A Chandra röntgentávcső még gondolat sem volt 1838-ban, amikor az Éta Carinae rendszere elkezdett felfényleni, ahogy kitörése során nagy mennyiségű anyagot dobott ki magából. A kitörés nyomai azonban máig detektálhatók, és a szakértők az űrteleszkóp 20 évnyi megfigyelési adatai alapján készítettek egy videót, amely bemutatja a rendszer két csillagát övező dinamikus környezetet.

A Chandra 1999 júliusában indult útjára, és Föld körüli pályán kering, mintegy 139 ezer kilométer magasan. Pályafutása során számos kozmikus látványosságot figyelt meg a röntgentartományban, új információkat tárva fel a csillagkeletkezéstől kezdve a galaxisok szívében található fekete lyukakig mindenféle jelenségről.

Az Éta Carinae mintegy 7500 fényévre van a Földtől a Hajógerinc (Carina) csillagképben. Annyira ismert területről van szó, hogy a James Webb űrteleszkóp egyik első felvétele is a kettőscsillagnak otthont adó diffúz köd, az Éta Carina-köd egy részletéről, egy nagyon aktív csillagkeletkezési régióról készült.

A most közzétett videót az Éta Carinaeről 1999-ben, 2003-ban, 2009-ben, 2014-ben és 2020-ban készült Chandra-képekből állították össze. A struktúra közepén látható kék fény az Éta Carinae kettőscsillagot reprezentálja, amelyek nagy energiájú röntgensugárzást bocsátanak ki. A környező narancssárga foltok szintén az erős röntgensugárzásnak köszönhetők, ezek a két csillagot körülvevő gázfelhő röntgensugárzással „átitatott” részei, amelyek tágulását részletesen feltérképezték.

„Ez a halvány röntgenhéj értelmezésünk szerint az 1840-es években történt nagy kitörés lökéshulláma” – mondja az eredményekről beszámoló tanulmány vezető szerzője, Michael Corcoran, a NASA Goddard Űrrepülési Központjának asztrofizikusa. „Ez az Éta Carinae háttértörténetének egy olyan fontos részét meséli el, amelyet egyébként nem ismerhetnénk.” A 19. századi nagy kitörés idején az Éta Carinae – amely két csillagból áll, amelyek tömege 30-szorosa, illetve 90-szerese a Napénak – a Nap tömegének 10–45-szörösének megfelelő mennyiségű anyagot lökött ki magából. Ez az anyag gömb alakú héjakba állt össze, amelyeket együttesen Homunculus-ködnek hívnak.

A kutatócsoport megállapította, hogy a Homunculus-ködhöz hasonlóan a csillagrendszer röntgenhéja is valószínűleg a nagy kitörésből származik. A szakértők feltételezik, hogy a rendszerből már évszázadokkal a nagy kitörés előtt is lökődött ki anyag, és a korábbi kilökődött anyagfelhőket a nagy kitöréskor röntgensugárzás világította meg. Ennek a halvány röntgenhéjnak a formája fontos csavart rejt a kitöréssel kapcsolatban, mondja a tanulmány társszerzője, Kenji Hamaguchi, a Marylandi Egyetem és a NASA Goddard kutatója.

A kutatócsoport arra a következtetésre jutott, hogy a nagy kitörés valószínűleg két különálló robbanásból állt: először az alacsony sűrűségű gáz dobódott ki, amely röntgensugárzást is kibocsátott, majd a sűrű gáz lökődött ki, amelyből a Homunculus-köd formálódott. Magát a nagy kitörést pedig két csillag egyesülése okozhatta – ami azt jelenti, hogy az Éta Carinae egykor három csillagból állt, nem pedig kettőből, mint manapság.