Oldal I.

A Capcom utóbbi években mutatott hozzáállása a PC-hez példásnak tekinthető, hisz nemcsak az X-boxos blockbusterük, a Lost Planet jelent meg az első DirectX 10-et támogató játékok között, de a japán óriás konzolos csodája, a Devil May Cry széria is tiszteletét tette kedvenc platformunkon. Szuperlaza főhősök, ocsmány ellenfelek, óriási bossok és literszám ömlő vér. Kell ez nekünk? Naná!

Tananyag

Mielőtt elmerülnénk a játék ismertetésében, nem árt egy kis történelemlecke, hisz mivel azt a játék címe mögötti szám is mutatja, ez már a negyedik epizód. Hogy hol a többi? Nos, az első kettő kizárólag Playstation 2-re jelent meg, a harmadik DMC pedig egy kiegészített változatban jött a PC-re, kis késéssel és nagy gépigénnyel. Nem aratott hát osztatlan sikert, így a 4. epizód számítógépes változatának bejelentése mindenkit meglepett. A sorozat főhőse Dante, egy félig ember, félig démon, aki minden tekintetben kimeríti a "cool" hős fogalmát. Laza mint egy rongybaba, ugyanakkor gyors mint a villám, s kemény, mint a kő. Kalandjait eleinte a véletlen szülte, ugyanis az első Devil May Cry még javában Resident Evil 4 cím alatt készülgetett. Ám ahogy állt össze a játék, a fejlesztők egyre-másra kezdték észrevenni, hogy messze eltávolodtak a cím adta kötöttségektől. Így új nevet kapott a projekt, s hamarosan a PS2 egyik nagy húzócímévé nőtte ki magát. A next-gen változat (azaz tesztünk tárgya) hatalmas elvárásokkal nézett szembe. Mivel pedig multiplatformmá vált, nem ártott egy kis ráncfelvarrás a sok friss játékos kedvéért. Új főszereplő, új játékelemek, új grafika, mindez a régi recept alapján. Lássuk, hogy is néz ez ki a valóságban!

Dante pokla[/bold]

A történet kissé kilóg a sorozatból, hisz rögtön egy új hőssel, Neroval nyit, ki ugyan embernek született, ám valamilyen meg nem magyarázható esemény miatt most egy kéken világító, szupererős karral rendelkezik. Barátunk fiatal és bohó, s nem mellesleg a démonirtó szakmában tevékenykedik, így sejthető, hogy eleinte nem nagy barátja Danténak. A sztori rögvest kettejük párharcával indít, s mivel ez nem sül el túl jól, Nero azt a feladatot kapja kedvese bátyjától, hogy keresse meg ezt a Dante gyereket és billentse tomporon a kéken világító csodakarjával. Többet nem szeretnék elárulni a sztoriból, mert nagyon változatos és jó, hihetetlenül hangzik, de szinte a legjobb része a játéknak. Tálalják mindezt annyira stílusos és látványos átvezető animációk társaságában, melyektől tanulhatna egyet s mást Hollywood. Fordulatok, romantika, barátok és ellenségek... lesz itt minden, kérem szépen, s talán nem titok, hogy a sztori második felében Dante bőrét is magunkra húzhatjuk.

Oldal II.

