Oldal I.
2004 nem tegnap volt, pedig élénken él bennem a pillanat, amikor a nyár első Gamer magazinjának (igen, az a lap sajnos már megszűnt) E3-as összeállításában először olvastam hírt a Dragon Age-ről. A játék mögött az a BioWare állt, mely minden idők talán legjobb csapatalapú CRPG-jét, a Baldur's Gate-et is az asztalra tette, s e kis kanadai cégnek rebeghetünk hálát a zseniális Star Wars szerepjátékért, a Knights of the Old Republicért is. Akkoriban a Dragon Age viszont nem csak egy újabb RPG-nek készült, de a BioWare úgy nyilatkozott róla, mint a játékvilág eddigi leggrandiózusabb vállalkozásáról. Egy saját fantasy világot kívántak teremteni, saját nyelvvel (igen, valahogy úgy, ahogy Tolkien tette a Gyűrűk urában), több száz órás játékidővel és olyan grafikus képességekkel, melyek abban az időben egyszerűen elképzelhetetlenek voltak (200 000 poligont ígértek karakterenként). Mikor pedig a megjelenésről volt szó, a fejlesztők csak annyit mondtak, hogy "nagyon sokára lesz kész a Dragon Age". Nos, ez alighanem igaz lett, hisz a játékra idáig várnunk kellett. Most azonban megjelent, és millió kérdés szegeződött neki. A BioWare szerint ez lenne a Baldur's Gate szellemi folytatása, és egyben az eddigi legösszetettebb munkájuk, de akárhogy is nézzük, a dolog sántít itt-ott.
Mint minden valamirevaló szerepjáték, a Dragon Age: Vérvonalak (a cím is magyarítva lett) is a karaktergenerálással nyit. Választhatunk fajt, nemet, és persze kasztot is, amik a már ezer éve ismert sallangokban ki is merülnek. A mágusok erősek messziről, de közelharcra használhatatlanok, a harcosok épp fordítva, míg a szerencsevadászokkal a tolvajok kasztja lett helyettesítve. Az emberek erősek, de nem túl pontosak, az elfek remek íjászok és mágusok, de Fereldenben kvázi alsóbbrendű fajként vannak kezelve, és még sorolhatnám. Már ezzel is minden rendben lenne, de a Dragon Age-ben választanunk kell egy eredettörténetet is (innét az Origins cím), ami a későbbiekben meghatározza majd a sztori teljes kimenetelét. Nem elég, hogy máshogy kezdünk, de másképp is viszonyul majd hozzánk mindenki, és az egész játékélmény megváltozik. A hat háttérsztoriból először csak három elérhető, szerény személyem pedig egy nemessel kezdett, aki a harcos kasztba tartozott. Ilyenkor a játék más helyszínen kezd, más szereplőt ad mellénk és az élmény is megváltozik, ebből fakadóan pedig kijelenthető, hogy a Dragon Age rengetegszer újrajátszható.
Amint beindul a játék, szembesülünk a már megszokott BioWare-formulával: akaratunkon felül elindulunk a világmegmentés rögös útján, miközben más karakterek is csatlakoznak hozzánk, hogy végül bajtársakként győzzük le a gonoszt. Maga a történet egyébként egy Ferelden nevű országban játszódik, amit időről-időre megtámadnak a helyi élőholtak, az éjfattyak. A szörnyetegek eddig négyszer rohanták le Fereldent és a világot, s most egy ötödik, eddig mindent kenterbeverő Veszedelemre készülnek. Az éjfattyak uraként ismert vezérdémont pedig kizárólag egy különleges lovagrend tagjai, a Szürke Kamarások győzhetik le. Ők mindig teljesítették kötelességüket, ám most egy árulás miatt lemészárolják az összes még élő Szürke Kamarást, s így mi maradunk az utolsók, akik tehetünk valamit. Többet a történetből nem szeretnék elárulni, főleg, hogy ahány eredettörténet, annyi elágazás. Legyen annyi elég, hogy jó, és bár néha könnyen ki lehet szagolni, hogy mi következik, azért fenntartja a kellő érdeklődést és tartalmaz pár meglepő fordulatot.
Oldal II.
Kaland-játék
Bár a BioWare szívesen beszélt Baldur's Gate utódról, a helyzet nem egészen az, amit vártunk. A Dragon Age sokkal inkább emlékeztet egy újgenerációs RPG játékra. Ha házon belül szeretnénk maradni, akkor talán a KOTOR-t és a Jade Empire-t tudom felhozni példaként. Az igaz, hogy a küldetések nagy része földalatti járatokban játszódik, kicsit visszahozva a Baldur's Gate-ek hangulatát, és van egy taktikai nézetnek nevezett rémálom is (erről később), de az igazat megvallva ennyiben ki is merülnek a hasonlóságok. Persze ez alapvetően nem lenne baj, hisz senki sem mondta, hogy csak egy új Baldur's Gate lehet jó, de mivel sokan (többek közt jómagam is) pont ezért a klasszikus játékélményért várták a Dragon Age-t, a végeredmény kicsit csalóka lehet.
