Dragon Ball: Raging Blast 2 - Visszavágó

Visszatértek a Dragon Ball Z harcosai, a háború ezennel folytatódhat. Felkészültél hát, ifjú Saiyan?

Dragon Ball: Raging Blast 2 - Visszavágó

I. oldal

Toriyama Akira sónenje immáron negyed évszázada kényezteti a manga világ rajongóit. A magyarok a Dragon Ballnak köszönhetően ismerték meg az anime fogalmát, a legnagyobb kereskedelmi tévécsatorna adta, még ma is milliók rajonganak érte, s a fénye mit sem veszített a ragyogásából. Son Gokuék kalandjai még ennyi év után is fantasztikusak, imádjuk a rajzfilmsorozat minden egyes részét, s megszállottként toljuk a játékokat is, melyek sora jelen cikkünk főszereplőjével most ismét bővült. A Playstation 3 és Xbox 360 konzolokra megjelent Raging Blast 2 az elődhöz hasonlóan egy vérbeli verekedős anyag, benne az összes fontos karakterrel és legendás helyszínnel, de vajon képes lesz túlszárnyalni a kistestvérét?

Klasszikus egy az egy elleni kihívások, hatalmas pofonok, gigászi csaták. Az új Dragon Ball játékban egy pillanatra sem lehet pihenni, folyamatosak a csaták, játsszunk akár gép, akár barát ellen, adrenalinból nem lesz hiányunk, az egészen biztos. Az izgalmakba egy döbbenetesen látványos, másfél perc hosszú animáció vezet be, melynek tintás, vízfestékes, kalligrafikus stílusa leginkább a Street Fighter IV-hez hasonlítható, ám a rendkívüli hangulata nem téveszthető össze semmivel, ez Dragon Ball a javából. A vérpezsdítő kis előzetes után pedig elkezdődnek végre a harcok, a játék menüjében találjuk magunkat, ahol nem kevesebb, mint négy játékmód közül választhatunk.

A kivételes fantáziával megalkotott, sokat sejtető single play mód az egyjátékos harcok otthona. Ide merészkedve négy pontot találunk, a tutorial egy hétlépcsős oktató mód, mely megtanít minket a játék minden csínjára, a training egy gyakorlópálya, melyben még azt is beállíthatjuk, hogy az ellenfelünk sose üssön vissza, csak tűrje a támadásainkat, amíg rá nem áll az ujjunk a leggyilkosabb kombinációkra, míg a battle zone, illetve a galaxy mode a karriereknek felel meg. Előbbit választva különböző zónákon kell átverekednünk magunkat, a meccsek folyamatosan követik egymást, a nehézségi fok egyre nő, és állandóan van valami különleges szabály, ami érdekessé teszi nekünk a harcokat. A galaxy mode-ban a karakterek történeteit ismerhetjük meg. Egy csillagtérképen lehet kiválasztani, hogy melyik szereplőnek szeretnénk a bőrébe bújni, majd vár ránk fejenként legalább féltucat-tucat csata, ennek az érdekessége pedig az, hogy nem lehet egyből végigjátszani egyik szálat sem, a történetek ugyanis egymásba folynak. Bárkivel is legyünk, egy ponton biztosan megáll az előrehaladási lehetőség, s csak akkor folytathatjuk, ha a másik karakterrel eljutunk ugyanehhez a részhez. Az ötlet nagyon jó, kedvet ad ahhoz, hogy kipróbáljunk mindenkit.

II. oldal

Természetesen nem kell elmerülnünk a karrierben ahhoz, hogy lenyomjunk egy-két bunyót, a battle játékmódban ugyanis bármikor megtehetjük ezt. A single battle módra nyomva egyszerűen választanunk kell magunknak egy szereplőt, majd rábökni a kedvenc pályánkra, és már indul is az összecsapás. Itt már lehetőségünk van nem csak gép ellen, de egy második kontrollert szorongató barát ellen is harcolni, s ha egy kis inspirációra vágyunk, akkor elindíthatunk egy CPU versus CPU meccset is, hátha látunk néhány jó fogást, ami később is hasznunkra lesz. A team battle az előbbihez hasonló, csak az összecsapásokban immáron csapatonként öt karakter is részt vehet, oly módon, hogy a kiesett helyére jön a következő, míg a power battle ugyanez, csak limitált, egyénileg megadott power használattal.

