Dark Souls II: Scholar of the First Sin - Bűnbe esve

A Scholar of the First Sin nem mindenkinek jó vétel, viszont egyértelműen a Dark Souls II legjobb verziója.

Dark Souls II: Scholar of the First Sin - Bűnbe esve

I. oldal

Majdnem egy évvel ezelőtt jelentkeztünk az eredeti Dark Souls II-ről egy teszttel, melyben dragon83 nem győzte dicsérni a játékot, méghozzá jogosan. Én jelen cikk keretei között nem akarom megint ugyanazt leírni ide nektek, van viszont néhány dolog amit hozzá tennék, nevezetesen a saját különvéleményemet. Számos dolog van ami alapot adott egy újrakiadás elkészítéséhez, mint a most megjelent Scholar of the First Sin. Ehhez azonban először is le kell fektetnünk, hogy mi is az a Scholar of the First Sin, és miben ad többet, mint az egy éve megjelent alapjáték.

Ez az összefoglalás pedig nem is olyan egyszerű, a From Software ugyanis némileg kedvezni akart azoknak is, akik egyszer már fizettek a játékért, másrészt pedig azért pénzt is akart keresni. A Scholar of the First Sin elsősorban az újgenerációs konzoloknak szól, hiszen Xbox One-on és PS4-en most jelent meg először a játék, így tehát akik már nem rendelkeznek a régi masinákkal, ez az egyetlen lehetőségük az anyag kipróbálására. Ez a teljes Dark Souls II-élményt adja, az összes DLC-vel, felújított grafikus motorral és némileg finomhangolt játékmenettel (ez leginkább az ellenfelek elhelyezkedésében érhető tetten), nem utolsó sorban pedig stabil 60fps-t nyújt a korábbi ingadozó 30fps helyett.

A problémák akkor kezdődnek, ha PC-n szeretnél játszani a Scholar of the First Sinnel, főleg akkor, ha korábban már megvetted a játékot. Ekkor ugyanis három dolog lehetséges. Vagy nem fizetsz semmit, és akkor kapsz ingyen egy nagy patch-et, ami felfrissíti az alapjátékot néhány új NPC-vel, a hozzájuk kapcsolódó történeti elemekkel és az új ellenfelekkel. Ha azonban úgy döntesz, hogy ismét fizetni szeretnél a játékért, akkor ismét két lehetőség adódik: ha nem rendelkezel a DLC-kkel, akkor 29,99 dollárért frissítheted a játékot a Scholar of the First Sinre, így megkapod mindhárom tartalmi csomagot, az új grafikus motort, és minden mást, amit a konzolos verziók. Ha már rendelkezel a DLC-kkel, akkor 19,99 dollárt kell kicsengetned a felújított verzióért.

Éppen ezért úgy gondolom, hogy a Scholar of the First Sin igazából csak annak éri meg, aki korábban nem játszott a Dark Souls II-vel, és most veszi meg először, illetve talán még annak, aki korábban nem próbálta a DLC-ket. A PC-s verzió tulajdonosainak, akik befizettek a tartalmi csomagokra is, igazából felesleges beruházniuk ebbe, kizárólag a némileg szebb grafikáért. Főleg mert a PC-s verzió eleve jobban nézett ki, mint az előző generációs konzolos változat, pláne a DSFix használatával.

II. oldal

Ha viszont önmagában nézzük a Scholar of the First Sin grafikai fejlődését, akkor sem annyira jó a helyzet. A From Software játékai sosem a technológiai fejlettségükről voltak híresek, és ez alól a Souls-sorozat sem kivétel. A Dark Souls II esetében talán azért is volt szükséges a grafika felújítása, mert a megjelenés előtt egy kisebb botrány tört ki, amikor kiderült hogy a végleges játék messze nem néz ki úgy, mint korábban az előzetesek. Az új DirectX 11-szintű motornak hála most már közelebb kerültünk az eredetileg ígért látványvilághoz, de igazából továbbra is a rendkívül magas művészeti színvonal viszi el a hátán a játékot, nem pedig a technológia.

Számos előző generációról felújított anyaggal ellentétben a Dark Souls II egyzerűen nem néz ki újgenerációs játéknak. Persze kicsit jobb a bevilágítás, részletesebbek a textúrák, de a Bloodborne után azért itt nagyon egyértelműen kibuknak az előző generációs gyökerek. Az például nagyon érdekes, hogy míg a Bloodborne nagyon jól kezeli a sötétséget, addig ez a Dark Souls II-nek egyszerűen nem megy, és az alapvetően sötétnek szánt területek is túl világosak, többnyire redundánssá téve ezzel azt a játékmechanizmust, hogy a pajzs helyett fáklyát kelljen használnunk. Ráadásul a 60fps-t ugyan sikerült elérni, és ez ténylegesen nagyon jót tett a játéknak, viszont normális élsimítást továbbra sem alkalmaz a DS2 (legalábbis a PS4-es verzióban), így a Bloodborne-hoz hasonlóan a a képminőség hagy kifogásolni valót maga után.

