Mondja, kit szokott elsőnek megölni?

A barátai és tisztelői által csupán Bat-ként emlegetett Bartholemew William Barclay Masterson nem véletlenül emelkedett legendák övezte folklór-hőssé. Hiszen bár a napvilágot egy egyszerű ír munkáscsalád sarjaként meglátó férfiúnak nem volt kenyere a vérontás, sohasem rettent meg a rá váró nehézségektől, és makacsul kitartott a becsületkódexe mellett. Első neves tetteként egy szűk esztendőn át üldözte az őt és testvéreit bölényvadászként megkeresett jussukból kiforgató Raymond Rittert, hogy visszaszerezte tőle az alávaló módon elsíbolt summát.

Ez meghozta a kedvét a hadakozáshoz: a második Adobe Walls-i csatában az utolsó töltényig kitartó védők egyikeként öregbítette hírnevét. Később bírság megfizetésére kényszerített garázdából Wyatt Earp és Buffalo Bill cimborájává, illetve a béke alkalmasint sajátos módszereket bevető őrévé lett. Gátlástalan rablók, mézes-mázos szavú csalók, netán kivagyi gyilkosok: egyre ment, nem volt kímélet.

Eredményeit jól érzékelteti, hogy sikerei csúcsán mai árakon számolva havi nyolcezer dolláros fizetéséből kiskirályként élő marsallként védelmezte a Coloradóban fekvő Trinidad lakóit. Viszont mert nem vetette meg a fáraózást, és arra használta befolyását, hogy megakadályozza, hogy kebelkomája, Doc Holiday a törvény kezére jusson, nem sokáig élvezhette magas pozícióját. De ez sem törte le, vagy késztette elvei felülvizsgálatára. Előbb az anno őt megbüntető Larry Degerrel és pribékjeivel harcolók oldalán vett részt az 1883-as „Dodge City-i háború”-ként aposztrofált konfliktusban.

Aztán éles váltásként apránként az egyik legnépszerűbb amerikai sportújságíróvá avanzsált: fő specialitásának a nehézsúlyú ökölvívómeccsek voltak. Ráadásul pályája alkonyán a merészséget sokra tartó Theodore Roosevelt jóvoltából 1905-től 1909-ig New York déli körzetének rendőrbírójaként visszatérhetett ahhoz, amiben a legjobb volt. Nem csoda, 1921. október 25-én bekövetkezett halála megrázta az Amerikai Egyesült Államok lakóit, mivel az volt a közvélekedés, hogy a nemzet fénykorának tekintett éra képviselőjével együtt a múlt egy darabkáját is elföldelték.

Ahogy azt az ő esete is ékesen példázza, a vadnyugat valósággal hemzsegett a semmitől sem visszariadó, furcsábbnál furcsább figuráktól. A 2007 óta a limbóban lebegő Despearos-széria negyedik, előzménytörténetként szolgáló részében mi magunk is belebújhatunk pár, távolról sem átlagos alak bőrébe.

Hát ezzel itt mi legyen, Frank?

James Cooper keblét joggal feszítette a büszkeség, mert az egyik legrettegettebb fejvadászként martalócok tucatjait juttatta rács mögé. Ám a dicsőség apránként a fejébe szállt, és önhittségében egyre vakmerőbben kísértette a szerencsét. Mígnem egy tragikus napon úgy döntött, hogy más hivatásosok segítsége nélkül, pusztán gyermeke, John támogatásával fogja begyűjteni a kegyetlen-kérlelhetetlen Frank fejére kitűzött vérdíjat. Ez súlyos hibának bizonyult. Elbizakodottságáért az életével fizetett, és fia jövőjét is elvette, mivel ő az átélt borzalmak hatására megesküdött, hogy golyót fog röpíteni az irgalmatlan zsivány homlokába.

