A Deep Rock Galactic az utóbbi évek egyik legsikeresebb indie kooperatív játéka lett, amely ötvözi a bányászat, a túlélés és az akció elemeit és folyamatosan fenntartja az „ismeretlen ismerős” érzést a procedurálisan generált pályáival. A Ghost Ship Games fejlesztésében készült játék nemcsak a műfaj rajongóinak, hanem a szélesebb közönségnek is belopta magát a szívébe, a humoros hangvételű elemeknek/karaktereknek, a jól balanszolt játékmenetének és folyamatosan bővülő tartalmaknak köszönhetően. A törpe bányászok kalandjai gyorsan kultikus státuszba emelték a címet, és a játékosközösség aktív támogatása révén a Deep Rock Galactic ma már stabil oszlopa a kooperatív multiplayer játékok világának és remekül megfér a Vermintide/Darktide vagy a Helldivers mellett.
Meglepő fordulatnak is lehetne nevezni, hogy a Survivor megjelent a piacon, mert, ahelyett, hogy a jól ismert csapatalapú FPS-formulát követné, ezúttal egy egyedül küzdő törpét irányítunk egy felülnézetes, túlélésre kihegyezett akciójátékban, amely a bullet hell és az auto-shooter játékok legjobb hagyományaiból építkezik. Elsőre furcsa ötletnek tűnhet solo játékot csinálni egy népszerű co-op címből, de szerencsére a Deep Rock Galactic: Survivor megállja a helyét és remek szórakozást garantál akkor is, ha épp nem csapatos csapatásra vágyunk.
A játék középpontjában továbbra is a jól ismert Hoxxes IV bolygó áll, csak most egészen más nézőpontból. Egyedül szállunk szembe a rovarszerű glyphidek hullámaival, miközben egyszerre kell túlélnünk, lootolnunk, fejlődnünk, és egyre mélyebbre ásnunk. A megszokott bányászcsákány itt nemcsak utalás az eredeti játékra, hanem valós taktikai eszközzé válik: saját járatokat vájunk ki vele, alternatív útvonalakat nyithatunk, vagy épp csapdákat kerülhetünk el, de a glyphid hordák ide-oda terelését, az ellenség hátába kerülést és a menekülést is sokszor ilyen módon oldjuk meg.
A játékmenet bizonyos tekintetben végtelenül egyszerű alapokra épül. A karakterünk, akit jól ismert típusokból választunk ki (scout, gunner, engineer, driller) automatikusan lő, nekünk „csupán” a többivel kell foglalkoznunk. Mindez persze sokkal nehezebb, mint ahogy elsőre hangzik. Ahogy az ellenséges hullámok egyre intenzívebbé válnak, a túléléshez komoly stratégiai döntések és gyors helyzetfelismerés is szükséges lesz.
Az, hogy milyen fegyvereket, fejlesztéseket választunk, milyen extra felszerelést (pl. artifact), szintlépős upgradeket használunk, és mikor, merre megyünk és csaákányozunk újabb járatokat sok szempontból befolyásolni fogja a túlélésünket. A procedurálisan generált pályák minden futásnál más és más módon lesznek nehezek, így a játékmenet nem válik egyhangúvá – még ha a műfajból adódóan néha elkerülhetetlen is egyfajta ismétlődés érzete.
Sokat számít az is, hogy milyen fajta törpével vágunk neki a csörtének. A scout gyorsasága, a gunner tűzereje vagy az engineer kütyüi mind egyedi módot adnak az ellenség legyőzésére – vagyis kordában tartására – de abban is nagyon más játékélményt kapunk, hogy mennyire és milyen módon tudunk manőverezni, mennyi időnk és lehetőségünk van lootolni vagy, hogy egy bosst milyen módszerekkel teszünk el láb alól. A szintlépésenként választható fejlesztések és fegyver upgradek is mind befolyásolják a játékmenetet, mert véletlenszerűen kapjuk őket, hozzátéve, hogy a szerencse (luck) faktorunk is beleszól, hogy miilyen ritkaságú bővítéseket ajánl fel a játék.
Egy-egy szint között is fejleszthetünk a megszerzett aranyból és nitrából, vagyis összesítve rengeteg lehetőségünk lesz abba az irányba vinni a karaktert, amit hatékonynak tartunk. A sebzés, tűzgyorsaság, újratöltés és az elementális sebzések mellett törpénk gyorsaságán, a loot felszippantás rádiuszán, a HP-ján, páncélzatán is csiszolgathatunk a fejlesztésekkel, vagyis kis túlzással ugyanúgy elmehetünk egy gyorsan mozgó glass-cannon gunner felé, mint egy agyon páncélozott tankszerű scout irányába, főként, ha RNGeesus is támogat minket ebben.
A robbanások, a szörnyhullámok, a folyamatos mozgás és az erőforrás-gyűjtés dinamikája együtt egy izgalmas, adrenalintól csöpögő, kaotikus, mégis rendezett játékélményt teremt. Egy futás kb. 20-30 perc, de úgy elrepül az idő, hogy szinte észre se vesszük, a játék tényleg teljesen lefoglalja minden másodpercünket, de nagyon jó tempóban és szórakoztató módon. A pályák látványvilága a Deep Rock Galactic esztétikáját idézi, némi rajzfilmszerű túlzással, de a hangulat végig a helyén van, a humoros beszólások, kommentárok, a nevetésre ingerlő nevű vagy kinézetű tárgyak itt is hangsúlyos szerepet kaptak és remekül megférnek a darálással. A hanghatások és zenei aláfestés inkább funkcionális, mintsem kiemelkedő, de jól hozzáadnak a folyamatos feszültséghez és tempóhoz, közepes távon sem váltak unalmassá, ami egész jó eredménynek tekinthető.
Technikai oldalról a játék kifejezetten stabilan teljesít, néha el is gondolkodtam rajta, hogy ennyi mozgó ellenség, effekt, pályaelem, nameg majdnem szó szerint kismillió felröppenő számkijelzős sebzés lekezelése elismerésre méltó teljesítmény, főként, hogy a játék meg sem rezzen közben egy pillanatra sem.
Bár kezdetben, még EA alatt voltak hiányzó funkciók, mint például az „Endless Mode”, a teljes verzió megjelenésére ezek többsége már vagy bekerült, vagy úton van. A fejlesztők láthatóan figyelnek a visszajelzésekre, és a közösséggel együtt formálják a játékot, amit vehetünk alaptételnek, jogosan, de akkor is jó látni, amikor a játékosok nem csak addig kapnak figyelmet, amíg le nem szurkolják az adott cím árát.
A Deep Rock Galactic: Survivor egyik legnagyobb erénye, hogy pontosan tudja, mit akar nyújtani és azt végig sikeresen hozza. Egy pörgős, mégis taktikus túlélőjáték, ami egyszerre idézi a régi arcade hangulatot és az újabb indie sikerek képletét és külön öröm, hogy a Deep Rock világához is hű marad közben.
Remek példa arra, hogy egy erős alapötlet és egy jól ismert univerzum találkozása képes valami frisset és szórakoztatót teremteni. Ez a játék egyszerre tisztelgés és újítás és közben végig garantálja, hogy nem unatkozol egy percig sem. Rock and Stone!