Persze ahogy már mondtam, ilyen magas művészeti színvonal mellett mindezt hajlamosak vagyunk elnézni, de mivel az alapjátékról már egyszer megírtuk, hogy mennyire igényes ebből a szempontból, itt kénytelen vagyok a hiányosságokra koncentrálni. És akkor ezen a ponton szeretnék kitérni két dologra, amit dragon83 kollégám annak idején nem kritizált, pedig szerintem kellett volna, és amiket a felújítás miatt újra elő kell vennünk. Az egyik a pályatervezés, a másik pedig a nehézség. Pályatervezés szempontjából az első Dark Souls egy etalon. Megkockáztatom, hogy ezen a téren az egyik legjobb játék, ami valaha készült. És ugyan a Dark Souls II ebből a szempontból még mindig a legtöbb konkurense felett áll, nem lehet nem észrevenni a visszalépést komplexitás szempontjából, ami nekem némileg csalódást okozott.

Ezen a Scholar of the First Sin nem változtatott, de vélhetően irreális elvárás is lett volna, hogy belenyúljanak a pályadizájnba. Ezzel szemben a nehézség már egy másik kérdés. A Dark Souls mindig is a kihívásáról volt híres, ez a kihívás azonban sosem volt öncélú. A folytatást viszont kifejezetten a brutális nehézség kiemelésével reklámozták, és a végtermékben joggal érezhették úgy a rajongók, hogy a játék direkt szívatja őket csak azért, hogy megfeleljen a vélt vagy valós elvárásoknak, sőt, túl is teljesítse azokat. Ezzel pedig sok helyen pont az eredeti játék szellemiségével ment szembe a folytatás, amin bizony (a pályatervezés mellett) itt is érződött, hogy nem Hidetaka Miyazaki mester és brigádja dolgozott rajta, hanem a From Software "B-csapata".

III. oldal

Éppen ezért reméltem, hogy a Scholar of the First Sinnel az ilyen jellegű panaszokat orvosolják majd a készítők, és ez részben be is következett. Az ellenfelek elhelyezkedésének átvariálásával egyfelől az is lehetett a From Software célja, hogy a visszatérő vásárlóknak nyújtson új élményt, másfelől viszont ez lehetőséget adott a kihívás kiegyensúlyozására is. Utóbbi többnyire sikerült, hiszen a The Lost Sinnerhez vezető úton a hordányi indokolatlanul erős ellenfelet leváltotta kevesebb, de taktikusabb összecsapás, ahogy annak lennie kell.

Ehhez hasonlóan a Shaded Ruins is élvezetesebb és kezelhetőbb lett, azonban ezzel szemben például mind az Iron Keep, mind pedig a Heide's Tower of Flame nehezebbé vált, részben az új ellenfelektől, részben pedig a régiek viselkedésének átalakításától. Míg korábban a Heide-lovag egyedül várt a Forest of the Fallen Giants területen, addig most onnan kikerült - így ez a rész kiegyenlítettebbé vált, főleg, hogy korán megyünk oda -, és felment a Tower of Flame-be. Hamar észrevesszük azonban, hogy most már több lovag is vár ránk, és ugyan továbbra is csak akkor támadnak, ha megpiszkáljuk őket, egy idő után azonban mindenképpen felébred mindegyik, jelentősen megnehezítve a dolgunkat.

Összességében tehát nem mondhatom azt, hogy a From Software célja egyértelműen a nehézség kiegyensúlyozása lett volna, a Scholar of the First Sin ugyanis néha nehezebb, néha könnyebb, mint eredetileg. Talán fontosabb szempont volt a narratív elemek szem előtt tartása, ami azt jelenti, hogy az egyes ellenféltípusok olyan helyekre kerültek, ahol a környezet és a történet szempontjából annak értelme van. Ez fontos, hiszen az első Dark Souls többek között ezért is volt zseniális, és ebből veszített a folytatás azzal, hogy a kihívás feltornászása miatt szinte véletlenszerűen szórta a nyakunkba a túlzottan erős ellenfeleket a legváratlanabb helyeken.

Kicsit úgy érzem tehát, hogy az árazáshoz hasonlóan a készítők itt is próbáltak kedvezni a régi és az új játékosoknak egyaránt. A régi játékosoknak ugyanis meglepetést kellett okozni, és adott esetben extra kihívást nyújtani, az újakat azonban nem szabadott elijeszteni. Viszont ezzel együtt is a Dark Souls II nem az ideális belépési pont az újoncok számára a sorozatba. Továbbra is azt tudom javasolni, hogy aki még nem tette, inkább az első részt vigye végig, nem csak azért, mert egészen zseniális játék, hanem azért is mert, sokkal könnyebb úgy ráállni a folytatásra - még ha egyébként nem is kapcsolódnak egymáshoz.

