1. oldal
Véreim!
Nálunk jobban senki sem örvend annak, hogy hét, hosszú esztendőnyi teszthalál után feltámadtatok. Annak idején nem vették figyelembe érdemeiteket és erényeiteket, de hát ne hánytorgassuk fel a múltat, hiszen ami már megtörtént, azon az Úr sem tud változtatni.
Mikor hírt kaptam arról, hogy ismét sorompóba álltatok, hogy megmérettessétek magatokat, nem késlekedtem, hanem azon melegében el is küldtem egy hű legényemet, hogy vételezzen egyet azokból a masinákból, amikkel kipróbálhatjuk a ti kalandos históriáitokat, majd vezéreim és bajnokaim körében meg is néztem, hogy mit is adtatok közre. Hosszú órákon keresztül el sem hagytam a sátramat, hiába akartak kicsalni vadászat, vagy fehérnép ígéretével, majd végül úgy döntöttem, lediktálom ezt a levelet és elküldöm néktek, hogy okuljatok belőle és megszívleljétek annak tanácsait. Ha egyes megjegyzéseim sértik büszke férfiúi önérzeteteket, jusson eszetekbe, miképpen bántam ki Mehmeddel, ki negyedikként viselte ezt a nevet az oszmánok trónján.
El kell mondjam: bár a látvány nem kényeztette a szememet, tapasztalt hadfiként nem sokat törődtem mindezzel, mert a jó vezér tudja, hogy nem a külcsín, hanem a belbecs az, ami a katonát teszi. Seregemben is sokan vannak, kik babonás félelemből, vagy egyszerű lustaságból nem mosdanak, fejükön csimbókokban lóg az összetapadt haj, testük dögletes szagot áraszt és mégis, ha megindul mennyet és a poklot egyaránt megremegtető rohamunk, az első sorban küzdenek. Hamar rájöttem, hogy ha a ti miskulanciátok valami égi vagy ördögi csuda miatt emberré lenne, okvetlen valamely hasonszőrű katonámra hajazna.
A szemfájdítóan rútnak ugyan nem, de szépnek is csak bajosan nevezhető rajzolmányok mögött ugyanis valóban ott rejlik a hadvezetés magas tudományának minden fortélya. Tizenkét nemzet fiaival vonulhatunk fel a harcmezőre, melyeknek regrutái nagyban különböznek egymástól, így alaposan ki kell ismernünk őket ahhoz, hogy megnyerhessük velük az ütközeteket. Vannak, akik a vértes gyalogságra esküsznek, mások inkább a puskák erejében bíznak és természetesen olyanok is jócskán akadnak, akik a lovasrohamokra tesznek fel mindent. Ezeknek a különbségeknek a bemutatása csakugyan ügyes kis ötlet volt, hiszen csak a csecsszopó képzelheti, hogy a világ minden tájékán ugyanolyanok a hol kötéllel fogott, hol pedig meggyőződésből harcoló katonák. Nagy örömömre szolgál még, álgyukról sem feledkeztetek meg, sőt, aki úgy óhajtja, az nem csak a szárazföld, hanem a tengerek és más kisebb vizek urává is lehet hajóflottája élén.
2. oldal
Az is elnyerte a tetszésemet, hogy miképp a valóságban, itt sem csak az izomzat és az akarat dönt, hanem biz’ ügyelni kell arra is, hogy minden rendjén menjen az utánpótlással. Ha nincs gabona, arany, vas, vagy faanyag, az ember semmit sem tehet, legfeljebb balsorsát átkozhatja. Hiszen, ezek híján nincs miből kardot kovácsolni, vagy etetni a zászlónk alá vonulókat, ráadásul arról is csak ábrándozhatunk, hogy bármit is felhúzzunk. Evégett mindég lesni kell, hogy mi zajlik a hátországban és nem csak verekedőként, de építőként és bölcs vezérként is el kell járni. Ajánlatos odahatni, hogy égjen a parasztok keze alatt a munka, mert csak így lesz a klérus gyógyítóit elérhetővé tevő templom, a bölcsek és hadmérnökök munkáját megkönnyítő és a tisztek kiképzéséhez nélkülözhetetlen akadémia, a kalmárkodást lehetővé tevő piac, vagy épp a külhoni zsoldosok felfogadásához kellő épület. Meg kell tehát találni az ügyes és okos összhangot, mert aki csak azzal törődik, hogy minél többen masírozzanak alatta, az éhen vész, és az sem lehetetlen, hogy a sajátjai fordulnak ellene. Aki viszont nem figyel arra, hogy nem békeidőket élünk és nem állít sereget, az kap egyet ajándék gyanánt valamely rivális és tündöklését rossz szemmel néző hatalomtól.
