Gongszó negyvenhat fokban
Az 1842-től 1848-ig a Radetzky-huszárezrednél szolgáló, majd Ausztráliába költöző Robert O'Hara Burke ambícióit nem elégítette ki rendőrtiszti pályája. Így amikor lehetősége nyílott arra, hogy egy, a jórészt még misztikus-talányos ködbe burkolózó kontinens titkait feltárni hivatott expedíció vezetőjeként írja be nevét a történelembe, nem késlekedett. Egyből akcióba lendült, és a jobb körökkel ápolt kapcsolatainak hála, elnyerte a kincset érő megbízólevelet. Holott totálisan járatlan volt az efféle vállalkozások vezetésében, és semmiféle, boldogulását megkönnyítő tudományos ismerettel sem bírt.
Viszont ez fikarcnyit sem ingatta meg a magát tapasztalt-dörzsölt világutazónak, egyben kiváló stratégának és hamisítatlan úriembernek tekintő szerencsevadász önbizalmát. 1860. augusztus 20-án horribilis mennyiségű ellátmánnyal, és abszolút felesleges, ellenben pokolian nehéz készségekkel felszerelkezve útra kélt. Akár jelképnek is felfoghatjuk, hogy a rettenetes málhák súlyát nyögő állatok a start napján csupán négy mérföldet tettek meg, és a későbbiek során is egy döglődő-herebajos csiga sebességével vánszorogtak. Ráadásul a szekerek karbantartása sem gyorsított a tempón, ezért a bátor felfedezők a tervezettnél jóval később, a legizzasztóbb nyári hőségben érték el a feltérképezetlen régió határát.
Emiatt, miután a negyven-ötven fokos kánikulában többekben is felmerült, hogy egy cédrusborítású tölgyfaasztal vagy egy kínai gong már-már fölösleges luxus, a morál hamar korábban elképzelhetetlen mélypontra süllyedt. A kényelméhez a végsőkig ragaszkodó Burke dagályos szónoklatokkal próbált lelket verni legényeibe, ám a megviselt beosztottak torkig voltak excentrikus kapitányukkal. A férfinek nem volt sok választása: a legyengülteknek megparancsolta, hogy verjenek tábort, és válogatott kevesek élén folytatta útját. Ez drámai tévedésnek bizonyult. Az inkompetenciáját dölyfösségével palástoló antitalentum előbb a raktársátrat gyújtotta fel.
Aztán cselt gyanítva ész nélkül tüzelt a vártnál jóval barátságosabb őslakosokra, és általánosságban véve mindent megtett azért, hogy fokozza a vele tartók nyomorát. Záróakkordként, ahogy az várható volt, az élelem szemkápráztató gyorsasággal fogyott el, és a csapat tagjai virágokkal, kígyókkal, illetve egyéb, finomnak vagy táplálónak mérsékelten nevezhető falatokkal kellett, hogy kiegészítsék siralmas kosztjukat. Az állapotokat jól jellemzi, hogy Burke szimulálással vádolta, és kegyetlenül összeverte az egyik, egy falat zabkását ellopó, vérhasban kínlódó alantasát. Ezek tükrében nem meglepő, hogy a várt diadal elkerülte, és rút, megalázó halál lett a sorsa: 1861. június 28-án alultáplált szervezete feladta a hiábavaló küzdelmet.
A virtuálfény árnyékában
Miként azt ez a példa is remekül illusztrálja, képességeink korrekt-akkurátus felmérése létfontosságú. Sajnos a körökre osztott dungeon crawlerek listáját bővítő, cyberpunk Conglomerate 451-et jegyző RuneHeads döntéshozói elfeledkeztek erről az alapigazságról. Mivel ugyan művük távolról sem tartozik kategóriája szégyenfoltjai közé, de messziről ordít róla, hogy egy inkább lelkes, mintsem megfontolt vagy vérprofi alakulat fáradozásainak gyümölcse.
Lássuk hát, hogy mit is kapunk a pénzünkért!
Nehogy már, te vagy a Blade Runner!A nyelveket nem, vagy alig-alig beszélőknek jó hír, hogy a Conglomerate 451 magyar felirattal is élvezhető. Ennek nívója ugyanakkor kissé felemás: nem ritka, hogy egy mondaton belül keveredik a tegezés a magázással, és suta tükörfordításba is belefuthatunk. Azonban összességében érződik, hogy egy erős középfokon beszélő személy ültette át a szövegeket, és munkája okvetlenül dicséretet érdemel.
