• A Sony egymás után adja ki az erős exkluzívokat, vajon a Detroit is felkerül a toplistákra?

A Quantic Dream a Heavy Rainnel anno nagyon magasra tette a lécet. David Cage nem először írt sorozatgyilkosos sztorit, és a játék elkészítése után azt nyilatkozta, hogy ezzel immár elmondott mindent, amit akart a témában. Persze lehet vitatkozni, hogy az utóbbi 10 évben játékokat vagy interaktív filmeket készítenek a csapatával, de tény, hogy a Heavy Rain zseniális lett. Ehhez sokat hozzátehetett a földhözragadtabb téma, mert mióta elszakadt ettől Cage, valahogy nem képes ugyanazt nyújtani. A Beyond a természetfelettivel foglalkozott, és bár voltak benne erős pillanatok, nem volt annyira szerteágazó, mint elődje, és az íráson is átsejlett, hogy ez azért új terep.

Még a Beyond megjelenése előtt, 2012-ben felbukkant egy videó a Quantictól, aminek a címe csak szimplán annyi volt: Kara. Igazából ajánlom mindenkinek, aki még nem látta, pár perc az egész, és engem anno megvett kilóra, pedig hivatalosan csak egy „tech demó” volt. Vagy kikacsintás egy androidos sztorira, amit csak remélhettük, hogy egyszer megcsinálnak, így nem kicsit örültem, mikor bejelentették a Detroitot, aminek alaptémája, hogy hol ér véget a gép és hol kezdődik az ember? Mi alapján döntjük el, hogy egy érzelemi kifejezés csak statikus programkód, vagy valódi reakció? Nem könnyű téma, hiszen ha úgy nézzük, mi is csak biorobotok vagyunk, akiket az élményeik alakítanak. Rengeteg kérdést fel lehet tenni egy ilyen sztoriban, így nem csoda, hogy sokan sokféleképpen foglalkoztak a gépek öntudatra ébredésével az elmúlt évtizedekben. (Igazából nem kell messzire menni egy példáért sem, a Westworld is ide passzol, és épp most fut a második évada.)

A Detroittal pedig pont az a baj, hogy csak a felszínt kapargatja. Sokszor inkább tűnik az egész a feketék egyenjogúsági harcának android köntösbe bújtatva, mint komoly sci-finek, és a legtöbbször inkább csak az érzelmeinkre akar hatni, és nem az intellektusunkra. Ez persze önmagában még nem probléma, hiszen Cage ebben erős, de egyrészt itt azért többet vártam el, másrészt van egy-két jelenet, ami már szinte izzadtságszagú, annyira próbál hatni ránk.

Az első néhány fejezet mondjuk elég hatásos lett, megadja az alaphangulatot, ami aztán odaszegez minket a képernyő elé. Ezekben ismerhetjük meg a három főszereplőt, akik aztán majd nagyjából felváltva kapnak egy-egy epizódot maguknak. Kara egy otthoni mindenes android, akit házvezetőnőnek vesznek meg egy lepukkant családi házba, ahol az apának láthatóan dühkezelési gondjai vannak. Marcus is otthoni kisegítőként kezdi pályafutását, csak éppen egy dúsgazdag festőnél, míg Connor a rendőrség munkáját segíti, azért hozták létre, hogy deviánsokra vadásszon (így hívják azokat az androidokat, akik elkezdenek önállóan cselekedni, parancsokat megtagadni). Talán az övé a legérdekesebb szál a játékban, megfűszerezve némi buddy cop érzéssel. Legalábbis ha úgy játsszuk a karakterünket.