Azt, hogy mennyire fontos így eljárni, jól érzékelteti az idő múlásának sajátságos ötlete is, ami nem úgy folyik, mint a mi világunkban. Mivel egyszerre két évszázad történéseit akartátok megismertetni a világgal, okos húzás, hogy csak akkor jöhet el az új kor, ha felhúztuk a megfelelő épületeket és állni tudjuk a haladás költségeit, mely esetben magunk mögött hagyhatjuk a tizenhetedik századot és átléphetünk az eggyel későbbibe. Itt aztán új találmányok és más harcmodort alkalmazó bakák várnak ránk, akiket viszont építés és erős gazdaság nélkül sosem sorozhatunk be.
Az ütközetekről is csak dicsérően tudok beszélni. A puszta tömegből hadat kell alkotni, mely formációt vesz fel és erősségeinek megfelelően vesz részt a csatában. Ha túl közel merészkedünk a puskásokkal a karddal felfegyverzettekhez, azoknak annyi idejük sem marad, hogy megbánják döntésüket, de akkor sem járunk különbül, ha libasorban vonulunk fel, miközben lőnek ránk. Hadvezéri bölcsességre van hát szükségünk, mert ennek híján a hollók csipkedik ki legényeink koponyájából a szemgolyóbisaikat és balga mészárosként vonulunk be a krónikák lapjainak széljegyzeteibe, akikre ökröket kellett volna bízni, nem pediglen embereket. Az pedig, hogy az ángélusok polgárháborújának hiteles története mellett a mi harcainkat, vagy épp az oroszok, vagy a francúzok hadi kampányait is átélhetjük, és ezekben döntéseket hozhatunk, még tovább növeli jószágotok értékét.
3. oldal
Erényeitek tehát vitán felül állanak. Éppen ezért nem tudjuk mire vélni, hogy miképpen is lehetséges az, hogy míg munkátok alapzatát gránátosok egész osztaga sem tudná megingatni, addig maga az emelvény olyan, ha egy nyolc év forma, sápkóros legényke oldalba vizelné, akkor a falai recsegve-ropogva összedőlnének, maguk alá temetve és a teremtő Úristen színe elé küldve a bennlévőket. A furmányos masinát, ami lehetővé tette a kikapcsolódást, hétszer is megáldotta a pópa, de mindennek ellenére oly hibák egész sorát láttuk, amiért Hmelnickij hetman nagyurunk egy derék paripa mögé kötötte volna az őket elkövető latort és addig húzta volna a sztyeppén, míg annak testén seb sebet ért volna.
Művetek hol elindulni nem hajlandó, hol pedig akkor adja meg magát a sorsnak, amikor arra támadna kedvünk, hogy újfent bezúzzunk pár koponyát, de az is megesett, hogy egy hadjárat kellős közepin omlott össze vályogkunyhóként az egész hóbelevanc. Mivel hadviselt emberekként szabadon töltött időnk értékes, nem egy és nem két cifra káromkodás hagyta el ajkunkat, mert ez az állapot közel tarthatatlan. Nem egyszer néztünk szembe törökök muskétáival, az éhezést is megszoktuk, miképpen az sem említésre méltó a harcedzettebbek körében, hogy hol a hőség, hol pedig a farkasordító hideg kínozza testünket, de ami sok az sok. Ha mókára támad kedvünk, nem kívánunk bosszankodni, mert csak megdühödünk.