De a jelek arra mutatnak, hogy egy kivitelezhetetlen lázálomra pazarolta el ifjúságát. Sokakat magára haragító célpontja ugyanis a feltörekvő vasútbáró, DeVitt fő bérgyilkosának szegődött, hogy patrónusa magánhadseregét vezényelve móresre taníthassa üldözőit. Ám ő meghátrálás helyett inkább szövetségre lép pár, hozzá hasonló szerencselovaggal, és eltökéli, hogy jottányit sem enged vendettájából.

Nem épp eredeti nyitány, de az ördög megcsontosodott szokásához híven a részletekben rejlik. A spagettiwesternek legszebb hagyományai előtt tisztelgő, a bosszú, a barátság és jó hatalma körül forgó, izgalmas sztori garantáltan a székünkhöz szegez minket. Főleg, mert remekül elegyíti a drámát a komédiával, és érdekes, ám távolról sem karikatúra-szerű figurák sorsát követhetjük nyomon.

A hajszát vezető, hamiskás vigyorú Cooper vérbeli cowboy. Mindkét kezével egyformán jól céloz, ergo egyszerre akár két kurafit is pokolra küldhet, pénzérme-dobással zavarja meg a túlságosan éber strázsákat, és a messzire hajítható kés nagymestere. Legfőbb bizalmasa, a Bud Spencerre hajazó Hector Mendoza elsőre egy joviális, piás-hebehurgya izomkolosszusnak hat, és vitathatatlan, hogy akkor van elemében, ha nem kell holmi körmönfont okoskodással rabolni az időt. Egy szélsebes suhintás a baltájával, és a legfélelmetesebb, hobbiból acélrudakat hajlítgató muszklimiska is véres fejjel hanyatlik a földre.

Ha pedig ez sem elég, lefűrészelt csövű puskájával négy-öt nyavalyást is egyetlen lövéssel likvidál – de ha kell, megdöbbentően firnnyákos cselekkel veri át ellenlábasait a palánkon. Jókora, Biancának becézett medvecsapdája secperc alatt letépi a rossz helyre lépők lábát, és éles-harsány füttyszavával messzire csalja a kíváncsi gazfickókat, hogy egy sötét sarokból előugorva kettéhasítsa a koponyájukat.

Vele szemben a kapzsi-amorális McCoy doktor a többet ésszel, mint erővel mottóra esküszik. Orvosként szakszerűen ellátja sérülteket, szenvedélyes zárbütykölő, az óvatlanokra kábítógázt fújó táskája ideális csali és a mocsarak émelyítő kipárolgásaiból készített bombái a legedzettebbeket is kiütik. Injekciós tűje csendes, és különleges, megdöbbentően nesztelen, távcsővel is felszerelt revolvere lényegében egy szűk tárkapacitású, bitang pontos mesterlövészpuska. A DeVitt és nem Frank skalpjára pályázó Kate O'Hara elsőre egy törékeny virágszálnak tűnhet, ám az őt alábecsülők csúnyán megjárják.

Kicsiny zsebpisztolya precíz-halk gyilokszám, és szívfájdalom nélkül ájultra rúgja az útját keresztezőket – igaz, a megkötözésük nem az ő terepe. Emellett parfümjét bódító könnygáz-gránátként hasznosítja, bájaival magára vonja a felhevült kanok vizslató pillantásait, és ha magára ölti egy rosszlány kihívó öltözékét, a legtöbben oda mennek vele, ahova csak szeretné. Az utolsónak csatlakozó Isabelle Moreau-t sem kell félteni: vudu-boszorkányként éles sarlójára, gyógynövényeire az ellenlábasait pár másodpercre lekötő macskájára és bűvigéire épít. Ha óhajtja, egy rítussal összeköthet két célpontot, és onnantól kezdve ha az egyiküknek baja esik, annak a másik is megissza a levét. Fő aduásza viszont a korlátozottan bevethető, egészségét kikezdő elme-manipulálás: pár mágikus szó, és bizonyos keretek közt bábként rángathatja a peches delikvenst.