Hack 'n Slash japán módra

Mivel a Devil May Cry 4 egy japán játék, ezért alapvető, hogy az ott nagyon szeretett stílus már sokszor bevált elemeire építkezik. Van egy pálya fix kameranézetekkel, s mi ezeken keresztül nézzük és irányítjuk a mindent kaszaboló főhőst. A szörnyek csak özönlenek, mi pedig csapkodjuk a gombokat, hozzuk elő a kombókat és daráljuk paradicsomszósszá az ellenfeleket. Közben nem túl nehéz puzzle-feladványokat oldunk meg, és mindenféle elrejtett dolgot gyűjtögetünk a jobb eredmény elérése céljából. Mindez olyan szórakoztató és jó, mint ahogy hangzik, de alap elvárás, hogy ne vegyük túl komolyan, hisz maga a játék sem teszi ezt. Adjuk át magunkat az eszetlen kaszabolás élvezetének, s bizony mondom, nem csalódunk majd. Ebbe a műfajba újdonságokat hozni nem egyszerű feladat, ez viszont nem tántorította el a Capcom fejlesztőit. Rögtön ott van Nero már említett démoni végtagja, mely a legeffektívebb fegyver a játékban. Távolról megragadhatjuk és magunkhoz ránthatjuk vele ellenfeleinket, földhöz vagy épp egymáshoz csapkodhatjuk őket, és üthetünk is vele, elég keményen. Természetesen Nero támadásai nem merülnek ki ennyiben. Van egy mágikus pisztolya és egy kardja is (idővel cseréli), melyeket megfelelően kombinálva nagyon látványos harcokat idézhetünk elő.

Különlegesség, hogy mind Nero, mind Dante démoni képességekkel bír. Ez a játékban egy nagy kék (Nero), vagy piros (Dante) aura formájában materializálódik, s a támadásainkat hívatott felerősíteni. Dantét csak a játék felénél kapjuk meg, ám van értelme várni rá, hisz két mágikus pisztolya és ősi kardja mellé hamar bezsebel egy pokolbéli páncélt, majd kicsit később, ráteszi a kezét Pandora szelencéjére is. Az egész koncepcióra rátesz, hogy a pályákon millióféle követ (orb) gyűjthetünk, melyeket a küldetések között, vagy a megfelelő szobroknál extra felszerelésre válthatunk. A fejlesztők még némi RPG elemmel is dúsították a játékot, mert ha jók vagyunk, tapasztalati pontokat kapunk, amikből képességeket vásárolhatunk magunknak, külön-külön, fegyverenként. Az új támadások persze egyre erősebbé teszik hőseinket, s már csak a mozgások látványossága kedvéért is érdemes beruházni rájuk.

Oldal III.

Minden küldetés végén bossharc vár minket. Ezek a főszörnyek hatalmas, rusnya, gonosz démonok (tisztelet a kivételnek...), akiket mind-mind a megfelelő módon kell eliminálnunk. Nem egyszerű velük boldogulni, ám ha egyszer rájövünk a fortélyra, akkor második vagy harmadik alkalommal már sokkal könnyebb lesz elbánni velük. Egyedüli hátrányuk, hogy a játék végén Dantéval is le kell győznünk az összeset, újra és újra. Talán ez a legnagyobb negatívuma a játéknak. A fejlesztők a hosszt úgy nyújtották ki, hogy Dantéval ismét keresztül kell mennünk azokon a pályákon, melyeken egyszer Neróval már végigverekedtük magunkat. Kapunk persze új ellenfeleket, fejtörőket vagy csapdákat, de... igen, a "de" ott marad. Az ilyesmit én már a Silent Hill 4-ben sem szerettem, mert félmegoldásnak tartom. Persze törekedtek az egyediségre (új időjárási effekt, több szörny), így nem válik fárasztóvá a dolog, s még megbocsátható.

Maguk a pályák egyébként mind nagyszerűek és elképesztően változatosak. Van itt havas, gótikus kastély, csodaszép dzsungel, katolikus templom és földalatti titkos üzem is. Ugyanez igaz az ellenfelekre. Mikor azt hinnénk, nem látunk újat, mindig mutat valamit a program, amin elmosolyodhatunk. A Devil May Cry 4 változatossága minden figyelmet megérdemel, mert e fronton tényleg példaértékű alkotás. Már maga a két főszereplő se lehetne ennél különbözőbb. Nero komolyan veszi a küldetését, igazi harcosnak vallva magát, míg Dante mindezen csak jót nevet, s mintha semmi tétje nem volna, mindennek nekimegy, ami kötözködik vele - s ilyenből biz sok van. Az embereknek túl démon, a démonoknak túl ember... cudar egy helyzet, de Dante beszólásai és viselkedése jól hozza a "teszek rá" stílust. Zseniális.

Oldal IV.