Ugyanis akárcsak a Heavy Rainben és a Beyondban, itt is minden a döntéseinkről szól, sőt! Talán ez a legjobban szerteágazó története a Quantic Dream csapatának, még a Heavy Rainen is túltesz (a Beyond gyengébb volt ezen a fronton, köszönhetően az egy szereplőnek és az időben ugrálásnak). És itt most nem a Telltale féle látszatdöntésekre kell gondolni, amiknél igazából mindegy is mit csinálunk, ugyanoda futnak a szálak. A Detroitban egész konkrétan, hogy egy szélsőséges példát említsek, akármelyik karakterünk meghalhat, vagy akár mindegyik, az is egy történet. Connor és Marcus szálai sűrűn összefutnak, és néha egész bonyolult hálója van a cselekménynek, amit meg is tekinthetünk bármikor, így egyből kiderül, ha kihagytunk valamit, és a lezárt utakból tippelhetünk, hogy milyen végkimenetelei lehettek volna még az adott fejezetnek.

Mi számít ezeken a hálókon? A fontos kérdésekben hozott döntéseink, a kapcsolataink másokkal vagy akár csak az, hogy észrevettünk-e valamit a sarokban, kihatással lehet bármire, akár órákkal később is egy másik fejezetben. Az újrajátszhatósági faktor ennek köszönhetően elég nagy, de a közös pontok miatt azt azért kétlem, hogy kettőnél többször végigvinné valaki egymás után. Viszont jó lehet elővenni 1-2 évvel később is, és kipróbálni valami újat.

Akárcsak az elődöknél, a játékmenet most is faék egyszerűségű. Mászkálhatunk, az R2-vel befagyaszthatjuk az időt és megnézhetjük, mivel lehet interakcióba lépni a környezetünkben (vigyázat, a későbbi fejezetekben nem feltétlenül mutat mindent!), néhány cselekménynél nyomogatjuk a megfelelő gombokat, a beszélgetéseknél pedig kiválasztjuk, mit akarunk mondani. Ennyi az egész, de amikor a történet elviszi a hátán az egészet, akkor ez elég is. A minőség azonban nem egyenletes, van néhány fejezet, ami kifejezetten időhúzásnak tűnik csak (szerencsére nem sok), és a rendezés sem mindig százas. Előfordul olyan helyzet, amiről spoiler nélkül csak azt tudom mondani, hogy olyan, mintha önmagunk ellen sakkoznánk, és olyan is van, amikor fixen bele kell sétáljunk az egyértelmű csapdába, mert… mert csak, most épp ne akarjál dönteni.

Pedig egyébként igyekeztek odafigyelni a részletekre is, a menü például ragyogóan sikerült, és egy ilyen „apróság” is sokat számít. Első indításnál bemutatkozik nekünk Chloe (aki egy android, mi más), hogy segítsen beállítani a játékot, majd ott marad a menü mögött. Ha valamiért visszatérünk a főképernyőre, akkor beszél hozzánk, néha még kérdéseket is feltesz (amikre válaszolhatunk is, szóval nem költőieket), vagy kommentálja az előrehaladásunkat.

Nagy tisztelet a Sony-nak azért, hogy mindez magyar felirattal is élvezhető itthon, tehát azoknak sem kell lemondaniuk az élményről, akiknek hiányos az angoltudása. Az egyetlen kivételt az extrák menüpont alatt lévő, kinyitható videók lejátszása jelenti, mert azokon nincs felirat, pedig képesek szinesíteni a sztorit, nem csak werkfilmek és reklámok vannak ott. Az extrákon belül egyébként vannak gyönyörű képgalériák a játékhoz készült rajzokról, zenék, 3D-s modellek, és még a játékban talált újságokon is átfuthatunk, ha megtaláltuk őket, de nem volt kedvünk végigolvasni menet közben a szöveget.

Végezetül minden hibája ellenére én azt mondom, hogy bátran ajánlom bárkinek a Detroitot, aki szeretne egy szerteágazó sztoriban döntéseket hozni, csak ne várjon komoly filozófiai mélységeket a játéktól, mert akkor csalódni fog. 1-2 végigjátszás simán benne van (és bármikor visszatérhetünk egy régebbi fejezethez csak megnézni „mi lett volna, ha”), még hétvégi programnak se rossz baráti körrel, csak számoljunk rá bő 10 órát, mert ennél csak akkor lesz rövidebb, ha véletlenül vagy szándékosan, de hamar kiiktatjuk valamelyik szereplőt a képletből.