IV. oldal

A csomag egyik legfontosabb része természtesen a három DLC, melyek mindegyike egy-egy új területre visz el minket, új ellenfelekkel és új kihívásokkal. A DLC-k minősége többnyire megegyezik, és mindegyik méltó a Dark Souls névre, sőt. A DLC-trilógia első darabja, a Crown of the Sunken King még pályatervezés terén is visszatér ahhoz, amit éppen az imént hiányoltam az alapjátékból. A tartalmi csomag helyszíne a hatalmas és elhagyatott földalatti város, Sanctum City, ami az első Dark Soulshoz hasonlóan zseniálisan felépített és összekapcsolt, egymásba visszatérő utakkal és rövidítésekkel kecsegtet. Az ellenfelek még nehezebbek, mint az alapjátékban, és ugyan kifejezetten emlékezetes küzdelmet sajnos nem kapunk, ezért a környezeti puzzle-ök bőven kárpótolnak majd.

A legjobban talán mégis a középső DLC, a Crown of the Old Iron King sikerült, engem legalábbis ez fogott meg a leginkább. Ez persze főleg a helyszínnek köszönhető, ez a sztori ugyanis teljesen egy hatalmas és misztikus toronyban, a Brume Towerben játszódik, ahová egy brutális hosszú és ingatag függőhídon kell átkelnünk. Ha még ekkor sem éreznénk eléggé elveszve magunkat, akkor majd fogjuk, miután beléptünk a toronyba, és kénytelenek nem leszünk megmászni a rengeteg emeletet, felderíteni a tengernyi szobát, és aktiválni a különböző mechanizmusokat, amiket felvonultat. Igazából az egyetlen negatívum, amit fel tudok hozni, hogy ez a DLC rövidebb, mint az első.

Végül kalandunk a Crown of the Ivory King történetével zárul. Itt az örökre fagyba zárt Eleum Loyce területére megyünk el, ahol célunk nem csak a hely múltjának feltárása, de az Ivory King történetének megismerése is - a királyt ugyanis örökre bezárták egy katedrálisba a hely mélyén, és erősen kérdéses, hogy jó ötlet-e kiszabadítani. Pályatervezés szempontjából ez a DLC valahol az alapjáték és az első tartalmi csomag között áll, nyitottabb területekkel, és labirintusszerű, kegyetlen részekkel. Az ellenfelek is egyértelműen itt a legnehezebbek, ha nem figyelünk oda, akkor egyszerre a nyakunkba szabadíthatunk egy rakás fagyos lovagot és varázslót, akiket ebben a kombinációban nem lehet túlélni. A mágia eleve nagyon fontos szerepet kap itt, így érdemes a megfelelő védelmet nyújtó felszereléssel érkezni. Ugyanakkor a Crown of the Ivory King egy fantasztikus lezárás, és nem csak azért, mert az utolsó bossharc eszméletlenül jó, hanem a világ és a sztori szempontjából is.

Az utolsó gondolatok jogán elmondanám, hogy habár úgy tűnhet, sok negatívumot emeltem ki ebben a cikkben, ez csak azért volt így, mert (ahogy már említettem) az eredeti tesztünkben kiemeltünk minden pozitívumot a játékkal kapcsolatban. Ezek azóta sem változtak, a Dark Souls II továbbra is egy kiemelkedően jó játék, az már csak az én véleményem, hogy nem annyira jó, mint az eredeti volt. A grafikai felújítás nem kiemelkedő, azonban összességében csiszoltabbá vált az egész, tükörsima 60fps-sel fut, és tartalmaz három remek DLC-t, amiknek köszönhetően így már bőven 100 óra feletti játékidőt lehet beletenni. Aki tehát most venné meg először a Dark Souls II-t, annak nem is kérdés, hogy érdemes-e. Mindenki másnak pedig megéri nagyon komolyan elgondolkozni rajta, már csak a DLC-k miatt is.

Értékelés: 8/10

Platformok: PC, PS4, Xbox One

Tesztplatform: PS4

Galéria megnyitása grid_on

Tesztek

{{ i }}
arrow_backward arrow_forward
{{ content.commentCount }}

{{ content.title }}

{{ content.lead }}
{{ content.rate }} %
{{ content.title }}
{{ totalTranslation }}
{{ orderNumber }}
{{ showMoreLabelTranslation }}
A komment írásához előbb jelentkezz be!
Még nem érkeztek hozzászólások ehhez a cikkhez!
Segíts másoknak, mond el mit gondolsz a cikkről.
{{ showMoreCountLabel }}

Kapcsolódó cikkek

Magazin címlap arrow_forward