Negyven prédikátor

Az 1654. július 9-én, himlőben elhalálozó IV. Ferdinánd sanyarú-szomorú sorsa a vele nem rokonszenvező protestáns urakat is hideglelős iszonyattal és vegytiszta kétségbeeséssel töltötte el. Hiszen tudták, hogy az engedményekre ha fogcsikorgatva is, ám hajló, pragmatikus apja mellett kikupálódott férfiú helyett a katolikus papnak szánt I. Lipótra fog szállni a korona. A fanatikus ifjú ugyanis egy percig sem titkolta, hogy a reformáció tanait hirdetőket megtérítendő, eltévedt bárányoknak, vagy makacs, menthetetlenül kárhozatra ítélt eretnekeknek tekinti, és ennek szellemében fog cselekedni. Így Luther vagy Kálvin eszméit követőkön évről-évre fokozódott a nyomás, és 1671-től kezdődően elérkezett a nyílt terror korszaka.

Persze, azok az idők már elmúltak, hogy errefelé tömeges-nyilvános, autodafénak is beillő népünnepélyeken égessék meg az anyaszentegyház kebeléből kiszakadtakat. Emiatt a vádaknak formailag vajmi kevés közük volt a felekezeti hovatartozáshoz, viszont aki nem volt vak, láthatta, hogy mi is a cél. Legjobban az 1674. március 5-én kezdetét vevő, még a korhoz viszonyítva is égbekiáltóan elfogult, koncepciós prédikátorpernél lógott ki a lóláb. A vértörvényszék fő hangadója, Széchenyi György püspök le is szögezte, hogy ez egy, az evangélikusoknak szánt hurok. De a gaztettet leplezendő fügefalevélként a bíróság színe elé idézetek papíron felségárulásért, a törökkel való kollaborálásért és vallásgyalázásért feleltek.

A hitvány kutyakomédia abszurditását jól érzékelteti, hogy a kifogásolt felkelés feje a katolikus Lippay György volt, ám erről senki sem beszélhetett. Továbbá azt sem vették figyelembe, hogy miután izzó hévvel gyűlölte a kálomistákat, sosem vette volna be őket egy, a fejét érintő, kétes végkimenetelű vállalkozásba. De az is osztatlan megdöbbenést keltett, hogy a köpönyegforgatásra hajlandókat kegyelemmel, ajándékokkal és zsíros posztokkal kecsegtették – holott technikailag a legocsmányabb eget-földet káromló árulóknak számítottak. Ennek tükrében nem csoda, hogy a nevetséges kísérlet jóformán teljes kudarccal végződött.

Az igazukhoz az utolsó leheletükig ragaszkodó, kivándorlásra kényszerített lelkipásztorok bűnösségében senki sem hitt, és 1676. február 11-én a legmakacsabb, gályarabsággal sújtott szószólók is visszanyerték a szabadságuk. Sőt, annak ellenére, hogy Lipót kikötötte, hogy soha nem térhetnek vissza hazájukba, ők erre fittyet hányva, ünnepelt mártírokként ott folytatták, ahol anno abbahagyták. Ráadásul egyikük, Kocsi Csergő Bálint egy eredetileg latin nyelvű, ám magyarul is olvasható visszaemlékezésben idézte fel az elszenvedett törvénytelenségeket, ércnél maradandóbb mementót állítva meggyötört társainak.

Miként ez a példa is remekül illusztrálja, a hatalom csak a változás lehetőséget teremti meg: ezt a leckét a grand strategy-k táborát bővítő Crusader Kings 3-ban mi is megtanulhatjuk.

Elmélet és gyakorlat

Első körben azt dönthetjük el, hogy 867-ben vagy 1066-ban kívánjuk-e megmérettetni magunk, és ha nincs kedvünk hosszasan tűnődni azon, hogy kinek a bőrébe bújjunk, nyugodtan mazsolázhatunk a kiemelt bajnok-aspiránsokból. A vikingek szerelmeseit Csonttalan Ivar és Kígyószemű Sigurd csalogatják, míg a kihívásra éhezők a rút csellel tőrbe csalt IV. Sanchóval vagy a nőként komoly hátrányból induló Urraca infánsnővel tehetnek próbát.

De Nagy Alfréddal, Daurama Daurával, a hausák kabarájával, a Karolingokkal, Fattyú Vilmossal, I. Malcolmmal és a Pannónia dús mezőire ácsingózó Álmossal is átírhatjuk a történelem menetét. Ám megjegyzendő, hogy ha elfogadjuk, hogy Kera törzsfőnökeként az is szép, ha nem szántanak be a földbe, jószerivel az összes operett-országocska királyaként is dirigálhatunk. Bárkire is essen azonban a választásunk, hamar rá fogunk jönni, hogy kulturális különbségeik dacára az eltérő nációk fejeinek kihívásai komoly egyezést mutatnak.