A multiplayer módot választva internetes csatákat nyomhatunk, az imént leírt felállások mellett, s az előző játék rajongóinak a world tournament és a cell games sem lesz ismeretben. Ezek játékmenet szempontjából szinte teljesen megegyeznek, a bajnokságokra 4, 8 vagy 16 karakter nevezhet, majd egy arénában, egyenes kieséses rendszerrel válik el, hogy ki a legjobb, legnagyobb harcos a világon. Itt még közönség, és kommentátor is van, a tucatnyi másik, hagyományos helyszínen viszont szabadon lehet egymást a földbe döngölni, nem figyelik árgus szemek a teljesítményünket, és olyan helyekre utazhatunk, mint a wasteland, a rocky land, a namek bolygó, vagy a ruined city, melyek mind ismerősek lehetnek annak, aki látta a sorozatot. A menü lehetőségei között böngészve pedig egyetlen pontot találunk már csak, ez pedig nem más, mint a múzeum, ahol karakter enciklopédia, zenedoboz, képnézegető, és filmlejátszó vár ránk, s ha úgy tartja kedvünk, akár megnézhetjük a Dragon Ball: Plan to Eradicate Super Saiyans felújított változatát is, ami azért nem egy kis extra, valljuk be.

A harcrendszert ezúttal is nagyon jól eltalálták. A helyszínek mindegyikén rálelhetünk rombolható részekre, a karaktereknek háromszintes életcsíkjuk van, át tudnak változni super saiyan harcossá (már aki ugye), továbbá mindegyiknek akadnak saját, egyéni mozgásai és kombói is. A pursuit attack névre keresztelt rendszernek köszönhetően elő lehet hívni egy pusztító kombóláncolatot, melyben a karakterünk folyamatosan osztja a másikat, és szinte feltúrja vele a fél pályát, ám akkor sem kell pánikba esni, ha nem vagyunk azok a kombómagoló, profi harcos fajták. Sima button smashing technikával is sikeresek lehetünk, nem is kell nézni, hogy mit nyomunk, csak pörögjenek az ütésgombok egymás után, járjon a kezünk, és egészen biztos, hogy nem megyünk haza vesztesként, legalábbis akkor nem, ha a gyenge, vagy normál fokozatokon merészkedünk pályára. A hard szinthez viszont már kell tudás, hogy ne gyepáljanak el rettenetesen, de bő egy hét alatt bárki kikupálódhat annyira, hogy akár még az online csatamezőkön is legyen esélye. Egy kevéske.

III. oldal

A cel-shaded grafikának köszönhetően egészen kellemes rajzfilmes látványban lehet részünk, a karakterek jók lettek, és speciális effektekből sincsen elszállva a játék, minden olyan, mintha a tévében néznénk a mesét. Az összhatás viszont nem a legjobb, ahogyan az előző részben, úgy a pályák itt is elnagyoltak lettek, egy pár vonallal megrajzolt üres tér szinte mindegyik, hogy a neonzöld kerítésről már ne is beszéljünk. Ez jelzi a pálya végét, olyan mintha egy energiamező venné körül a csatánk helyszínét. A legundorítóbb viszont a menü: mindent arial betűtípussal írtak, feleslegesen megjelenő üzenetek zavarják meg a gyors továbbhaladásunkat, a meccsek végén vagy öt ablak feljön, hogy milyen cuccokat tettünk elérhetővé, ráadásul a menüpontok se egyértelműek. A battle zone játékmódban például a meccsek folytatásához a visszalépés pontot kell használni, galaxyban ugyanerre pedig a select another mission nevű lehetőség szolgál, a fene se érti, hogy miért ilyen lett.

