Az ötletek csalóka, tűnékeny jószágok tudnak lenni. Gyakran megesik, hogy a nap közben, lefekvés körül eszünkbe jutó – a világot is átformálni képes – ötletünkre kis idővel később nem nagyon emlékszünk. Pláne, ha másnap akarjuk előhívni. Ezért is értek egyet azzal, hogy az ember önmagának mondott hazugságai közül kiemelkedő a következő: Ne írd fel, nyugi, emlékezni fogsz rá! El tudom képzelni, hogy a Disintegration készítőinél is előfordulhatott valami ilyesmi, ugyanis a játék egy érdekes kísérlet, egy egészen jó alapötlet, valamint a hanyag minimalizmus ötvözete.
Egy hibrid, amire az alapdefiníciót kikeresve ezt találjuk: Kevert, keverék, két különböző dolog elemeiből előállott (dolog, működés, élőlény). A hibridekkel amúgy semmi baj nincsen, nagyon érdekes megközelítések, szabadalmak és stílusok erednek ebből a megközelítésből. És a különböző dolgok összekapcsolása, mégha időnként életképtelen egyedet is szül, szerencsére itt erről azért szó sincs. Csak hát, az a kis, átvezető rész ne lenne…
Kell egy hős!
Főhősünk Romer Shoal, aki Gravcycle pilótaként és reklámarcként kereste a kenyerét, de mint az az introban is kiderül, az aranyéletnek vége. Pilótaként nem kis érvágás volt számára, hogy a Gravcycleokat betiltották, így Romer a csempészést és a visszatulajdonítást választotta, ami elég hamar bajba keverte. Az emberiség emberi részére úgy tűnik egyre kevésbé van szükség, és a Rayonne nevű katonai szervezet mindent elkövet, hogy a poszt-humán elképzelésüket – vagyis, hogy minden emberi lényt android/robot testbe zárjanak és soraik közé állítsanak.
Szerencsénkre azonban az ellenállás harcosai épp a börtönünkként szolgáló hatalmas űrhajó megtámadását tűzták ki napi jócselekedetükként, így hamarosan egy maréknyi ellenálló körében találjuk magunkat, akikkel felvesszük a harcot a Rayonne ellen. A kerettörténet való igaz, hogy elfér egy dióhéjban, és érdekes lett volna jobban kibontani ennek a világnak a hátterét.
Szerencsére arról azért több szó esik, hogy ezen a világon és ebben a korban egyre inkább elterjedt eljárás, hogy az emberi testből – az agy kiemelésével – tartósabb és sokak szerint a jövőt jelentő fém burkot kapnak az erre vállalkozók. Romer is ennek a propagandának az arca volt sajnálatos „balesetéig”, de az is kiderül, hogy az emberi porhüvelyek is ott vannak valahol, és sokan várják, hogy visszatérhessenek beléjük.
A HLC (Human Liberty Coalition) azért küzd, hogy a hús-vér test ne vesszen a múlt ködébe és mellesleg azért is, hogy ne váljon a populáció kényszer besorozott, agymosott katonává. Ezek mind magasztos célok, de lássuk hogyan harcolhatunk érte.
Romer egyfajta generálisként a magasból fogja egységeit irányítani lebegő bringájáról, így a RTS és a FPS elemeket egyben kapjuk meg. Parancsokat adhatunk a mozgásra, a támadásra és a különleges képességek használatára, de egységeink segítségével használhatjuk a térképen elszórt tárgyakat, eszközöket is. Mi ebben a nehéz? Fedezéket nem igazán fogunk használni és a gyors célpontváltás a terep felhasználhatóságát is megkérdőjelezi, azt azonban jó észben tartanunk, hogy melyik egység mire képes, és lehetőleg ne is a rohamozó ellen arcába küldjük őket.
Cél, tűz!
