- Kastélyok, hercegnők, tündérek, démonok... és egy csipetnyi pestis: a Disenchantment minden varázslatos pillanatot gyorsan lehúz a valóságba.
Talán senkinek nem kell bemutatni Matt Groening életművét. Máig futó legendás sorozata, a Simpson-család és a (számomra legalábbis) túl rövid életű, de annál nagyszabásúbb Futurama is az ő fejéből pattant ki, ráadásuk elég ránézni egy-egy rajzára, hogy felismerjük a stílusát, amely az 1977-es Life in Hell óta ugyanazokkal az ismertetőjegyekkel dolgozik. A kispolgári élet és a távoli jövő után most a Netflix számára a középkori társadalmak, tündérmesék és fantasy-toposzok irányába fordult, és elhozta nekünk a Disenchantment című új sorozatot.
Ha az elvárásunk, hogy hozza a szokásos cinikus-szatirikus hangnemet, azt mindenképpen megkapjuk. Ebben a tündérmesés világban semmi sem az, aminek látszik, mindenkinek rossz napja van, és természetesen mindenki eldurrant egy-két mai közéletre vonatkozó megjegyzést is. Főhősünk Bean hercegnő, aki éppen esküvőjére készülődik, vagyis civil ruhában kiszökik és kocsmai verekedést kezdeményez. Két mellékszereplőnk tőle függetlenül érkezik a képbe, de hozzá csapódik: Elfo, a boldog tündérországot megelégelő naiv, de jó szándékú kis krapek, illetve egy kifejezetten Bean számára felkészített személyes démon, Luci. Bean mindent elkövet, hogy érzéketlen apjától és az erőltetett esküvőtől elszabaduljon, ezért ezzel a két természetfeletti lénnyel megszökik, és különféle kalandokba keveredik.
Azt hinné az ember, hogy ezzel a királyságot magunk mögött is hagyjuk, de alapvetően mindig visszatérünk, és bejárjuk minden zugát. A humor nagy része szokás szerint abból fakad, hogy a pátoszos témákat azonnal lerántja a földre valami hétköznapi dolog, és kifejezetten belemegy a középkori toposzok (pestis, háborúk, rövid élet, felvilágosulatlanság) keményebb bemutatásába is, ami kontrasztban áll a tündérmesés elemekkel. Azt vettem észre, hogy ezt megpróbálja innovatívként tálalni, de igazából ebben nincs semmi nóvumérték, kísértetiesen hasonlít mondjuk az Űrgolyhókra, vagy akár Neil Gaiman meséket kiforgató regényeire, novelláira, ráadásul úgy, hogy nincs is azon a szinten. Ez főleg az évad első felében okoz némi megilletődöttséget azokban, akik valamiféle forradalmi dolgot várnak (és egy Simpson / Futurama kombó után joggal!).
Hiába akar viccesnek tűnni azzal, hogy a komoly pillanatokat elkomolytalankodja, a könnyed pillanatokat pedig sötétségbe húzza, szinte végig mosoly nélkül néztem ezeket a próbálkozásokat.
A humor egy része pont amiatt kiszámítható, mert teljesen nyilvánvaló klisékre ad teljesen nyilvánvaló szatírát, sőt, ha már a szatíránál tartunk, nem is nagyon céloz vele semmire, csak úgy alapértelmezett nyelvként használja. Tulajdonképpen teljesen egyenesen visz egy fantasy-történetet, amibe néha beleviccel, hogy "haha, a tündérmesékben megszoktad, hogy ez és az történik, de itt nem!", és ez rendkívül hamar fárasztóvá válik, főleg azért, mert az évad nagy részében csak és kizárólag ennyit tud.