Ördögien szép

A játék a Sony fekete gépének egyik élharcosa, ennél fogva nem csoda, hogy jól néz ki. Az viszont, amit gépigény terén produkál, szinte hihetetlen. Nem sikerült olyan gépet találnom, amin ne futott volna maximális grafikai beállítások mellett (a legalacsonyabb, ameddig elmentem, egy 8600GT volt), sőt, aki DirectX 10-et támogató kártyával rendelkezik, azt is lője be nyugodt szívvel! Elképesztő látvány hihetetlen sebesség mellett, ez mind a DMC4. (Érdemes megnézni a játék beépített benchmarkját.) Maguk a hátterek és a fény-árnyék motor is látványos (ez utóbbi messze jobb a konzolos változatokénál), de az igazi pofont a karakterek kidolgozottsága adja. El se tudom képzelni, meddig lehet még fokozni a figurák részletességét, mert hőseink grafikája úgy döngöli földbe a konkurenciát, mint Nero keze valamelyik rángatózó rosszfiút. Hab a tortán a remek zene és hang. Előbbiből sajna nincs sok (főleg Nero és Dante témájánál zavaró a mindössze egy-egy rock szám, melyek minden csata előtt felcsendülnek), de azok mind remekül eltalált alkotások. Utóbbiakról elég annyi, hogy hőseink hangja nincs túljátszva, de elhanyagolva sem. Pont annyira adják jól magukat a színészek, amennyire kell, s ez remek hangulatot teremt a szobában.

Persze konzolos játékról lévén szó, mindenkiben felmerül az irányítás kérdése. Nem sok negatívum van a DMC4-ben, de ez sajnos az egyik közülük. Egértámogatás nincs, marad a klaviatúra. Billentyűzettel az első pár fejezet még csak-csak elmegy, de a későbbiekben szabályosan szétverjük a keyboardot, ha nem vigyázunk. Mindenképp ajánlom egy gamepad beszerzését, mert azzal viszont tökéletes lesz a dolog. A kamerakezelés is csak az "elmegy" kategóriába esik, mert nem mondanám, hogy rossz, de nem egyszer megtörténhet, hogy épp pont azt nem mutatja meg, amire kíváncsiak vagyunk. Meg lehet birkózni a problémával és nem is ront a játékélményen, de azért már ideje lenne az ilyen bosszantó apróságokat kijavítgatni a következő részig.

Oldal V.

A Pokol sötétje

Ugyan eddig szinte csak dicsértem a programot, azért nem árt kitérni a negatívumokra, hisz az éremnek, mint tudjuk, mindig két oldala van... hmmm... gondolkodom, de a már leírtakon kívül nem jut eszembe semmi. Komolyan. A játék hossza kielégítő (még ha vissza is kell menni a helyszíneken, akkor is), ráadásul a szavatosságára maximumot adok, mert millió gyűjthető és extra cucc sajtolható ki a programból. Új játékmódok, karakterek, nehezítések, stb. A lehetőségek tárháza szinte végtelen. A grafikáról már írtam, a gépigényről is, maradt a játék ára, ami megint nagyon baráti, így mindenkinek, aki szereti a japán értelemben vett Hack 'n Slash stílust, beszerzendő darab a Devil May Cry 4. Ha nagyon szőrszálhasogató akarok lenni, mondhatom, hogy PC-n rétegjátéknak számít, mert távol áll a szokásos fegyverropogtató, idegendarálós akciójátékoktól. De ez nem igazi ellenérv.

Ha egy igazán klassz akciójátékra vágytok, mindenképp vegyétek meg a DMC4-et. Kuriózum, ami nem elég, hogy tartalmilag és formailag is a maximumot nyújtja, de szinte letehetetlen. Vizsgaidőszakra még csak véletlenül se időzítsétek a beszerzését, mert bukássorozat lesz a vége. Azért azt a gamepadet fontoljátok meg előtte, mert nélküle már nagyon nem az igazi. (Emiatt sem adtam neki 90%-ot. Egy PC-s játékban legyen kész PC-s irányítás is.)

Chocho