A fejlődés és a küldetésrendszer is megfelel a PC-s szerepjátékok hagyományainak. Belépünk egy faluba, odaszaladunk azokhoz az NPC-khez, akiknek a feje felett egy nagy sárga nyíl forog, felvesszük tőlük a questet, és miután végeztünk a "menj A pontban és intézd el XY-t" típusú feladattal, visszamegyünk a jutalomért. Az NPC-k sajnos csak állnak, mint a faszentek, nem csinálnak semmit, így az Oblivion dolgos mindennapjait itt nem látjuk viszont. A harc és a küldetések sikeres teljesítése tapasztalati pontokkal (XP-k) gazdagít bennünket, melyek segítségével fejlődhetünk. Ahogy elérjük a 7. és a 14. szinteket, alkasztokra specializálódhatunk, melyeket vagy könyvekből, vagy csapattársaktól tanulhatunk ki. Nagy meglepetés tehát nem ér minket, és mivel az összes csatlakozó karakter egy már jól kialakított irányvonalat képvisel, akárkivel legyünk is, lesz esélyünk a sikerre. A csapattársak viselkedése állítható, így lehetnek agresszívak, passzívak, vagy akár teljesen önellátóak is. A mágusok tudnak varázslatokat vegyíteni, így kifizetődő a kísérletezés, míg a harcosokkal a legjobb, ha összehangoljuk a lépéseiket, így kisakkozva, hogy minden egyes csapáskor legyen valakinek kritikus sebzése.
Maga a harc a KOTOR-ban látott, kvázi körökre osztott mechanizmust kissé felgyorsítva mutatja be, így most már sokkal inkább valós idejű, mint körökre osztott. (Annyira még így sem egyszerű, mint a Jade Empire-ben volt.) Rákattolunk egy ellenségre, és ütjük, amíg tudjuk. Szerencsére azonban nincs szó a taktika teljes mellőzéséről, mert a csatát bármikor megállíthatjuk a space lenyomásával. Ilyenkor egyenként adhatjuk ki a parancsokat, és érdemes a lehető legjobban átgondolni lépéseinket, mert a játék nem tolerálja a hibákat. Bizony, a Dragon Age nehéz, méghozzá nem is kicsit, és ez főleg az okos mesterséges intelligenciának köszönhető. Az ellenfelek már közepes fokozaton is pontosan tudják, mikor és melyik varázslatot, csapást kell elsütni ahhoz, hogy megszívassanak, és ha mindez még nem lenne elég, a nagyobb bossok életereje sem piskóta. Ugyan annyira nem durva, mint néhány Baldur's Gate 2-es quest, de azért tessék türelmesnek lenni, mert itt egy-egy csata tényleg hosszú percekig tarthat. (Nehéz fokozaton akár órákig.) A tárgylista használata nagyon felhasználóbarát, és egyértelmű lesz az első perctől kezdve, ám legjobban mégis a fejlődési fa tetszett. Könnyű, szerethető és nem irritáló – igaz cserébe nem túl összetett, így ha valakinek az kell, az lehet csalódni fog.
Ha már a karaktereknél tartunk, meg kell hagyni, hogy a BioWare kitett magáért. Mindegyikük érdekes, valódi személyiségek, és azon felül, hogy mellettünk állnak, még az is fontos szempont, hogy mennyire ragaszkodnak hozzánk. Ha nem eléggé, akkor bizonyos helyzetekben nem átallnak elárulni minket, így nem árt, ha néha egyetértünk velük és segítjük őket személyes ügyeik elrendezésében. Persze ez a mi döntésünk, ha úgy tetszik, bármikor el is küldhetjük őket, de mondjuk Zeverannal, a bérgyilkos elffel ajánlott megszerettetni magunkat, mert az egyik legszórakoztatóbb és legerősebb szerencsevadász szereplő az egész játékban. Ha elég jók vagyunk, férfiként a kiszemelt hölgyekkel, nőként pedig a sármosabb pasikkal szűrhetjük össze a levet, ami szintén más mederbe tereli a sztorit, és akár szerelmi háromszögeket is csavarinthatunk. Egyedül azt bántam csapattársainkkal kapcsolatban, hogy bár egytől-egyig kedvelhetőek, nincs bennük semmi eredetiség. Harci kutyánk tényleg vicces, de a többiekkel már mind találkozhattunk más BioWare játékokban, és ennek köszönhetően az lesz az érzésünk, hogy erősen sztereotip jellemekkel vesszük körül magunkat. Aki ravasz, az ravasz is marad, aki pedig jó és elkötelezett, arra még a legnehezebb időkben is számíthatunk, ha egy kis közhelyes tanácshalomra vágyunk. Ez persze nem lenne baj, de én valamivel több eredetiséget vártam, elég csak a KOTOR bérgyilkos robotjára gondolni. Maguk a dialógusok viszont szórakoztatóak, és hőseinknek szinte mindig van valami mondanivalójuk. Ha sokat beszélgetünk velük, rengeteg apróságot megtudhatunk a múltjukból, és ha szeretjük őket, hát ajándékokkal is kedveskedhetünk nekik. Egyes tárgyak egyébként csak bizonyos szereplőkkel működnek, és így azokat mások nem is fogadják el.
