gy értem: megkeresni, megkínozni, kinyírni

A társadalmi ranglétrán évről évre egyre feljebb és feljebb hágó Richardson testvérekről látszólag megmintázhatták volna a felső-középosztály szobrát. Az idősebbik fivér, Charles színleg ócskavas-nepperként kereste kenyerét, míg öccse, Edward papíron nyerőgépek üzemeltetésével teremtette elő a napi betevőt. Anglia alvilágának, illetve rendőrségének beavatott prominensei azonban pontosan tudták, hogy ez csupán megtévesztés, és a fifikás duó a markában tartja Dél-Londont. A fénykorukat az 1960-as évek elején élő kiskirályok fortélyai meghökkentően széles skálát öleltek fel: a nyílt zsaroláson, kábítószer-terjesztésen és megfélemlítésen túl gyakran mozogtak gazdasági vonalon.

Bevett fondorlatuknak számított, hogy egy, a biztosra vehető börtönbüntetésért bőségesen kompenzált strómant előtérbe tolva egy pár hónapig jogszerűen tevékenykedő céget működtettek. Aztán mikor már senki sem gyanakodott rájuk, nyakló nélküli, hitelfelvétellel kombinált vásárlásba kezdtek. A kölcsönt végül magától értetődően sosem adták vissza, mint ahogy a kicsalt portéka ellenértékét sem kapta meg az eladó.

Kétes reputációjukat viszont nem az efféle húzásaiknak, hanem bestiális szadizmusuknak köszönhették. Fő verőlegényük, az Őrült Frankie becenéven futó Frank Fraser előszeretettel leckéztette meg az okoskodókat azzal, hogy egy laposfogóval kihúzta pár fogukat. De az sem volt ritkaság, hogy a bandavezérek gunyoros, előre lefutott kimenetelű tárgyalás-paródiát rendeztek az általuk bűnösnek találtaknak, és árammal sokkolták, a padlóhoz szegezték vagy máshogy gyötörték a nyomorultakat.

Sorsukat természetesen nem kerülhették el: a mértéket elvesztve egyre betegesebb praktikákat űztek, és mikor egy bosszúszomjas sértett minden bátorságát összeszedve a hatóságokhoz fordult, nem volt hova hátrálniuk. Némi nyomozást követően 1966 júliusában az egész szervezetüket rács mögé dugták, és miután páran irhájukat mentő besúgókként próbáltak enyhébb ítéletet kicsikarni, a főnökök sorsa megpecsételődött. Ugyan a szabadulásukkor ott folytatták, ahol abbahagyták, ám lendületük megtört.

Ahogy azt nem nehéz kitalálni, a Resistance Games körökre osztott taktikai-stratégiai programját ők, valamint fő vetélytársaik, a Kray ikrek, és a rájuk vadászidényt nyitó hekusok tettei ihlették. Így az 1960-as évek Angliájában alvilági fenegyerekként épp úgy megmérettethetjük magunk, mint a lakosok testi-lelki védelmét szavatolni igyekvő detektívként.

Nem hiába mondom mindig, hogy óvakodj a disznótenyésztőktől

Tekintve, hogy az alapokat az árnyakban megbújókkal sajátítjuk el, az érdeklődők java esélyesen velük folytatja a kalandozást. Ahhoz, hogy szívós-kemény munkával csóró fosztogatóból az éjszaka császárává avanzsáljunk, egyszerre kell hadvezérként, pszichopataként és üzletemberként gondolkoznunk. Ezt alátámasztandó, az alkotás három fázisra osztható. Első körben az időigényes tervezésé és a kalkulációé a főszerep. Ilyenkor kénytelenek vagyunk felfogni és elfogadni, hogy hiába tapétázzuk ki a kéglink százfontosokkal, ha nem ismerik a nevünk az utcán, akkor mit sem ér a pénzünk.

Persze, egy kalapácsot kacagva megvehetünk, és egy üveg gin beszerzése sem a konspiráció csúcsa, de egy ritkább vagy illegális készséghez kapcsolatok szükségesek. Hasonlóképpen, attól, hogy Southwarkban suttogva sem merik kiejteni a nevünk, máshol lövése sincs senkinek arról, hogy ki fia-borja vagyunk. Ezért egyfelől ildomos arra fókuszálnunk, hogy bankbetétünk mellett fizetőeszközként is funkcionáló befolyásunk gyarapodjon, másfelől az is lényeges, hogy egy-egy körzetben mennyire félnek és tisztelnek.

