1. oldal

1974-ben Donald Johanson, amerikai paleoantropológus fantasztikus leletre bukkant egy etióp lelőhelyen. A Lucy-nak elkeresztelt női csontváz, amelynek korát a datálás alapján 3,2 millió évre tették a szakértők, az emberfélék egy új, korábban ismeretlen fajához tartozott, amely az Australopithecus afarensis nevet kapta. Lucy agya a modern emberénél kisebb, csimpánzszerű volt, csípője és lábai azonban arról tanúskodtak, hogy tetemes időt töltött felegyenesedve. A felfedezés azt sugallta, hogy elődeink előbb kezdtek el két lábon járni, minthogy agyuk növekedésnek indult volna.

Lucy neve azóta fogalommá vált, és könnyű megfeledkezni arról, hogy több volt az emberi evolúció egy érdekes állomásánál. Egykor egy érző, lélegző élőlény volt, aki felegyenesedve járta Afrikát, evett, ivott és társas kapcsolatokat ápolt fajtársaival. Meg persze fára is mászott. A Texasi Egyetem kutatóinak legfrissebb eredményei szerint éppen ez utóbbi tevékenység vezetett a halálához.

Hogy pontosan mi történt, azt valószínűleg sosem fogjuk megtudni, így bizonytalan, hogy Lucy elnézett egy ugrást, letört alatta egy faág vagy talán lelökte valaki, de John Kappelman és kollégái szerint egy dolog nagyon valószínűnek tűnik: az egykor élt Australopithecus leesett a fáról, sérüléseibe belehalt, és pont ez a tragédia tette lehetővé, hogy bekerüljön a történelembe.

Kappelman először 2008-ban találkozott a csontvázzal, amikor azt amerikai körútra küldte az etióp kormány. A szakértő meggyőzte a kiállítás szervezőit, hogy a csontokat egy rövid időre vigyék el Austinba, hogy egy orvosi CT-vel megvizsgálhassa azokat. Ilyen szkennerek ugyan már Lucy megtalálása idején is léteztek, de még meglehetősen rossz minőségű képeket szolgáltattak. Kappelman viszont hozzáfért az egyik legjobb rendszerhez a piacon, és a rendelkezésére álló 10 nap alatt Lucy teljes csontvázának minden egyes csontjáról felvételeket készített.

A szakértő és kollégái az elmúlt hat évben ezen felvételek elemzésével voltak elfoglalva. Kappelman viszonylag hamar észrevette, hogy Lucy bal felkarcsontján több súlyos és szokatlan törés is látszik, amelyek egészen a csont vállízületi végéig futnak. Némi utánajárást követően a szakértő rájött, hogy ez a fajta törés magasból való esések után szokott jelentkezni. Az ember ösztönösen maga elé nyújtja karjait, miközben zuhan, mintha távol akarná tartani magától a földet, így amikor eléri a talajt, a becsapódás a ereje a vállba nyomja a karcsont fejét, amely megreped. A törések ezen típusa tehát nagyon sajátosan köthető a zuhanásos balesetekhez.

Ezt Steven Pearce ortopéd sebész is megerősítette, akinek Kappelman tavaly decemberben adta át Lucy karjának három dimenziós kinyomtatott karját. A kar méreteit egy kicsit megnövelték, hogy az emberi léptékű legyen, és az orvosnak nem mondták meg, hogy annak eredetije kihez tartozott. Pearce gyorsan diagnosztizálta a „beteget”: elmondta, hogy darabos humerus törésről van szó, amely rendszerint nagy magasságból való esés eredményeként áll elő. „Azt mondta, hogy nagyon gyakran látnak ilyet. Mi itt a kérdés?” – emlékszik vissza Kappelman a beszélgetésre.

Kappelman Lucy teljes csontvázát kinyomtatta, és idővel az eredeti csontokat is megvizsgálta Etiópiában. A munka során több más törést is azonosított, amelyek szintén megerősítették az eséses teóriát. A törések jellege azt sugallja, hogy Lucy életben volt, amikor elszenvedte ezeket. Ha a csontok halála után törtek volna össze, a darabok valószínűleg elszakadtak volna egymástól. Lucy töréseinek többsége azonban zöldgally-törés, vagyis a darabok részben még mindig összeköttetésben állnak egymással.

2. oldal

Lucy az esés után nem sokáig élt. Törései súlyosak voltak, és nincs bizonyíték arra, hogy valamit is gyógyultak volna. Bármi okozta is a zuhanást, Lucy belehalt a következményekbe. Pearce-en kívül nyolc másik ortopéd sebész is megvizsgálta a csontokat, és mindannyian egyetértettek abban, hogy a legvalószínűbb, hogy Lucy nagy magasságból esett le, és rövidesen belehalt sérüléseibe.

