Khalid bin Barghash Al-Busaid mindenre képes volt azért, hogy Zanzibár szultánjaként vonuljon be a történelembe. Ezért, miután gyaníthatóan megmérgezte a váratlanul elhunyó Hamad bin Thuwainit, puccsal magához ragadta a hatalmat, és azt követelte Nagy-Britannia képviselőitől, hogy ismerjék el jogos uralkodónak. Mivel azonban az ottani követek erre nem voltak hajlandóak, mert úgy vélték, hogy egy másik rokon, Hamud bin Muhammed együttműködőbb koronás fő lenne, a ravasz intrikus erejét fitogtatandó, hadrendbe állított egy hadihajóvá átalakított jachtot, és nagyjából háromezer katonát. Ellenállását magától értetődő módon elsöpörték Viktória királynő haditengerészei, akiknek hozzávetőlegesen negyven perc kellett ahhoz, hogy felmorzsolják a seregét. Így, a minden idők legrövidebb ideig tartó fegyveres konfliktusának tartott angol-zanzibári háború folyományaként Bargash két kurta nap után azon kapta magát, hogy míg nem sokkal korábban talpnyalók lesték minden szavát, most menekülnie kell az életéért.
Nem csak a politika terén jár végzetes következményekkel a nagyot akarás. Kismillió független fejlesztő esik abba a hibába, hogy a vágyait realitásnak veszi és valami olyat kíván tető alá hozni, ami nem hogy egy hat, inkább lelkes mintsem képzett tagból álló csapaton, hanem egy, a játékipar tisztes középszerébe tartozó, profi szakemberekből álló stúdióján is kifogna. Páran a józanabbak közül legalább részben belátják, hogy tévúton járnak, ám ők sem tudják levonni a megfelelő konzekvenciákat és harmonikus visszavágás helyett egy csak elemet mellőznek. Emiatt aztán az életük nagy dobásának szánt program vagy élvezetes játékmenetű, de látáskárosodást okozóan ocsmány tucatcímként, vagy meseszép, de üres techdemóként tűnik el a Steam mértani hatvány szerint növekedő kínálatában. Szerencsére azonban akadnak olyan, az SMG-hez hasonló vállalkozások, amiknek tagjai tisztában vannak azzal, hogy nem feltétlenül elvárás velük szemben, hogy fenekestül felforgassák az ágazatot, ezért kísérletet sem tesznek arra, hogy tovább nyújtózkodjanak a takarójuknál, hanem a lehetőségeikhez igazítják a projektjeiket. Az ausztrál cég legújabb munkája, a logikai platformerek kategóriáját erősítő Death Squared így nem kecsegtet nagy ígéretekkel, de maradéktalanul teljesíti azt, amire vállalkozik.
Az alkotás alapképlete papíron egyszerű. Kicsiny robotok felett vehetjük át az irányítást, a célunk pedig az, hogy akár egyedül, akár a játékmódtól és a pályától függően maximum három barátunkkal, de elnavigáljuk őket a velük megegyező színű kockára. Ez nem hangzik túl bonyolultan, ám a helyzetünket nagyban nehezíti, hogy a szakaszok tele vannak csapdákkal illetve akadályokkal, amik igen gyakran attól függően aktiválódnak, hogy milyen irányba, vagy mennyit mozognak az egyes karakterek.
Tehát, megeshet, hogy a piros gépecske már a győzelem kapujában áll, amikor véletlenül beélesít egy mindeddig rejtve maradó tüskecsapdát, felrobbantva ezzel kék, sárga, vagy zöld cimboráját. Tekintve, hogy a diadalhoz mindenkinek oda kell érnie a maga területére, komoly agymunkát igényel, hogy rájöjjünk, miképpen is juthatunk tovább a lézerek, bizonyos figurák számára áthatolhatatlan akadályt képező energiamezők, kapcsolók, tologatható tereptárgyak és hasonló veszélyek kusza labirintusában. Az első pár kiszámítható feladvány után egyre rafináltabb kihívások jönnek, amik miatt idővel garantált, hogy azt sem fogjuk tudni, hogy hol áll a fejünk. De éppen emiatt hatalmas élmény önerőből, csakis a logikánkra támaszkodva meglelni a megoldást, és több mint valószínű, hogy bármennyire is halvérűek vagyunk, egy-egy különösen aljas pályát követően vegytiszta örömmel csapjuk majd össze a két kezünket, sőt, talán még egy lelkesült, mámoros győzelmi kurjantást is hallatunk. A hangulatot csak tovább fokozzák a kísérleteket felügyelő lusta, nem túl okos és motiváltnak is bajosan nevezhető kutató, valamint az őt segítő mesterséges intelligencia szórakoztató párbeszédei, amikért ugyan esélyesen soha senki sem fog díjat kapni, de épp elég szellemdúsak ahhoz, hogy betöltsék funkciójukat, mosolyt csalva az arcunkra két agyzsibbasztó szekció között. Minden szép és jó tehát, de érdemes észben tartanunk, hogy egy hosszútávon kissé monoton programról beszélünk, amiben távolról sincs annyi egyedi-jópofa ötlet, mint a kategória abszolút királyának számító Portalban, ellenben megvásárlását követően száznál is több elmetornával bizonyíthatjuk magunk számára, hogy az eszünk még mindig jól forog.
Összességében tehát, a Death Squared olyan, mint egy kellemes vacsora egy házias kisvendéglőben. Az étlapon látszódik, hogy a szakács alighanem hentesbárddal kergetne ki minket az utcára, ha akárcsak utalás szintjén is szóba hoznánk a molekuláris gasztronómiát, a Bocuse d'Or megemlítésével pedig azt kockáztatjuk, hogy a törzsközönség az élettel összeegyeztethetetlen sérüléseket okoz nekünk pár étlappal és egy csomag fogpiszkálóval. De ettől függetlenül mégsem állunk fel csalódottan az asztaltól, hiszen azon túl, hogy az adagok kiadósak, az is kétségbevonhatatlan, hogy a konyhában szorgoskodó mesterember kihozta a maximumot a jól ismert fogásokból aminek hála, minden harapásnál érezni, hogy azon tüsténkedett, hogy legközelebb is felkeressük. Az SMG Studio munkájának gyümölcse ezért nem csak a műfaj szerelmeseinek ajánlható bátran, hanem azoknak is, akik szeretnének hosszabb időre elmélyedni a logikai játékok világában, de nem félnek attól, hogy valaminek tízszer-hússzor is neki kell futni.
