1. oldal

Rendkívül könnyen elképzelhető, hogy én keresgélek rossz helyeken, de az utóbbi pár évben mintha kiveszőfélben lenne a humor a videojátékokból. Valahogy vagy mindenki túlságosan komolyan igyekszik venni magát vagy pedig egy másodikos gimnazista minden ötletességével igyekszik mosolyt csalni az arcokra valami vérprimitív koncepcióval, amiről nem tudom elképzelni, hogy masszív rekreációs drogfogyasztás nélkül tizenhárom év felett tényleg bárki számára vicces lenne. Időnként persze felbukkan egy Book of Unwritten Tales kaliberű, ügyesen és okosan megírt mű, és a Saints Row széria abszurd helyzetei és remek dialógusai is szórakoztatóak, de a tréfásnak szánt programoknál többnyire szellem helyett csak éretlen és felettébb unalmas szellemeskedést kapunk, illetve egymást érik az olyan, bizarr alapkoncepciójú "szimulátorok", amik egészen addig hatnak jópofának, ameddig a Steamen elolvassuk a leírásukat, élesben fél perc után szívet-lelket szaggató sírógörcs kerülgethet tőlük a játékmenetük elemi hiányosságai miatt.

Nem mindig volt ez azonban így. A kalandjátékok hőskorában például teljesen megszokottnak számított, hogy mivel az akkori hardverek erősen limitált képességei miatt realisztikus grafikáról szó sem lehetett, a fejlesztők előnyükre fordították a rajzfilm vagy karikatúraszerű vizuális stílust és mókásabbnál mókásabb alapötletű címeket hoztak tető alá. Ekkor született meg a disco-öltönyében szerencsétlenkedő Larry Laffer kalandjait bemutató Leasuire Suit Larry-széria, a Terry Pratchett által megálmodott Korongvilág rajongói Széltolót irányítva nevethették magukat könnyesre és természetesen a műfaj sokak által legjelesebb képviselőjének tartott LucasArts is egyre-másra készítette el és adta ki a mára klasszikussá nemesedett programokat. Ezek közé tartozott a LucasArtsos point and click hullámot elindító Maniac Mansion 1992-es folytatása, a Day of the Tentacle is, ami már a Double Fine Entertainment gondozásában jelent meg. Lássuk hát, hogy vajon egy tisztességes felújítással állunk-e szemben, vagy kizárólag a nosztalgiázni vágyóknak éri-e meg beruházni a játékba!

2. oldal

Öt évvel járunk a Maniac Mansion eseményei után. Az őrült találmányokon dolgozó Dr. Fred Edison egyik teremtménye, Lila Csáp egy nap beleiszik egy szennyvízzel teli patakba, amitől két karja nő és amúgy sem angyali jelleme még sötétebbé válik. A gonosz géniusz ezért megfogadja, hogy meghódítja a világot. Szerencsére társa, a jóval félénkebb és békésebb Zöld Csáp azonnal ellentámadásba lendül, de mivel belátja, hogy egymaga nem sokat ér egy démoni lángelme ellen, úgy dönt, megpróbál szövetségeseket toborozni a küldetéséhez.

A Földnek tehát valódi, hamisítatlan hősökre lenne szüksége. Azonban, mivel Zöld Csáp ilyeneket még véletlenül sem ismer, planétánk be kell hogy érje Bernard Bernoullival, a szemüveges-csokornyakkendős, ránézésre nem hogy tornából de még a sportközvetítések nézéséből is alanyi jogon felmentett okostojással, Laverne-nel, a valósággal és a józan ésszel laza és nem túl baráti kapcsolatot ápoló medikustanonccal, valamint a mindenhez már-már sztoikus nyugalommal hozzáálló rocker Hoagie-val, aki roadie-ként tengeti a napjait. A lehetetlen hármasfogat tagjai meggyőzik Dr. Fredet, hogy juttassa őket vissza egy nappal az időben, hogy megállíthassák Lila Csápot, de mivel a művelethez szükséges gyémántról kiderül, hogy csupán egy ócska hamisítvány, Bernard a jelenben marad, Laverne a csápok uralta jövőbe kerül, Hoagie pedig a múltban, a Függetlenségi Nyilatkozaton dolgozó alapító atyák között találja magát. A feladat adott: változatlanul meg kell akadályozni a lila bajkeverőt abban, hogy diktátorrá legyen, illetve az elkeveredetteket valahogy vissza kell hozni a saját korukba.

