az MI átveszi a helyüket. Ha egy TV elé ülnénk le többen, akkor már a sztori legelejétől fogva játszhatunk együtt, de tanítómód csak az egyikünknek lesz, és a városban sem ismeri az osztott képernyő fogalmát a játék. Tehát ha valaki a felszerelésében matat, vagy vásárolgat, akkor a többiek várnak. Amikor pedig négy ember egyesével megcsinál mindent, az eleinte eléggé meg tudja törni a lendületet (utána már mindenki másodpercek alatt lezavarja a tennivalóit). Az is érthetetlen, hogy a küldetéseket is mindenkinek fel kell vennie, nem elég, ha a csapatot vezető karakter elfogadja őket.
Az a kreativitás tehát, ami megvan a játékban művészi oldalon, teljesen hiányzik a kezelésből, pedig kis odafigyeléssel sokkal jobbá lehetett volna tenni mindent, még akkor is, ha egyedül játszunk, mert a tárgy- és képességkezelés is nehézkes tud lenni a csata hevében. Ezt leszámítva viszont az alapok teljesen rendben vannak, a műfaj rajongói nem fognak csalódni az akcióban.
Apró figyelmesség a fejlesztők részéről, hogy a felújítás megjelenésével egy időben kiadtak egy-egy tapaszt a PS3-as és Vitás változatokhoz is, amik kompatibilissé teszik őket a PS4-es változattal, így platformfüggetlenül tudunk egymással játszani, vagy a PS4-en elkezdett játékot tudjuk folytatni út közben a Vitán (viszont itt fontos megjegyezni, hogy a mentést a játékon belül kell feltölteni a felhőbe, nem a PS Plust használja). Az egyetlen fekete folt ebben a történetben, hogy licencelési okok miatt 2016-ban az európai PlayStation Store-okból eltűnt a régi Dragon’s Crown, tehát akinek nincs letöltve, az így járt, mert a letöltési listában sincs benne (pedig a Vitás változat anno járt a Plushoz).
Mit nyújt egyébként a felújítás? A játék 100%-osan ugyanaz, mint 2013-ban, de PS4-en natív 1080p-s felbontással fut, a Prón pedig 4K-ban. Ezen felül választható opcióként megjelent egy nagyzenekari változata is zenéknek, amiket újra felvettek. Körülbelül ennyi, tehát ha valaki anno végigvitte a Dragon’s Crownt, akkor most nem sok oka van pénzt kiadniérte, de akinek kimaradt, annak a felújítás egy remek lehetőség lehet a pótlásra.