Hasonlóképpen felfoghatatlan és csúfondáros dolog az is, ahogy a szegény fegyverforgató népet bemutatjátok. Tudjuk mi, hogy elménk pallérozatlan, többre becsülünk egy harapásnyi húst és egy kulacs jó bort a mindenféle firlefrancos, szattyánbőrbe kötött könyveknél, ami nem is csoda, mivel egész táborunkban csak hű írnokom, Fjodr Lancerov ismeri a betűket. Ennek ellenére, ha valóban olyan csökött értelmű vadmarhák lennénk, mint a ti kicsiny, rajzolt regrutáitok, akkor nem hogy a puskát nem bírnánk el, de még a kardot is a pengéjénél markolnánk és lovasságunk tagjai egymás után döglenének meg a kimerültségtől, mert megpróbálnának csatába rohanni úgy, hogy nem ők ülnek a paripájukon, hanem az hág az ő hátukra. Gyalázatos jeleneteket láttunk, melyek még vásári komédiában is sértőek lennének és az azokat előadni merészelő csepűrágó nem tudná, hogy kivert fogait, vagy péppé vert, véres orrát sirassa inkább?
A megtámadott ellenség késve védi csak önnön életét, mintha súlyos lelki bajba esett volna és óhajtaná a halált. Az oldalunkon harcoló szövetségesek rosszabb árulók Júdásnál is, saját embereink pedig, ha nem utasítják őket, bamba birkaként állanak és semmit sem tesznek, még akkor sem, ha csupán egy lépést kellene megtenniük. Abba pedig belemenni is felesleges, hogy ha ki akarnánk hívni egy távoli vidék vitézét egy viadalra, a harc alighanem megszakadna. Mindezeken a nyavalyákon túl annyi kisebb-nagyobb apró feneség nyuvasztja meg az ember jókedvét, hogy azt felsorolni se kedve, se ideje, se papírosa nincs az én jó Lancerovomnak, aki már így is nagyon fárad, hisz üzenetem úgy terebélyesedik, mint gomba az eső után.
Levelünket zárván nem tudjuk megállni, hogy meg ne tudakoljuk, mégis, mi a sistergős ménkű kívánt ez lenni? Tán azt hittétek, hogy azok, kik a seregeket inkább házuk kényelméből kívánják vezetni, mintsem hogy férfiként kiálljanak a had vértől iszamós mezejére, kapát-kaszát eldobva rohannak majd megvenni a hadijátékotokat? Úgy gondoltátok esetleg, hogy lelkesedésükben erszényük mellett a kedvenc lányuk erényét is nektek adják, fiúgyermekeiket pedig mellétek adják hadapródnak, csak hogy kipróbálhassák, mi is lett serénykedésetek gyümölcse? Azt hiszem, ebben csalatkoznotok kell, mert miképpen a mindenféle jöttment zsoldosok riválisai a mi derék hadainknak, úgy nektek is vannak ellenségeitek, kik ugyanazzal foglalatoskodnak, mint ti, és bizony, jobban megfogják a munka végit. Nem kérdéses hát, hogy a mai, ínséges időkben mire is fogják kiadni nehezen összekuporgatott vagyonkájukat az emberek. Várnotok kellett volna egy jó esztendőt, csinosítgatni portékátokat, mint azt a drágakőművesek teszik a nekik adott kincsekkel és akkor úgy is csillogott volna, mint egy tiszta fényű karbunkulus. Így viszont nem csak a hibákat kell kijavítanotok, hanem némi észt sem ártana vernetek a katonák fejébe, mert jelenleg egy haslövés is különb mulatság, mint egy, a csinálmányotokkal töltött fertályóra. Lehet hogy ez változni fog, lehet, hogy nem, de itt és most nem tudok örvendezni a megjelenés felett.
Aláírás:
Iván Szirko ezredatamán és az egész zaporozsjei sereg, melynek tagjai személyes sértésként fogják fel, hogy ez a fércmű a kozákok ősi nevét viseli.