2099-et írunk. A kikötő felett úgy szürkéllik az ég, mint a televízió képernyője műsorszünet idején, és törvényességet vagy békét a legmerészebb sokk-humoristák sem emlegetnek. Elvégre vészterhes időkben a közönség nem vevő az abszurd poénokra. A 451-es kódszámmal jelölt, jókora szektor lakóit különösen sokat szenvednek, mert lakhelyük hatalmukkal gátlástalanul visszaélő, a bűnbandákat is az uralmuk alá hajtó, feudális kiskirályokként pöffeszkedő cégvezérek felségterülete.
A diplomácia homályos-rózsaszín ábránd, és mivel a rendkívüli kihívások drasztikus lépéseket igényelnek, egy fedett kormányhivatal vezetőjeként engedélyt kapunk arra, hogy pusztításra kitenyésztett, egy kisebb hadosztállyal felérő klónokkal stabilizáljuk a közbiztonságot. Ezek nyolc terület megkérdőjelezhetetlen szakterületeinek másolatai: egyesek a taktikus ütöm-vágom terén magaslanak ki, vagy bámulatos szanitécek, drónbűvölő műszakiak, netán őrjöngő üvegágyú-berzerkerek. Míg a többiek az épelméjűséggel laza-barátságtalan viszonyt ápoló bizarr junkie-k, fifikás hackerek, óvó-védő testőrök, vagy a sunyi orgyilkosfortélyok gyönge fizikumú mesterei.
Teendőnk papíron egyszerű: egy nagymenő gengszter kiiktatásához, vagy pár tárgy ellopásához hasonló küldetések teljesítésével térdre kell kényszerítenünk az ármánykodó vállalatokat. Majd mikor elvesztik a befolyásukat, az igazgatójuk jobb létre szenderítésével kiütjük őket a nyeregből. Ám mint az jóformán pillanatok alatt világossá válik, az elmélet és a gyakorlat között szokás szerint jókora szakadék tátong. A legfőbb probléma, hogy bár csak szűk hetvenöt hetünk van arra, hogy eredményt produkáljunk, protektoraink viccnek erős, komolyan meg nyilván nem gondolt kezdőtőkével zavarnak ki a frontvonalba. Így eleinte rászorulunk, hogy ne közvetlenül a bevetési zónából indítsuk a műveleteket.
Hanem az azokat körülvevő, lopott holmival csencselő zugárusokkal, zsákmánnyal és haramiákkal teli gettókból nyomuljunk beljebb. De ez rizikós húzás, mert a legkisebb, műbalhénak is kínos csetepaténál is Damoklész kardjaként lebeg fejünk fölött a veszély, hogy ügynökeink lassan gyógyuló sérüléseket szereznek, vagy fűbe harapnak. Ergo megeshet, hogy győzelem esetén is ráfizetünk a szükségszerű harácsolásra, hiszen ha nincs legalább három, csatasorba állítható kommandósunk, akkor búcsút inthetünk az állásunknak.
Bent vagyok!Bár a Conglomerate 451 javát a harc teszi ki, ha akarjuk, hackerként is próbára tehetjük magunk. Az egyik minijáték lényege, hogy a megfelelő pillanatban kattintsunk az egérrel, míg egy másiknál egy jókora, folyamatosan frissülő szöveghalmazból kell kiválogatunk a megfelelő IP-címeket, jelszavakat és weboldalakat. A legtrükkösebb viszont a gyorsaságunkat és a mintafelismerő-készségünket is letesztelő biztonságirendszer-feltörés. Itt egy vagy több, jobbra-balra tekergethető csigát kell úgy az alatta lévőbe illesztenünk, hogy semmiféle hézag ne legyen köztük az egyesítés során, és akadálymentesen összeolvadjanak. Sőt, magukat az implanthasználó ellenfeleket is feltörhetjük – igaz, ennek gyakorlati haszna döntően a csekély és az elhanyagolható között ingadozik.
Persze, előbb-utóbb sikerrel vesszük az akadályokat. Hírnevünk nő, új zónákba jutunk el, laborjainkban kutatók sürögnek-forognak, és nagyobb szeletet hasítunk ki magunknak a tortából – ám ekkor az egy kis logisztikával megbolondított lavírozás nehezíti meg az életünk. Biztosra menjünk, és egy az adott próbatételt kacagva megoldó, de a rutinmunka-jellegből adódóan nem sokat sem fejlődő osztagot vezényeljünk ki, vagy a látottakból többet tanuló, harmatos bokorugrók kapják a megbízást? Kísérletezzünk-e a direkt sebzésen túl más kellemetlenségeket is okozó, ám könnyebben kivédhető praktikákkal, vagy maradjunk a kaptafánál?