Fémbőrű harcosaink többféle „kasztból” érkezhetnek. Harcos, mesterlövész, „nagy darab harci robot” a kezdeti választék és ez a képességeikben is megmutatkozik. A harcosok belevetik magukat a csata sűrűjébe és távolta és közelre is közepesen hatékonyak, ha pedig kedvük tartja gránátokat szórnak amik sebzik majd meg is bénítják az ellenséget egy időre. Mesterlövészünk távolabbra szeret lövöldözni, de fegyverével különleges lassító buborékot hozhat létre, a nagy harci robot pedig rakétacsapást mérhet ellenségeire erős ágyúlövések mellett.
És persze ne felejtsük el generálisunkat sem, aki az ide-oda röpködés mellett maga is rendelkezik lőfegyverrel, sőt, gyógyító energiát köpködő lövege is van, amivel hatékonyan tudja támogatni harcostársait. A pályákon a végrehajtandó küldetések mellett fémhulladékot (más néven XP-t) és chipeket (skill pontok) gyűjthetünk és akkor sem kell kétségbe esnünk, ha némely katonánk idő előtt elhullana, ugyanis az „agyát” felkapva máris megmentettük és rövidesen újra megjelenik.
A terep ismerete, az improvizáció, a gyors döntéshozás és az alkalmazkodás kiemelt helyen vannak bármelyik csapatkapitány vagy taktikai vezető szótárában. Az biztos, hogy bármelyik bevetés tele lehet „ha” kezdetű mondatokkal. Például HA előbb veszem észre a robbanó hordókat az egyik teherautó mögött és HA nem az én egységem fut oda akkor a szállítóhajóról leugró ellenséges csapat egyik felét simán felrobbanthattuk volna egy pillanat alatt.
Mivel azonban nem így alakult, én veszítettem el az egyik egységem a robbanásban és még 3 ellenséggel többet is kellett kimanővereznem. Ez nem feltétlenül hadiszerencse, hanem a felszerelés és a lehetőségek jó felmérése és kihasználása.
Essen néhány szó a pályákról és a karakterekről is. Ellenállásunk oszlopos tagjai jól felépített, érdekes egyéniségek, akikkel küldetés közben is csevegünk kicsit, de főként a bevetések közötti pihenő időben ismerhetjük meg igazán. Mindannyian más-más modorral, személyiséggel bírnak, de alapvetően egy vicces, szarkasztikus, eltökélt csapatról van szó, a vezérét beleértve.
A pályák tele vannak tereptárgyakkal, változatosnak mondhatóak és mindenhol megtaláljuk a nyomait az emberi civilizációnak és a háború hatásainak is. Kommentárok, reakciók színesítik a bevetéseket és összességében nem nagyon fogunk unatkozva, csendben mászkálni sokáig.
A játék egyetlen igazán fájdalmas pontja a már emlegetett átvezető „pihenőidő” szakasz, amikor egy hatalmas hangárban mászkálunk a csapattársak, NPC robotok és egy konzol között. Kis zöld ikon jelzi, hogy kivel beszélhetünk egy kis hátteret, lore-t felmarkolva, és ki ad „mellékküldetéseket”, amiknek az a lényege, hogy extra bevételhez jussunk.
Ez eddig szép és jó, de rettenetesen unalmas. A hangárban, sima séta sebességgel újra és újra ugyanazokat a karaktereket végig járni, 2 kattintással elintézni borzasztóan illúzióromboló a bevetések izgalma után. Lassú, nehézkes és ennél szinte csak jobb mechanikát tudnék kitalálni ehhez a részhez, annyira irritáló. Statikussá teszi az amúgy lendületes játékmenetet, megakasztja és valamilyen szinten rá is vagyunk kényszerítve, ha plusz pénzt vagy egy kis sztorit akarunk. Pedig a hibridek nagyon jó irányba is el tudnak menni és maguk a harcok, a bevetések izgalmasak és pörgősek, érdekesek.
Azt, hogy miért egy ilyen átvezető résszel kapcsolták össze a készítők, elképzelni sem tudom. Életképes példánynak indult, de az az igazság, hogy a sajnálkozás jobban megmarad, mert tényleg kár érte.