Oldal III.
Gra-fika
Látvány terén a régi nagy ígéretekre nem szabad hallgatni, a Dragon Age meglehetősen átlagosan fest. Vannak persze kiemelkedő részei, főleg a karakterek vannak szépen kidolgozva, de minden más elnagyolt, pláne a szintén házon belül készült Mass Effecthez viszonyítva. Mindez azonban csak a technológiai oldalra igaz, mert művészi irányból közelítve a Dragon Age nagyon szép. A városok sötét sikátorai, a barlangok sejtelmes fényei és a nagyobb bossok ronda ábrázata akkora pluszt ad a játékhoz, hogy mindenki elégedett lehet, és ennek még súlyos ára sincs. A tesztgépen (Athlon II X2 240 @ 3,4 GHz, HD3870) a játék csak néha lassult be, de akkor sem vészesen, és mindezt maximális grafika, négyszeres élsimítás és 720p-s felbontás mellett. Az egyedüli dolog, ami zavart, a vér, mert attól szinte minden poros és ez néha már komikus látványt nyújt, de ezt ki lehet kapcsolni. Maga Ferelden kellően nagy és változatos, de sajnos nem olyan nyílt, mint az Oblivion vagy a Fallout 3 volt, itt egy világtérképen navigálhatunk. Ezt sajnáltam, a Drakensang eléggé hasonló stílusú vidékein hatalmas élmény volt szabadon császkálni.
Fentebb már írtam az irányításról, és megjegyeztem, hogy a taktikai nézet nem sikerült jól. A cél kétségtelenül a Baldur's Gate hangulatának visszaadása volt, ám sajnos a grafika erre nem lett felkészítve, és sokszor volt irritáló a használata a be-beakadó kamera miatt. Amennyiben a KOTOR-ból ismert TPS irányítás mellett tesszük le voksunkat, elégedettek leszünk, így ajánlom, hogy a taktikait csak egy-egy nosztalgikusbab pillanat kedvéért lessük meg.
A hangok és a zene egyszerűen tökéletesek. A szinkron telitalálat, az összes szereplőé jó, míg a felcsendülő melódiák valódi nagyzenekari művek, melyek kiválóan illeszkednek egy olyan epikus kalandhoz, mint amilyen a Dragon Age. Mert bár újdonság nincs sok benne, tény, hogy a Dragon Age hatalmas. Millió küldetés, rengeteg legyőzhető, opcionális ellenség, és végtelen mennyiségű kaland akár egyetlen karakterrel is.
A hangulat a másik olyan elem, ami mellett nem mehetünk el szó nélkül. A Dragon Age magával ragad és el sem ereszt, mindezt pedig a kiváló atmoszférájának köszönheti. A háttérvilág gazdag és tágas, a szereplőkkel való kommunikáció élvezetes, az éjfattyak fenyegetése pedig folyton a levegőben van, és ezért érezzük tetteink súlyát. Emiatt van, hogy a Dragon Age elvarázsolt, és nagyon sokáig képes volt szórakoztatni anélkül, hogy bármi más eszembe jutott volna. Ha pedig egyszer ráunok, hát elég lesz előkapni a DLC-ket, melyekből már most is három darab áll rendelkezésre, köztük egy teljesen új karakterrel, Shale-lel, a kőgólemmel. Bővebben erre tessék!
Oldal IV.
Summa summarum
Na most Kedves Olvasó, álljon fel a számítógép elől és vásárolja meg a Dragon Age: Vérvonalakat, mert bár nem tökéletes, megérdemli a beszerzést. Személy szerint kicsit csalódott vagyok, mert bár a konkurenciánál is repkednek a 90% feletti értékelések, úgy gondolom, ennyi év után mindez nem elég ahhoz, hogy ennyire a tökéletesség felé toljuk a végeredményt, úgyhogy marad ennyi. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a Dragon Age nem jó, sőt, szuper játék, így nem is szaporítom tovább a szót, inkább visszatérek Fereldenbe. Azok pedig, akik esteleg eljutnak oda, hogy ráunnak a játékra, vagy csak még többet szeretnének belőle, gyűrjék kicsit a flash-ben írt, böngészős változatát, a Dragon Age Journeys-t (egész jó lett, és még tárgyakat is ad a játékba), vagy olvassák el az Elorzott trónt, ami az első Dragon Age könyv.