A hangok erős közepesre sikeredtek. A távol-keleti gépzene sokszor az ember agyára tud menni, igazán fülbemászóak csak a híresebb Dragon Ball betétdalok, jó hír viszont, hogy szinkronból van angol, és japán is, így aki szeretné Gokuékat az eredeti orgánumukon megszólaltatni, annak csak fel kell keresnie a beállításokat, és pár gombnyomással ezt azonnal megteheti. A játékélmény szerencsére továbbra is brutális, az összecsapásoknak fantasztikus hangulata van, és a karriermód is élvezhetőre sikerült, a szavatosságból viszont levon egy keveset, hogy a meccsek nagyon egyformák, alig van egy pár karakter, aki ki tudna valamivel emelkedni a tömegből, ha egy összecsapást megéltünk, akkor már láttuk az összest.

Hiába van szerencsénk a második részhez, a játékban rendkívül kevés újítás van. Az első  meccs után furcsán nézegettem a játék dobozát, és rohantam vissza a géphez, hogy megnézzem, nehogy véletlenül a régi játékot teszteljem le, de nem, az eredeti Raging Blast tavalyi, és ez a folytatása, bármilyen furcsa is. Egyedül a galaxy mode az, ami eltér az előzőtől, az ugyanis most a Super Sonic Warriors 2 és a Budokai 3 kampányára hasonlít inkább, s bár a játékmenet és a harcrendszer is fejlődött egy kicsit, azért annyira nem látványos a különbség, sőt úgy kell keresgélni, hogy észrevegyük. A játék egy kicsit jobb, szebb, izgalmasabb, de lényegében ugyanolyan lett, amit nagyon sajnálunk, hiszen nem kell hozzá sok fantázia, hogy az ember megmondja, mivel lehet még izgalmasabbá tenni egy manga verekedős játékot.

IV. oldal

Vannak, akik egymás mellé teszik a Dragon Ball: Raging Blast 2-t a múlt hónapban megjelent Naruto Shippuden: Ultimate Ninja Storm 2-vel, ez azonban badarság. Noha mindkettő manga, egyáltalán nem hasonlítanak egymásra, míg itt csak verekednünk kell, szétzúzni mindenkit, akivel összekerülünk, ott egy külső nézetes, hatalmas JRPG kaland várt ránk, rengeteg beszélgetéssel, fordulattal, és cselekménnyel. Akinek tehát teljesen mindegy, hogy melyik játékot veszi meg, csak japán rajzfilmes legyen, az jobban jár, ha nem borító, hanem stílus alapján dönt, mindkettő szerethető, de a válogatósak jól teszik, ha megfontolják a döntést.

Jó játék lett az új Raging Blast, azonban túl élénken él még az előző játék a fejünkben ahhoz, hogy be tudjuk fogadni a folytatást. Nincsen benne elég újdonság, a kamerahiba orvoslását leszámítva lényegében ugyanazt kaptuk, mint korábban, ez pedig egy kis csalódást is okozott, így hát nem tudunk mit tenni, hajszálpontosan ugyanannyi pontot adunk rá, így az igazságos.

Platformok: Playstation 3, Xbox 360

Tesztelt platform: Xbox 360

 

Tesztek

{{ i }}
arrow_backward arrow_forward
{{ content.commentCount }}

{{ content.title }}

{{ content.lead }}
{{ content.rate }} %
{{ content.title }}
{{ totalTranslation }}
{{ orderNumber }}
{{ showMoreLabelTranslation }}
A komment írásához előbb jelentkezz be!
Még nem érkeztek hozzászólások ehhez a cikkhez!
Segíts másoknak, mond el mit gondolsz a cikkről.
{{ showMoreCountLabel }}

Kapcsolódó cikkek

Magazin címlap arrow_forward