Ha egy bármikor előkapható, remek és egyszerű társasjátékot keresünk, a dominó biztos, hogy az elsők között lesz. Érdekes tény, hogy az első említést a játékról egy, a XII. századi Kínából származó dokumentumon találtak, majd Európában a XVIII. században tűnt fel a játék modern verziója, Olaszországban. Arról sajnos nincsen tudásunk, hogy miként alakult át és jutott el hozzánk a dominó, de hasonlóan vakarhatjuk a fejünket akkor is, ha azt a kérdést tesszük fel a filmmel kapcsolatban: mégis mi akart ez lenni?
Maradjunk még kicsit a játéknál (jobban járunk) és idézzük emlékezetünkbe azokat a boldog gyermekéveket, amikor dominóból kígyót és egyéb dolgokat építettünk csak azért, hogy egy pöccintéssel leomoljon, eldőljön szépen sorban az egész. Gondos tervezés majd rövid élvezetes és kielégítő pusztulás, talán így lehetne jellemezni ezt a hobbit. Kivéve, ha egy apró hiba folytán az egész ledől és kezdheti előről, akinek van elég lélekereje ehhez a precíz és néha napokat, heteket felemésztő projekthez. Húzhatnám még a dolgot és vonhatnék párhuzamot az összeomlással, de ideje lenne a filmről is nyilatkozni valamit, igaz?
Brian De Palma komoly hullámvölgyeket tudhat maga mögött. Ha a Carrie, Sebhelyesarcú, Aki legyőzte Al Caponét, Mission: Impossible filmeket kiemeljük életművéből, akkor kultfilmmel és kasszasikerrel egyaránt találkozunk. Ha viszont a Hiúságok máglyája vagy a Mars mentőakció jut eszünkbe csóválhatjuk a fejünket, hogy miként tévedhet valaki ekkorát és ez az utóbbi kb. 20 évben sorra megismétlődött.
Vannak, akik korszakos zseninek látják Palmat, mások nőgyűlölőnek, agresszívnek, aki megszállottja a súlyos pszichológiai problémákkal küzdő, aberrált vagy épp mások által manipulált karaktereknek. Vegyes a kép, ahogy a felhozatal is és úgy tűnik a Dominóval ismét sikerült a leszálló ágat tovább „építenie”.
A film elején Koppenhágában járunk, ahol két rendőr (Nikolaj Coster-Waldau és Søren Malling) rutin családi balhéhoz száll ki egy éjszakai járőrözés közben. Hamar kiderül, hogy a balhé nagyobb, mint gondolták és itt ugrik fejest a film története. Az este vége egy szökött gyanúsított, egy megcsonkított test és egy kórházban élet-halál között lebegő rendőr. És persze arab terroristák, mert nélkülük nem lenne igazi gonosz a filmben, így ők kapták a megtisztelő feladatot.
Terrorizmus, CIA, és a klasszikus: a főnök elvette az ügyet, eltiltott, de tovább nyomozok mert bántották a társam” vonalon indulunk tovább de a teljes történetet meghagyom azoknak, akik beülnének a moziba a filmre. A lényeg így is az marad, hogy elméletileg egy krimi/akció thrillert kapunk. A Google keresés misztikus/akciófilmnek titulálja, ami már csak azért is megmosolyogtató, mert a film rövid leírásában ugyan szerepel a mysterious (titokzatos) szó, de a misztikához annyi köze van csak, mint a Dumbónak.
Szóval akció, krimi. Meg is értem a címkéket, mert valóban rendőri nyomozás, terrorista hálózat, CIA mindenféle gonoszok kergetése nagy kínszenvedés által, szóval oké. Az akciónál azonban már feltennék néhány kérdést. Mert igaz ugyan, hogy valóban lőnek a filmben párszor, verekednek is, sőt, egy lefejezéses videó is befigyel, mégsem éreztem, hogy nagyon szerepe lenne az akciónak bármiben is. Persze nem kell ilyennek lennie ahhoz, hogy kiérdemelje az akció jelzőt. De valaki elmondhatná a rendezőnek, hogy az akciójelenetek és a klasszikus zene nagyon fura együtt legalábbis a Dominóban.
Az elnyújtott jelenetek, az egysíkú karakterek pedig nemcsak kiszámíthatóvá teszik a filmet, hanem unalmassá is – még akkor is, ha épp hatalmas robbantásra készülnek a gonoszok vagy húzós helyzetbe kerül valamelyik fő/mellékszereplő. Az öngyilkos merénylő, a szereplők küszködései, egyéni tragédiái mind popcorn ropogásba merülnek, mert esetlegesnek tűnnek és egymásra pakolt kliséként töltik csak meg a kötelező másfél órát. Kínos az egész, mintha senki nem hinne abban, ami a vásznon történik, se a néző, se a szereplők. Ha ki kéne emelni valakit, akkor ebből a sekélyes halmazból Guy Pearce CIA ügynöke az, aki jó beszólásokkal és a szokásos arrogáns amcsi stílussal még játszik is valamit.
A történetszál sem ment meg semmit sajnos, mert két felé ágazik ugyan, de olyan vérszegényen, nyögvenyelősen, hogy ismét felveti a kérdést, hogy ezt komolyan gondolták-e a rendezői székben, pláne a 2 perc alatt lezárjuk az egészet fordulattal, ami után az egyszeri néző csúnyákat fog mondani, hogy ezért raboltak el tőle 90 percet. Ahol feszültségnek kellene lennie ott unalomba fullad vagy túlzottan el van nyújtva, az akció pedig elmúlik pár másodperc alatt.
Másfél óra alatt a film is elmúlik, de az a kellemetlen érzés, hogy palira vettek még kitart pár óráig. Aki azonban mégis szereti a skandináv krimi/akció/terroristás film utánzatokat, annak lelke rajta. Sok kukoricát, rágcsálnivalót, üdítőt és egyebeket javaslok a filmhez, nem azért, hogy a mozinak jó legyen, hanem hogy valami élvezhető is legyen az egészben.
