A rendszer található fehér törpe ugyanakkor komolyan dolgozik a méretkülönbség kiegyenlítésén, a Földhöz hasonló méretű csillagmaradvány ugyanis naponta 260 millió tonna anyagot párologtat el bolygójáról. Utóbbit ennek köszönhetően fedezték fel a Warwicki Egyetem és az Európai Déli Obszervatórium (ESO) kutatói: magát a bolygót közvetlenül nem látták, de a tetemes légköri anyagveszteséget igen, amire egy ott lévő planéta jelenti a legjobb magyarázatot.

A rendszer létezése az első bizonyíték arra, hogy az óriásbolygók túlélhetik csillaguk halálát és fehér törpévé alakulását. Ami azért is érdekes, mert a Nap szintén ilyen csillagmaradványként fogja végezni, így az újonnan felfedezett rendszer sorsa egy kicsit a Naprendszer jövőjébe is betekintést nyújt.

A kérdéses fehér törpe a WDJ0914+1914 katalógusjelű objektum, amely 1500 fényévre, a Rák csillagképben található. Bár a fehér törpékben már nem zajlik magfúzió, a visszamaradt hő miatt ezek sokáig igen forrók maradnak. Jelen esetben a központi égitest 25 ezer °C-os, vagyis ötször melegebb a Napnál. A forró csillagmaradványt először a Sloan Digitális Égboltfelmérési Program (SDSS) során detektált 7000 fehér törpe között találták meg a szakértők.

A kutatók azért figyeltek fel az égitestre, mert annak spektrumában hidrogén nyomára akadtak, ami szokatlan egy halott csillagnál. Aztán oxigént és ként is kimutattak a rendszerben, ezeket pedig korábban sosem azonosították fehér törpék színképében. Ebből nyilvánvalóvá vált, hogy valami különös folyamat zajlik a rendszerben, és a kutatók rövidesen arra kezdtek gyanakodni, hogy talán egy bolygómaradványból származhatnak a szokatlan elemek.

A rejtély megfejtéséhez az ESO VLT nevű távcsövének egy röntgentartományban vizsgálódó műszerét használták. És az eredményekből egyértelműen kiderült, hogy a kérdéses elemek valóban nem magából a központi égitestből, hanem egy ekörül kavargó gázkorongból származnak, amelynek anyaga gyakorlatilag kizárólag hidrogénből, kénből és oxigénből áll.

A kutatók szerint a gáz forrása nagy valószínűséggel egy Uránuszhoz vagy Neptunuszhoz hasonló óriásbolygó, amely a csillag forrósága miatt intenzíven párolog. A modellek alapján a bolygó nagyjából 0,7 csillagászati egységre lehet csillagától (1 CsE a Nap–Föld-távolságnak felel meg), ami azt jelenti, hogy jelenleg másodpercenként 3000 tonna anyagot veszít a magas hőmérséklet miatt. Ahogy a csillag hűl, a párolgás egyre mérséklődik majd, és nagyjából 350 millió év múlva gyakorlatilag észlelhetetlenné válik.

A rendszer kapcsán továbbra is nagy rejtély, hogyan élhette túl egy csillagához ennyire közel keringő bolygó a központi égitest vörös óriássá fúvódását. Erre a szakértők egyik lehetséges magyarázata, hogy a bolygó talán csak ezt követően vándorolt mostani pályájára, és korábban jóval messzebb keringett. Az utóbbi években egyébként egyre több bizonyítékot találtak a szakértők arra, hogy egyes bolygók túlélhetik csillaguk halálát, ez azonban az első alkalom, hogy egy ilyen rendszerben egy tényleges bolygó létére vannak erős bizonyítékok.

Ötmilliárd év múlva, amikor a Nap utolsó magi hidrogénkészleteit is feléli és beindult a hidrogénfúzió a külső rétegekben, saját csillagunk is vörös óriássá válik, és elnyeli a Merkúrt, a Vénuszt és valószínűleg a Földet is. Ahogy a csillag kitágul, egyre kevésbé lesz képes megtartani külső rétegeit, így idővel ledobja ezeket. A ledobott anyagot a potenciális távoli csillagászok gyönyörű planetáris ködként észlelhetik majd, magából a csillagból pedig csak a kiégett, lassan hűlő mag, egy fehér törpe marad vissza. Amely a most felfedezett rendszer működése alapján könnyen lehet, hogy intenzíven párologtatni kezdi a gázbolygókat.