Vagyis ildomos hitünk gazdaságilag-katonailag erős bástyájává avanzsálnunk, és arra sem árt törekednünk, hogy komoly ütőkártya-aduászokat sorakoztassunk fel terveink mögött. Mivel hiába jelentjük ki, hogy mától kezdve Lengyelországban támogatott a kannibalizmus és a boszorkányság, legfeljebb annyit érünk el, hogy udvari orvosunk előír nekünk némi csendes pihenőt. Hasonlóképpen, az sem járható út, hogy heccből-viccből lerohanjuk a szomszédjaink, mert ha nincs erre jó okunk, és nem összpontosul elég hatalom a kezünkben, alárendeltjeink megtagadják, hogy a zászlónk alá vonuljanak.

Ahhoz, hogy keresztülverjük az akaratunk, általában havonta automatikusan gyarapodó, és egy kis ügyességgel máshogy is növelhető presztízs-pontjainkból kell költenünk. De attól függően, hogy pontosan mire is vágyunk, megeshet, hogy más kritériumokat is kénytelenek vagyunk teljesíteni. Vazallusunkká tennénk egy függetlenségére oly büszke riválisunk? Ha a tápláléklánc alján kullogunk, ultimátumunk sanszosan harsány gúnykacaj fogadja. Hadakoznánk? Hol az öldöklést hazafias virtuskodássá szelídítő ürügy?

Egy nagyszabású szakrális reform keretein belül új, a szájunk ízéhez jobban passzoló regulákra cserélnénk le a múlt átkos-elavult megkötéseit? Legendás, haragosainkban is tiszteletet ébresztő ájtatosság és néhány kegyhely birtoklása nélkül ötletünk kósza-kóbor álom marad. A közigazgatás vagy a jogrendszer avétos paragrafusait szabnánk át? Ha a főnemesek annyira utálnak, hogy egy pohár vízzel nem kínálnának meg áradáskor, áthatolhatatlan akadályba ütközünk. Ezért lényeges, hogy rafinált fortélyokkal támogassuk meg szándékainkat.

Ezekből a leghasznosabb egyértelműen a kampókkal, azaz terhelő információkkal való zsarolás. Ha kémeink jóvoltából a fülünkbe jut egy szaftos pletyka, netán egy tömlöcbe vetett fogoly csicseregni kezd, vagy mi terjesztünk el egy ocsmány rágalmat, nincs mese. Az érintett palimadár egyszer biztosan felettébb készségesen segít, hovatovább, ha egy hányingerkeltő, lemoshatatlan szégyenfoltról van szó, akkor onnantól kezdve kisebb-nagyobb megszakításokkal dróton rángathatjuk.

Viszont ha ez túl körülményes, van más megoldás is. Hízelgéssel, fényűző lakomákkal vagy egy ládányi arannyal apellálhatunk a többiek jobbik énjére, és ha dafke-richtig kötik az ebet a karóhoz, felhergelt parasztokkal vagy méreggel takaríttathatjuk el őket az útból.

Le roi est mort, vive le roi

Ahogy az ennyiből is kiókumlálható, korlátokból és gátakból a legmagasabb polcon ülve sincs hiány, ráadásul a pompára-erényre fittyet hányó, kérlelhetetlen Nagy Kaszás senkit sem kímél. Tehát jobb, ha elfogadjuk azt fogadnunk a tényt, hogy pátyolgatott-óvott vezetőnk óhatatlanul fűbe harap majd – pláne, mivel nem csupán az öregség és betegségek, hanem a stressz is megkeseríti a napjait. Mert még egy jelentéktelen országocska irányítása is acélidegeket követelő, lélekölő procedúra, mivel rendszeresen előfordul, hogy a maximális hatékonyságért hozott áldozatként a fejedelem nem foglalkozhat az érzelmeivel és a becsületkódexével.

Ez azonban hamar rútul visszaüt: ha nem enyhítjük a megalkuvás-keltette frusztrációt, vezérünk pszichéje garantáltan deformálódik. Ha szerencsénk van, akár pozitív is lehet a végkimenetel, mert a kényszeres testedzés vagy a mániákus naplóírás komoly előnyöket ad. Ám nem igazán éri meg arra bazírozni, hogy egy kiadós idegösszeomlás majd direkt jót tesz az emberünknek. Elvégre sokkal valószínűbb, hogy a traumán átesett delikvens a jövőben bélpoklos zabagépként, flagelláns mániákusként, hétpróbás, kéjenc himpellérként, idegbajos mimózaként, az árvák könnyét is megivó duhajként fog szégyent hozni a nevére. De az sem zárható ki, hogy holdkóros elmebajosként, vagy hirtelen kezű gyilkosként sározza majd be reputációját. Vagy egy napon arra jut, hogy nem bírja tovább elviselni a lét fájdalmait, és pár, a csuklón ejtett, gyors vágással rövidre zárja földi pályafutását.