Ahogy azt egy ilyen felvezetés után nem nagy kunszt kitalálni, egy eszelős kaland részesei lehetünk, aminek során egyebek mellett meg kell nyernünk egy szépségversenyt egy múmiával, be kell húznunk a csőbe George Washingtont, ki kell babrálnunk az adóhatósággal, és egy gonoszul kacagó lufibohóccal is le kell számolnunk. Mindeközben egymást érik a röhögőgörcsöt okozó helyzetek és dialógusok, egyszerűen lehetetlen komoly arccal kibírni, ahogy a lomha észjárású Hoagie sorra lehaverozza az amerikai történelem jeles alakjait, vagy ahogy a láthatóan a szobáját is csak külső kényszer hatása alatt elhagyó Bernard, és a teljesen elszállt Laverne megpróbálják ravaszkodva megmenteni az emberiséget. Még a legutolsó mellékalakkal is olyan beszélgetéseket folytathatunk, amik után szem nem marad szárazon.

Szerencsére, nem csak a humor, hanem a rejtvények is rendben vannak és bár néha ugyan rendkívül kifacsart módon kell gondolkoznunk, hogy rájöjjünk a megoldásra, ha használjuk a fejünket, akkor nem kerülhetünk bajba. Lényeges, hogy a trió tagjai képesek egymásnak tárgyakat átküldeni az időgépeken keresztül, amik így időnként meg is változhatnak egy kicsit. Újdonság, hogy ha akarjuk, mellőzhetjük a klasszikus SCUMMVM szöveges irányítófelületét és egy alternatív, csak az adott helyzetben használható lehetőségeket felvillantó kezelési metódust is választhatunk, ami eleinte ugyan kissé furán hat, de hamar meg lehet szokni.

3. oldal

A játékra tehát nem lehet panaszunk, és ha valami ördögi mesterkedés folyományaként mindeddig kimaradt volna az életünkből, akkor több mint ajánlott bepótolnunk. Amennyiben viszont betéve tudjuk, hogy miképpen kell uralnunk a múltat, jelent és jövőt, ahhoz, hogy sikerrel járjunk, akkor teljes joggal merül fel bennük a kérdés, hogy vajon nyújt-e annyi újdonságot a program, hogy tizenöt eurót fizessünk érte?

Ilyen volt.

Ez nyilvánvalóan egyénfüggő és merőben szubjektív dolog, de mindent összevetve csak ismételni tudom a Grim Fandango Remasterednél leírtakat: a Double Fine láthatóan nem a nosztalgiázni óhajtók gátlástalan és gerinctelen lehúzására ment rá. A régi és a feljavított grafika között zongorázni lehet a különbséget, játék közben egymás után válnak elérhetővé az újabb és újabb koncepciórajzok, ha pedig akarjuk, akkor bekapcsolhatjuk a fejlesztők audiokommentárját, aminek a végighallgatása alatt számtalan érdekes háttérinformációval és anekdotával leszünk gazdagabbak. Ráadásul ténylegesen nem egy, hanem két játékot kapunk a pénzünkért, ugyanis ha bemegyünk a bélyegeivel szöszmötölő Edhez és használjuk a számítógépét, akkor a Maniac Mansiont is végigvihetjük. Igaz, ennek a grafikájához nem nyúltak hozzá.

Ilyen lett.

Összességében úgy vélem, hogy a bónuszok miatt ha csak egy kicsit is szeretjük a kalandjátékokat, nehéz komolyan vehető érveket felsorakoztatni a DOTT beszerzése ellen. A magam részéről csakis remélni tudom, hogy a trend folytatódni fog és apránként az összes régi LucasArtsos klasszikus új köntösben lép majd ismét a világ elé.