A karaktereket nehezen szeretjük meg, nyilvánvalóan együtt kellene éreznünk Bean hercegnővel, mert a sorsát a kezébe akarja venni, egy olyan helyzet helyett, amibe férfiak kényszerítik, de ő maga egyáltalán nem viselkedik úgy, hogy szorítsunk neki, nagyon gyakran kifejezetten olyan döntéseket hoz, amelyek veszélybe sodornak ártatlanokat, és csak néztem, hogy... miért. Mármint oké, Homer Simpson sem egy angyal, de volt valami, amivel őszintén törődött, nevezetesen a családja, ahogy Fry is egy lusta, nemtörődöm karakter volt a Futuramában, de mégis elveszettsége és jó szándéka miatt lehetett követni. Bean ritkán, és lassan jut el ilyen pillanatokhoz.
Elfo valahogy ugyanez, a naivitása és Bean iránti tagadhatatlan vonzalma akár vicces is lehetne, de mivel a múltja semmi másból nem áll, mint "vidám munka", nagyon mély karakterizációról itt sem beszélhetünk. Luci sem egy komplex karakter, egyszerűen színtisztán gonosz, és az a nagy poén, hogy mindenki macskának nézi. Oké, ezek a tipikus nagy tulajdonságok teret engednek némi ravasz, szójátékos és karakterhű poénoknak, amelyek közt vannak is ütősek, de az egyszerűre írt karakterek közötti interakciók is még mindig nem hoznak elég összetettséget. A nagy meta-történet, amelyben ármánykodások és elvágyódások vannak, egyelőre nem mutatja, hogy túlzottan érdekes lenne (a végefelé megcsillan valami azért), és inkább az egyszeri jelenetek, önmagukban is értelmezhető epizódok érdekesek, még ha néha túl hosszúak is (36 perc sem ritka).
Persze, nem olyan kriminális a helyzet az egész évadra levetítve, mint azt most beállítom, egyszerűen csak lassan indul be, és az utolsó részeket leszámítva, többnyire nem tudja, mit is akar. Az animáció pazar, ügyesen használja a régi kézzel rajzolt 2D-s és digitális parallax-3D elemeket, a vizuális gegek és karikatúrák működnek, az egészből árad a fantasy szeretete, illetve a fantasy kliséinek kényszeres, de időnként ravasz dekonstrukciója is többször áll neki jól, mint nem.
Esélyes, hogy kitermel néhány új mémet a furcsa egyszer használatos karaktereivel és idióta jeleneteivel, de persze nem kell Rick és Morty-szintet várni tőle.
A szinkronszínészekre abszolút nem lehet panasz, Abbi Jacobson kellő árnyaltságot ad az egyébként nem túl komplexen megírt hercegnőnek, a mellékszerepekben pedig olyan nagyágyú angol komikusok is előfordulnak, mint az It Crowdból ismerős Matt Barry és Noel Fielding, de itt van Billy West is, aki több Futurama-karaktert is szinkronizált. Eric André és az Oscar-díjas forgatókönyvíró (!) Nat Faxon jó kontrasztot hoznak Elfo és Luci szerepében, és John DiMaggio is remekel a király szerepében (őt ráadásul több videojátékban is hallhattuk).
Mindent összevetve, kompetens produkció, valahol van valamiféle szíve, hangulata, talán célja is, de ez így az első évadban még nem teljesen világos. Azt gyanítom, hogy majd a visszajelzések alapján ütősebb folytatásra számíthatunk, hajlamos vagyok ezt megelőlegezni, mert a Simpson-család első évada is ide-oda döcögött, mire végre megtalálta a lendületét és a hangját (noha a Futurama már az első résztől penge volt, szóval nem is értem). A legnagyobb fájdalmam, hogy igazán újat nem tud mondani akkor sem, ha megtalálja végül a hangját, a hétköznapiság szatíráját már korábban és jobban elsütötték a Simpson-családban, a fantasy kiforgatása pedig manapság már inkább a norma, mint kivétel, tehát itt sem egészen értem, milyen újdonságot tudna behozni. Viszont arra pont jó, hogy bekapcsoljuk fél órára a tévét, és elröfögjünk rajta (de akkor miért nem a tévében megy?). Nehéz, nehéz dolgok.
Egy második évadba vetett hitű esélyt még megérdemel tőlem, mert a (legalábbis utolsó három részben felvezetett) potenciál ott van, de ha ennél többre később sem futja, akkor nekem ez ennyi volt.