Hiszen az, hogy betörjünk valahova, vagy kémkedjünk, sima ügy. Ám rosszakaróink kiseprűzése, vagy egy bolt átvétele nem opció, ha a mogorva sarki zöldségest is többen rettegik nálunk. Emiatt egy új negyed meghódításának kisebb súlyú gaztettekkel kezdhetünk neki, és csak később térhetünk rá a status quo-t felborító, meredekebb húzásokra.

Ha eldöntöttük, hogy ki, mit és mikor csináljon, kénytelenek vagyunk pár napot várni, majd jöhet a második fázis. Ennek az elején megszabjuk, hogy kik álljanak csatasorba, mit vigyenek magukkal a bátor vállalkozók, és tízből kilencszer azt is meghatározhatjuk, hogy honnan hatoljanak be. Négy kaszt tagjaiból válogathatunk. A kidobó a direkt konfrontációért élő-haló izomkolosszus: ide-oda hajigálja, falhoz veri, lefejeli vagy mozdulatlanságra kárhoztatja a vele harcolókat.

A legszívesebben mások mögött bujkáló agy a szöges ellentéte. Válogatott, ingerlő-hergelő szitkokkal borzolja az idegeket és profin bánik a pisztollyal. Igaz, ha közel jönnek hozzá, akkor sem teljesen védtelen: kloroformmal védi testi épségét. A csempész az arany középutat testesíti meg, hidegvérű kaméleonként lapul, és pedánsan beosztja a nála lévő készleteket. A kínzó pedig nevéhez méltóan a mocskos húzások specialistája: herére, térdkalácsra vagy torokra támad, és nem ismer könyörületet. De bárki dobálózhat-hadonászhat üvegekkel, és az sincs megtiltva, hogy egy nagymenőnk egy elemi erejű rúgással nyomatékosítsa haragját.

Az éned egyik oldalát hatalmába keríti a csillogás

Piszkos trükkökből tehát nincs hiány, ám az öldöklésnek vagy agyatlan lövöldözésnek megannyi tényező szab gátat. Az első, hogy a többségnek van egy kontrollzónája: ha egy riválisaink uralt mezőre lépünk benne van a pakliban, hogy veterán mészárosunkat bucira veri a likvidálandó nyavalyás. Sőt, ha a hullajelöltek egymás hegyén-hátán tömörülnek, és különösen nagy pechünk van, akkor három-négy ütés is csattanhat bunyósunk testén.

Ez azonban kétirányú utca: ügyes helyezkedéssel kacagva a padlóra küldhetünk egy bőrszerkós rockert, önjelölt keresztapát, cockney ősbunkót vagy jamaicai muszklimiskát. De nem árt sietnünk, mivel a csihi-puhi hosszától-brutalitásától függően egyre jobban és gyorsabban reagáló rendőrosztagok köpnek bele a levesünkbe.

Egy-két pofon nem oszt, nem szoroz, ám egy felugató revolver, vagy egy szétvert fejű tetem már nyomós ok a készenlétiek riasztásához. Ráadásul a durvább kunsztok vagy fegyverek nem csupán a kék színnel jelölt, fájdalomtűrésünket szimbolizáló energiát apasztják le, hanem a vörösben pompázó életerőt is. Vagyis ha nem vigyázunk, puszta óvatlanságból is elfújhatjuk valaki gyertyáját, és ha egy fakabátot vagy vétlen senkiházit terítettünk ki, kész is baj, mert a karhatalom figyelme nagyban függ a kegyetlenségünktől.

Minél irgalmatlanabbak, illetve pofátlanabbak vagyunk, annál inkább ránk akaszkodnak, és ha nem szeretnénk, hogy összehangolt razziasorozat törje derékba a pályafutásunk, nincs mese. Vagy megbúvunk, és bízunk benne, hogy nem csap le Iustitia ökle, vagy vagyonunk gerinctelen, egy kis baksisért egy visszaeső, kannibál anyagyilkost is az élőszentté avató firkászokra költjük.