Ergo nem árt, ha időben elkezdünk foglalkozni az öröklés kérdéskörével, mivel azt kismillió, kurta regnálású dinasztia-kezdemény bukása is ékesen bizonyítja, egyetlen, eltökélt-ambiciózus lángelme nem csinál nyarat. Az, hogy ki előtt fognak hajbókolni a talpnyalók, az államberendezkedéstől függ: saját poronty híján általában egy vagy több, megfelelő nemű rokont vagy kegyencet tehetünk meg a birodalom várományosának. Ám ennek a megoldásnak az a hátránya, hogy a szóba jöhető jelöltek már kiforrott jellemek, és jóval nehezebben formálhatóak, mint egy zsenge ifjú. Így, ha találunk egy, az aktuális karakterünkhöz passzoló házasfelet, megéri a hosszabb-rizikósabb utat választva gyermekeket nemzeni, mert tanácsainkkal befolyásolhatjuk a krédóját.

Hajlam és tettek

De természetesen ez egy merőben elméleti, optimális forgatókönyv. Senki sem garantálhatja, hogy hogy egy belkörű frigy gyümölcséről nem derül ki, hogy kvalitásai pariban állnak egy nem túl okos felmosórongyéval. Sőt, azzal is érdemes kalkulálni, hogy a legjobb háttér és oktatás sem garancia a sikerre, mivel az égiek felülírhatják a reményeink. Simán kisülhet, hogy generálisnak nevelt magzatunk egy hemofíliás nyámnyila alanyi költő, és az sincs kizárva, hogy hiába bír az óriások erejével, egy tál székelykáposzta is három lépésben elveri sakkban.

Esetleg a jelenlétében való étkezést megnehezíti, hogy bár frappáns-aranyszájú beszélgetőpartner, pikkelyes-dongalábú torzszülöttként önkéntelen öklendezésre készteti a pillantásukat rávetőket. Ezért akármennyire is kegyetlen, néha jó ötlet egy brávó kitüntető figyelmébe ajánlani a kevésbé rátermetteket – főleg, ha a hagyományok szerint mindenki egyenlően részesedik az elhunyt birtokaiból. Persze egy ilyen, a génlottón nem hogy találatot el nem érő, hanem a szelvényt sem feladó csődtömeg akár fegyverként is szolgálhat. Hiszen ha kiházasítunk egy elviselhetetlen satrafát vagy egy hercegi rangot viselő, deformált-retardált nyomoroncot, és mázlink van, egy egész dinasztiát romlásba dönthetünk.

Ám az, hogy ki milyen habitussal bír, és mennyire tolerálja a házasságtörést vagy a torkosságot, csak az alapokat jelenti. Azt, hogy mi regnálása fő kulcsmotívuma, az életmódja, pontosabban, az adott területen belüli fókusza adja meg. Egy a tárgyalástechnika rejtelmeiben elmélyedő, pacifista diplomata például bátor külpolitikusként, a belföldi ügyeket vaskézzel irányító tekintély-fetisisztaként, vagy a díszes famíliáját rövid pórázon tartó családfőként brillírozhat.

A katonaságban bízók a lovasság, a stratégia vagy a keményvonalas, senkivel sem finomkodó fellépés fortélyaiban mélyedhetnek el. A gazdaságot preferálók a birtokigazgatás-adóztatás-népboldogítás trióból mazsolázhatnak, a fortélyosabbak pedig jéghideg logikájú despotákként, csábító-csalogató kísértőkként vagy alávaló összeesküvések kiötlőiként vonulhatnak be a krónikákba. Záróakkordként, a tudást áhítozók kompániája is tarka, mert az anatómia titkait kutató gyógyítók épp úgy akadnak köztük mint bölcsek, vagy egyházi babérokat dédelgető teológusok.

Vagyis a kombinációk száma kvázi végtelenhez. Bűntudattól szenvedő, könyvelőlelkű törpe, vallásos-parázna hős, vagy épp félénk, pösze intrikus: a rengeteg opciónak hála könnyen azt érezhetjük, hogy valódi, élő-lélegző emberekkel tusakodva vívjuk ki a győzelmet.

Paradox összkép

A Stockholmban székelő stúdió patinás szériájának harmadik felvonása tehát hozza az elvárható kötelezőt, hovatovább, egyes területeken még túl is teljesíti azt. Azonban örömünkbe nem kevés üröm is vegyül, mivel jócskán akadnak hibák, hiányosságok és gyengeségek is. A legfőbb problémát az jelenti, hogy pár mechanika jelen formájában azonnali finomhangolásra vagy gyökeres átalakításra szoruló marhaság. Az átgondolatlanság leginkább az egyik fő húzóelemnek szánt félelem-faktornál figyelhető meg, mert egyszerűen irreálisan könnyű és hatékony nettó pszichopata mészárosként engedelmességre nevelni alattvalóinkat.