A türelem a legelső, amit egy jó üzletember megtanul.

Ahogy az ennyiből is világos, változatos képzettségekből nincs hiány, és mivel nem sűrűn irányítjuk egyszerre a teljes csapatot, a diadalhoz maradéktalanul ki kell ismernünk a kunsztjaikat. Pláne, mert ellenlábasaink sem feltétlen a kilégzés-belégzés folyamatát el-eltévesztő, ágyútölteléknek is hitvány idióták. Egy, nem is olyan rég még béresként izzadó-káromkodó, pózer kemény legény természetesen nem túl rutinos: a legpitiánerebb, hatelemis trükköknek is bedől. Viszont a tapasztaltabbak nem sietnek megnézni, hogy ki tart füttykoncertet az egyik bokorban, és minimum furcsállják, ha egy kölnitől illatozó cicababa el akarja őket csalni egy kihalt-romos épületbe.

Sőt, a hosszúkabátosoknak nevezett behemótok egyenesen a Terminátor és egy szteroidokkal táplált masztiff kórosan paranoid ivadékai. Hihetetlenül szívósak, szinte semminek sem ülnek fel, és a mexikói óriást leszámítva bárkit kacagva agyonvernek, ha az botor módon test-test elleni küzdelemben próbálja legyőzni őket. Ráadásul ha csoportosan mozognak, vagy beszélgetnek, akkor az adott alakulat vezetője visszatartja a többieket attól, hogy hebehurgyán a halálba rohanjanak, és ha valaki köddé válik, azt gyakran keresni kezdik.

De az sem mellékes, hogy éppen mennyire érzik veszélyben az irhájukat. Ha nincs okuk aggodalomra, simán ellopakodhatunk előttük, és ha halkan ténykedünk, relatíve szabadon garázdálkodhatunk. Mivel ha meglapulunk egy kicsit, akkor a delikvensek meggyőzik magukat arról, hogy hallucináltak. Aktuális állapotukat rájuk kattintva ellenőrizhetjük: a nyugodtak látómezeje zöld, a rosszat sejtőké sárga, a lila mással foglalatoskodóké lila és a vérünkre szomjazóké vörös színben pompázik.

Az áttetsző szakaszok az esetleges vakfoltokat mutatják, a szaggatott vonallal jelölt részeken egyszerű osonással átjuthatunk. Ám a tömör-egyszínű szekciókon az álruhája előnyeit élvező Kate kivételével a létező legtempósabban kell keresztül futnunk, hogy ne bukjunk le.Meg kell hát tanulnunk improvizálni, és kreatívan használni az ötösfogat kincset érő képességeit. Az Úristennek sem sikerül észrevétlenül eltenni láb alól egy ápoló-eltakaró rejtekből fürkésző őrt? Probléma egy szál se. A loákkal cimboráló vajákos mormoljon el egy ráolvasást, és láncolja hozzá a kellemetlenkedő fickó lelkét egy jókora szobor előtt tébláboló banditáéhoz. Majd Hector döntse le a  több száz kilós műalkotást, és máris két legyet ütünk egy csapásra. Hovatovább, ha másokat is odacsalunk, egyszerre akár öt gaztevőt is pokolra küldhetünk, mert a balesetek megszokottak a vadnyugaton, és a megigézetteknél sem keltenek gyanút.

Három, egymást óvó-védő pernahajder úgy áll, hogy ha megfeszülünk sem tudjuk őket elintézni, és halmazati büntetésnek egy negyedik társuk a magasból figyeli őket? Az erkölcsöt úri huncutságnak valló orvos iktassa ki a hármasfogatot szemmel tartó haramiát, aztán Kate beszélgessen el az egyikkel, és a másikra eresszük rá a derék cirmost. Végül csupán az van hátra, hogy Cooper kést hajítson a meg nem zavart fickó mellkasába, és Hector eltegye láb alól a macskát dédelgető férfit. A leányzó pedig arcán bájos mosollyal akkora svunggal rúgja tökön az utolsót, hogy az attól kolduljon.