A többi sérülés alapján úgy tűnik, hogy a zuhanás után mindkét lába eltört, teste pedig jobbra csavarodott, így a becsapódáskor jobb csípője is megrepedt. Amikor karjai leértek, ezek is eltörtek, a jobb súlyosabban, mint a bal. Jobboldali kulcscsontját lapockája belenyomta az első bordába, mindkét csontot eltörve. Ezeken kívül csigolyái, koponyája és állkapcsa is sérült, és vélhetően olyan súlyos belső sérüléseket szenvedett, hogy rövidesen elhunyt.

Kappelman új teóriájának érdekessége, hogy bár Lucy sérülései közül többet már a csontváz korábbi vizsgálói is észrevettek, eddig mindenki úgy hitte, hogy ezek az előember halála után következtek be. „Harminc évig tanítottam ezt a csontvázat, de sosem néztem meg olyan részletesen, mint amikor belevágtam a CT-felvételek elkészítésébe” – mondja Kappelman. „Nagyon kevés olyan halálok van, amely megőrződik a csontokban. A legtöbb esetben, amikor ránézünk egy fosszíliára, nincs bizonyítéka annak, hogy hogyan halt meg. Ennek ellenkezője annyira ritkának számít, hogy fel sem tételeztük, hogy megtörténhet.”

Persze nem mindenki van meggyőződve Kappelman teóriájának helytállóságáról. Ericka Labbé, a Pretoriai Egyetem kutatója szerint a tanulmányban felsorolt bizonyítékok nem zárják ki annak lehetőségét, hogy a törések Lucy halála után következtek be. Labbé, aki társaival tavaly azzal az elmélettel állt elő, egy másik előemberfaj, az Australopithecus sediba több egyede is úgy hunyt el, hogy belezuhantak egy Dél-Afrikai barlangba, azon a véleményen van, hogy a hasonló törések ugyanúgy megtörténhetnek a fosszilizáció folyamán is. Ahogy a csontok szerves részei lebomlanak, azok elvesztik rugalmasságukat, így a föléjük kerülő talajrétegek puszta súlya is képes eltörni ezeket.

Labbé a felmerülő kétségek miatt közös kutatásra invitálta Kappelman csapatát, amelynek keretében együtt próbálnák meg kidolgozni, hogyan célszerű értelmezni a korai emberfélék maradványain észlelt sérüléseket. Nancy Lovell, az Albertai Egyetem régésze szerint Kappelman teóriáját számos dolog alátámasztja, ugyanakkor a lelet hiányossága miatt nehéz lesz teljes bizonyosságot nyerni. A nagy magasságból való esések legtipikusabb jele a sarokcsont törése és a koponyaalap sérülése, Lucy csontvázának ezen részei azonban sajnos nem kerültek elő.

Felmerülhet az a kérdés is, hogy ha elfogadjuk, hogy Lucy halálát valóban egy zuhanás okozta, honnan esett le. Az előember ízületei és ujjai arról árulkodnak, hogy bár Lucy felegyenesedve járt, ideje egy jelentős részét az ágak között töltötte, így logikus feltételezésnek tűnik, hogy egy fáról esett le. Lucy nagyon apró termetű volt, 1,1 méteres magasságával kisebb volt a legtöbb csimpánznál, így könnyen lehetséges, hogy a fák ágai között épített menedéket magának éjszakára a ragadozók ellen. A csimpánzok 8–23 méter magasra építik fészkeiket, és ennél sokkal magasabbra is felmásznak. És persze köztük is akad olyan, aki leesik, és belehal sérüléseibe. Talán Lucy-val is ez történt.

Kappelmannak ezzel kapcsolatban is van egy elmélete. Szerinte elképzelhető, hogy a két lábra emelkedés rontotta Lucy és fajtársai fáramászó képességét, és ennek eredményeként állt elő a tragédia. Ha Kappelmannak igaza van teóriáival kapcsolatban, szinte hihetetlen, hogy Lucy előkerülhetett. A szakértők ugyanis általában nem nagyon találkoznak olyan majmok maradványaival, amelyek hasonló zuhanások halálos áldozataivá váltak. Tudjuk, hogyan jelentkeznek egy ilyen esés következményei a csontvázon, de csak olyan állatok a forrásaink, amelyek végül túlélték a zuhanást, mondja Lovell. Az esésben elpusztult állatok ugyanis szinte soha nem őrződnek meg a vadonban. Az tehát, hogy Lucy-t valószínűleg halála helyén sikerült megtalálni 3,2 millió év elteltével, egészen lenyűgöző és rendkívül szerencsés véletlen, teszi hozzá a kutató.