Ha rendszeresen megkínoztatunk vagy a bakó bárdja alá terelünk valakit, az irántunk érzett gyűlölet hullámai ugyan az egekig csapnak, viszont birodalmunk olajozott gépezetként zakatol. Holott miközben vitathatatlan, hogy akadt pár kiemelkedően tehetséges zsarnok, a totális terrorra építő, tébolyodott bestiák regnálása tízből kilencszer katasztrofális következményekkel járt. Fu Sheng, Commodus, Vlad Tepes és az ő kottájukból játszó vadállatok gyakran elnyerték méltó jutalmukat. Míg a Rettegett Iván vagy Huang-ti nyomdokaiban járó, csendben jobb létre szenderülő fejedelmek öröksége hagyományosan kontraszelektált, csetlő-botló utódjaik miatt dőlt össze kártyavárként.

Itt ellenben akkor sem kell ilyesmitől tartanunk, ha a józan észre fittyet hányó, kaotikus-kiismerhetetlen szörnyetegként tombolunk. Beszédes, hogy egyszer azt tesztelendő, hogy mikor szakad el a cérna, megpróbáltam a létező legelviselhetetlenebb, pokolbéli démonfajzatként tobzódni. De hat feleséggel, tíz gyerekkel, körülbelül harminc udvaronccal, jó másfél tucat külhoni koronás fővel és húsz befuccsolt merényletkísérlettel később már nekem volt kellemetlen az egész. Holott léha-pazarló heréskedéssel és értelmetlen háborúkkal is súlyosbítottam az összképet, ám ez nem osztott, nem szorzott.

A karakter hetvenhét esztendős korában múlt ki ebből a világból: a máglyahalált alig elkerülő fia követte, és ott folytatta, ahol apja abbahagyta. De a hitbuzgalomra ezzel szemben nem nagy kunszt ráfizetni. Ha nem figyelünk oda, egy szent lovagrend megalapítása és pénzzel-paripával való ellátása könnyen az öntökönlövés minősített eseteként kerülhet be a rólunk szóló krónikákba. Mint ahogy a törzsi társadalom feudalizmusra váltásánál is benne van a pakliban, hogy a tranzíció meghökkentő-hajmeresztő hátrányaival és korlátozásaival csődbe kergetjük az országunk.

Emellett a magát alkalmasint józan ésszel és acélos logikával megjósolhatatlan tettekre ragadtató mesterséges intelligencia rákfenéit sem hagyhatjuk szó nélkül. Az, hogy megszokott, hogy a csattogós falepke rejtelmeivel ismerkedő, ágybavizelő, nyomoronc kisklambók állnak egy összeesküvés élére, minimum furcsa. Miként az is groteszk-kifacsart szituációkat teremt, hogy mialatt mi alkalmasint az idegösszeomlással flörtölünk, ha erőszakot teszünk a jellemünkön, addig ez riválisainkra mintha nem feltétlenül lenne igaz.

Jóval kötetlenebbül cselekednek nálunk, és szerfölött ritka, hogy a tetteik, valamint az iránymutató erkölcsi-filozófiai értékrendjük kibékíthetetlen konfliktusa agyvérzésig hergeli őket. Hasonlóképpen, arra is nehéz szalonképes kifejezéseket találni, hogy megesik, hogy minden mutatóban mögöttünk kullogó mikronemzetek nagyzási hóbortban szenvedő királyai nekünk rontanak. Igaz, ebben annak is van némi szerepe, hogy a támadó fél komoly előnyben van, mert nem lehet tőle területeket hódítani. Azaz az agresszív kismalacok lényegében csupán a bányászbéka alfele alatt jó nyolcvan kilométerrel elhelyezkedő renoméjukat, az országuk határain belül is névleges-elenyésző befolyásukat és a pénzüket kockáztatják.

Verdikt

A pozitívumok és negatívumok aprólékos súlyozása után bátran kijelenthetjük, hogy a Crusader Kings 3 egy néminemű polírozásra szoruló, ám távolról sem élvezhetetlen vagy bántóan kiforratlan alkotás. Sőt, azt is leszögezhetjük, hogy a mostani formájában is köröket ver a legtöbb stratégiai címre, és elménk alaposan próbára tevő kuriózumként méltó a figyelmünkre. Ergo ha régóta tűnődünk azon, hogy miképpen muzsikálnánk a nagypolitika színpadán, esetleg korábban rákaptunk az uralkodás ízére, keresve sem találhatunk jobb elfoglaltságot. Feltéve, ha nem a nyolc évnyi előnnyel induló, kiegészítőinek köszönhetően nagyságrendekkel részletgazdagabb második epizódot vesszük viszonyítási alapul.