Persze más haditervet is kiókumlálhatunk: ha egyikükön sincs arckendő, és egymás hegyén-hátán tömörülnek, az altatógáz telitalálat – feltéve, hogy egy kis varázslattal átvesszük négyeske felett a kontrollt. Azaz nincs jó vagy rossz megoldás: az esetek nyolcvanöt százalékában kedvünkre kísérletezhetünk, és egyedül tőlünk függ, hogy hogyan vesszük az akadályokat.

Az efféle, logikánk megedző szituációk önmagukban is garantálnák, hogy egy percig se unatkozzunk, ám a fejlesztők nem érték be ennyivel. Gondoskodtak arról, hogy jóformán minden pályának legyen egy merőben új tervek kovácsolására késztető, hangsúlyos-egyedi különlegessége. Megesik, hogy hőseink a fegyvereik nélkül térnek magukhoz, és az sem ritka, hogy lábnyomaikat sokáig megőrző, cuppogós sárra kell ügyelniük. De akad itt menetrend szerint közlekedő, zajos-hosszú vonat, túszmentés, éjszakai rajtaütés vagy és civil-pátyolgató, fedett akció is.

Ha túlerővel találja szemben magát, a tapasztalt ember a legjobb lövőt szedi le elsőnek. Ez a szabály.

Bátran kijelenthetjük tehát, hogy a Desperados III a sokáig kategória megkérdőjelezhetetlen etalonjaként tisztelt Commandos 2: Men of Courage-t is túlszárnyalja, és soha nem remélt magasságokba emeli a műfajt. Egyben fennen hirdeti, hogy kellő elszántsággal, a célközönség iránti alázattal és egy elsőrangú alapkoncepcióval egy, az AAA-kategóriás stúdiók pizzarendelés-büdzséjéből gazdálkodó gárda is beírhatja magát az ágazat krónikáiba. Vagyis az olyan apróságok, mint, hogy egyik-másik pályán egy az ildomosnál tovább kell bűvölni a kamerát ahhoz, hogy a legmegfelelőbb szögből gyönyörködhessünk az akcióban, nem rontanak érdemben a parádés élményen.

Ezeken a semmiségeken fennakadni épp olyan kicsinyes-méltatlan húzás, mint egy extravagáns, Lucullust garasoskodó-amatőr partiszervezővé degradáló luxuslakomán harsányan felkiáltani, és a magasba emelni egy művészi igényű életképekkel ékesített szalvétát. Utána hangosan méltatlankodva kifejteni, hogy mivel balról a tizenhetedik háttéralak arcán az ildomosnál bambább arckifejezés ül, elment az étvágyunk, és mert jó házból származó kultúremberek vagyunk, nincs mese. Egy percig sem maradunk tovább egy ilyen proli-parvenü dínomdánomon.

Ezért összességében az illusztris kompánia kalandjait joggal tekinthetjük 2020 eddigi legkellemesebb meglepetésének, mert a Mimimi Games szakértői klasszisokkal múlták felül még a legoptimistább várakozásokat is. Valamint bebizonyították, hogy a battle royale opcióhoz, a tárgykészítés vagy RPG-jellegű fejlődési rendszerhez hasonló, vevőcsalogató sallangok nélkül, pusztán a lényegre fókuszálva is labdába lehet rúgni a piacon.

A verdikt így nem kétséges: akkor is fontoljuk meg egy kópia beszerzését, ha gyermekkorunkban bárányhimlő és hepatitis B helyett tévedésből valós idejű taktikai címek ellen oltottak be minket. Mivel a német vállalkozás remekének egyetlen valódi negatívuma az, hogy esélyesen hosszú évek fognak eltelni addig, míg egy méltó, párbajra ácsingózó trónkövetelő acélsarkantyújának pendülése veri fel a csendet.