A már meglévő veteránokat istápoljuk kibernetikus beültetésekkel, azt kockáztatva, hogy a krómvégtagok felemésztik a lelkük, vagy érdemeik elismerése mellett nyugdíjazzuk őket, és módosított DNS-ű, strapabíróbb, de zöldfülű delikvensekkel induljunk csatába? Lefeküdjünk-e az államhatalom szürke eminenciásainak, vagy féltett kincsként őrizzük függetlenségünk? A fontolva haladó, fokról-fokra való építkezésre esküdjünk, vagy deklaráltan egy területre koncentráljunk? Géntechnológia, haditechnika, képzés, vagy más legyen a fő csapásirány? Nincs univerzális recept: egyedül rajtunk múlik, hogy milyen választ adunk a feltett kérdésekre, és mivel kismillió implantból, fegyveralkatrészből, pajzsmodulátorból, illetve egyéb készségből csemegézhetünk, az újrajátszhatósági értékre sem panaszkodhatunk.
Ezt már láttam valahol
Az olasz gárda alkotása tehát hozza az elvárható kötelezőt, ám ahogy apránként belebonyolódunk a multik szarvának letörésébe, egyre hangsúlyosabbak lesznek gyengeségei és hiányosságai. A legfőbb baj az, hogy a készítők a mennyiségre és nem a minőségre fókuszáltak. Vagyis miközben tény, hogy szabadon lubickolhatunk az ilyen-olyan opciók tengerében, azt sem lehet tagadni, hogy szinte az összesbe belefutottunk korábban – bántóan hiányzik a frissesség és kreativitás varázsa. De az is hallatlanul bosszantó, hogy a kategória ezerszer elátkozott, kínos-nívótlan típusnyűgjei emelik a vérnyomásunk. Az, hogy a terepen nem menthetünk, hihetetlenül frusztráló, mert egyrészt a találati százalék köszönőviszonyban sincs a valósággal, és a gép szégyenérzet nélkül, hovatovább pofátlanul csal a saját javára.
Jellemző, hogy a testrészre célzás is bazári parasztvakítás, mivel nem oszt és nem szoroz, hogy hol találjuk el rosszakaróinkat. Cafrangosra lőtt karral is vígan orvlövészkednek, és a többi végtag-specifikus hátrány sem gátolja őket abban, hogy a vérünkkel mossák fel a padlót. Másrészt az ildomosnál sűrűbb fagyások miatt megeshet, hogy önhibánkon kívül bukunk el egy missziót.
Hol pénz van nincsen gond?Fontos, hogy a pénz csupán ellátottságunk és vagyonunk egyik fokmérője. Kellő, főleg kalandozással begyűjthető technológia és a levert ellenfelek után maradó DNS-valuta nélkül nem sokra jutunk.
Végül, a tíz évvel ezelőtt is maximum közepesnek számító, 2020-ban viszont ha nem is vállalhatatlan, ám retinagyötrő külcsínt sem hagyhatjuk szó nélkül. Különösen a furcsábbnál furcsább grimaszokkal sokkoló, bamba-bandzsa karaktermodellek késztetik az embert hitetlenkedő röhögésre, de gyanítható, hogy a darabos-fapados pályák sem kerülnek be a grafikusok portfólióiba. Mindez pedig azért fájó bökkenő, mert a bőséges kínálatnak hála, jobbnál jobb, vagy azonos minőségű, ám olcsóbb programok közül válogathatunk. A gigantomán Grimoire: Heralds of the Winged Exemplar, az irgalmatlanságát zseniális játékmenetével kompenzáló Grimrock 1-2 a Darkest Dungeon, vagy az X-COM franchise eddigi felvonásai is bölcsebb beruházások. Egyszerűen túl profi a konkurencia ahhoz, hogy egy húsz euróért kínált, kínosan átlagos semmiség labdába tudjon rúgni.
Azaz a Conglomerate 451 ékesen igazolja, hogy elmúltak azok az idők, mikor az gazdálkodó indie-stúdiók megengedhették maguknak a slágertémák tessék-lássék, lagymatag-langymeleg kopírozásának luxusát. Ha nem is markáns, de érezhető újítások és önálló ötletek nélkül pont annyi esélyük van arra, hogy sikerrel járnak, mint annak, aki ebédlőasztalt vonszoló hátasokkal akar keresztülvágni Ausztrálián.
