Előre dörzsölhetjük a tenyerünket, amikor egy játék egyszerre ötvözi a Telltale játékok döntés- és következményalapú mechanikáit, a történetmesélés kibővített formájával és az eddigiekhez képest szokatlan szemszögből közelíti meg a szuperhősök világát.

A történet középpontjában Robert Robertson III áll, aki korábban „Mecha Man” néven ismert szuperhős volt. Egy katasztrofális bevetés után azonban elveszíti páncélját és így kénytelen új életet kezdeni – ezúttal az irodában. A Superhero Dispatch Network nevű szervezetnél helyezkedik el, ahol hősöket kell beosztania különféle vészhelyzetekhez. A korábbi dicsőség helyét az adminisztráció, a döntések súlya és a felelősség terhe veszi át. A játék ezzel már nem csupán az akcióról szól, hanem arról is, mi történik a szuperhősökkel a színfalak mögött, az irodában, a megbeszéléseken, hogyan épül és fejlődik a csapatdinamika és hogyan válnak egyre hatékonyabbá a bevethető csapattagok.

A Dispatch epizodikus formában jelent meg – az utolsó két rész pont pár napja jött ki – összesen nyolc részre bontva. A bevezető és tutorialnak is tekinthető első részek még inkább Roberttel foglalkoznak, de már itt is figyeli a játék, hogyan teljesítünk és a döntéseink is hullámokat vetnek a történetszálban. És bizony az igazságot osztó szuperhős életünket hátrahagyva sem lesz unalmas az élet. Lesz itt románc, kocsmai bunyó, kamerarendszerek feltörése, túszmentés és még rengeteg minden – és igen, még csak az első két résznél tartunk.

Hangsúlyos, hogy a mi döntéseink határozzák meg, hogy miként alakulnak a kapcsolatok a szereplők között, hogyan illeszkedünk be a munkahelyen és persze ennek az is része, hogy személy szerint hogyan bánunk a ránk bízott ZS kategóriás csapattal.  A cselekmény középpontjában természetesen a diszpécseri munka áll. Rajtunk múlik, melyik hőst vagy hősöket küldjük ki az egyes incidensekhez, figyelembe véve erősségeiket, gyengeségeiket és lelki állapotukat. Mivel zöldfülűnek számítunk a monitorunk mögött, csapatunk tagjairól is csak idővel derülnek ki dolgok a hivatalos adatlapjukon felül. Lesznek, akik sokkal hatékonyabbak egyedül, egy másik hős pedig időnként alakot vált és megváltoznak a képességei.

Mindezek pedig stratégiai és a történetszál tekintetében is fontos elemek, a két oldal pedig időnként összecsúszik és megint dilemmák és döntéshelyzetek bonyolítják az életünket. Fegyelmezzünk keményen, vagy legyünk elnézőek? Fedjük fel egy-egy hős stiklijeit, vagy sem? Tegyünk nekik szívességet azáltal, hogy egy bizonyos küldetésre pont azt küldjük, aki szinte térden állva könyörög érte? Ez a mechanika egyszerre ad stratégiai és erkölcsi súlyt a döntéseknek. Noha akciójelenetek is vannak – például rövid QTE-k vagy „hackeléses” minijátékok – a fő fókusz a narratíván és a karaktereken van.

A játék hangulata leginkább egy modern televíziós sorozatra emlékeztet, a humor és a dráma folyamatosan váltják egymást, miközben a karakterek emberi oldala is előtérbe kerül. Robert figurája különösen érdekes (még akkor is, ha a nevére folyton beszólásokat kap), hiszen korábbi hősi énjét próbálja összeegyeztetni új, hétköznapi szerepével. A történetben megjelenő mellékszereplők – egykori gonosztevők, kiégett hősök és túlbuzgó irodisták – mind árnyalt személyiséggel rendelkeznek, ami hitelessé és izgalmassá teszi a világot. A szinkronhangok tekintélyes névsort vonultatnak fel, Matthew Mercer, Laura Bailey, Travis Willingham, köztük Aaron Paul (Breaking Bad) alakítása külön kiemelkedő, de a minőség tényleg magas és szerencsére az is marad az epizódok során.

A vizuális megvalósítás rajzfilmszerű, mégis részletgazdag, ami jól illeszkedik a játék tematikájához és a sok helyen bevetett a humor sem öncélú, kicsit mélyebben mindig ott húzódik az önazonosság és a beilleszkedés és az elfogadás kérdése is. A sztori tehát nem csupán arról szól, hogy hősként és diszpécserként rendet kell rakni a városban, hanem arról is, hogy milyen egy (ex-)hős helyzete az iroda világában, hogyan kezeli a kudarcot, a múltat, és miként talál magára.

A Dispatch legnagyobb erénye, hogy képes friss megközelítést adni a szuperhős-műfajnak. Nem a szupererő, hanem a felelősség és a döntéshozatal kerül középpontba. A dialógusok jól megírtak, a szereplők között valódi kémia érezhető, és a játék világát áthatja egyfajta ironikus, de szerethető komolyság. sok szempontból érthető, hogy a fejlesztők és a kiadó miért epizódikus megjelenésben gondolkodott (és november közepétől, már mindegy is) de ez a forma megtöri a játékélményt, vagy aki egyben szeretné végigjátszani a történetet, annak hetekig kellett várnia.

Aki szereti a narratív kalandjátékokat, és kíváncsi arra, milyen lehet hősnek lenni a frontvonal mögött a diszpécserpultnál ülve, annak a Dispatch egy különleges, elgondolkodtató, szellemes és az emberi gyarlóság, vágyak felé is kitekintő élményt nyújt. Ha viszont inkább akcióorientált, pörgős játékot keresel, akkor jobb kivárni a teljes megjelenést, hogy epizódikus helyett, filmszerű élményben merülhess el.