Végül az akció befejeztével a fejlesztéssel kombinált kárenyhítés jön. Elégtapasztalati pontot gyűjtő zsoldosunk egy új képzettséget sajátíthat el, az esetleges súlyos sebesülteket kezelhetjük, a kékre-zöldre verteknek pár napnyi szabadságot adhatunk, hogy regenerálódjanak, és kiválasztjuk a következő célpontot. Záróakkordként új készségekbe ruházunk be, fejlesztjük birodalmunk ékköveit, és ha fogy körülöttünk a levegő, szétszórunk néhány fontot, hogy enyhüljön a nyomás. Aztán a folyamat kezdődik előröl –  feltéve, hogy van elég pénzünk ahhoz, hogy kifizessük pribékjeinket.

 
Térfélcsere

Ahogy az ennyiből is kiókumlálható, a spílerkedés komplikált szakma, de még így is egyszerűbb London legjobbjainak szigorú kötelmekkel teli napjainál. Holott elsőre úgy tűnhet, hogy rájuk voksolva megütöttük a főnyereményt, mivel nem szorulunk arra, hogy leplezzük az üzelmeinket. Mint ahogy az is vitathatatlan könnyítés, hogy más néven futó, ám nagyjából-egészében a korábban ismertetett kasztok tagjaira hajazó ismeretekkel bíró szakértőink bérét a kormány biztosítja. Ergo anyagi gondok nem nyomják a vállunk. Hovatovább, hatalmunkat illusztrálandó, megbilincselhetjük a renitenseket – azaz ha megfelelőek a körülmények, egyetlen sikeres támadással kivonhatjuk őket a forgalomból.

Viszont cserébe megannyi korlátozás és nehezítés súlya nyomja a vállunkat. Ezek közül a legfontosabb, hogy megérzéseink és benyomásaink egy huncut, lyukas pennyt sem érnek. Az intézkedéshez kézzel fogható konkrétumokra van szükségünk, és attól, hogy kivetettük egy csoportra a hálónk, nem dőlhetünk elégedetten hátra. Mert száz százalék, hogy ha egy derék állampolgárnak pár pillangókéses kéregető megszurkálja a tüdejét, akkor az adófizetőket mérsékelten fogja izgatni, hogy alig két-három hétnyire vagyunk a maffia hűvösre tételétől.

Magyarán a szálak felgöngyölítése során a béke fenntartására is prioritás. A játék nyelvére lefordítva ez azt jelenti, hogy megszabott számú, névtelen-arctalan őrmesternek dirigálunk, és egyedül tőlünk függ, hogy embereink járőröznek, vagy örömmel csiripelő informátorok, netán kétes üzelmek után kajtatnak.

De az sem mellékes, hogy míg egy egybenyakú, piás-kokszos baromállattól kvázi elvárják, hogy habzó szájú berzerkerként dühöngjön, itt a fő jelszó az önmérséklet. Ha agyonverünk egy gyanúsítottat, nyakra-főre durrogtatunk szolgálati stukkerünkkel vagy gyomorszájon bokszolunk egy civilt, megisszuk túlkapásunk levét. A belső ügyosztály aktakukacai az általuk vallásos áhítattal tisztelt paragrafusokhoz igazodva elemzik ki tetteink, és ha túl sok van a rovásunkon, megnézhetjük magunkat.

Nincs tavasz tél nélkül. Nincs élet halál nélkül.

A korábban olvasottakból kiindulva látszólag nem is lehetnénk elégedettebbek a kicsiny finn csapat fáradozásainak sajátos zamatú gyümölcsével. Hiszen harminc euróért két, markánsan eltérő és szórakoztató kampányt kapunk a pénzünkért. Ám ahogy arra sajnos hamar ráébredünk, a papíron hibátlanul muzsikáló receptre ráférne némi finomítás. A legfőbb probléma, hogy hiába lenyűgözőek a pörgős-mocskos ütközetek, a sajátos misszió-struktúra és kritériumrendszer miatt a program ha nem is fájóan, de bántóan repetitív.

Eleinte kizárólag egy-két helyszínt kereshetünk fel, és mivel nem próbálkozhatunk meg minden feladattípussal, durván limitált a tennivaló-lista. Ráadásul ha maximalisták vagyunk, akkor a szakaszok bő hetven százalékát legalább kétszer ki kell takarítanunk ahhoz, hogy valóban a meseszép metropolisz koronázatlan királyának nevezhessük magunk. Megjegyzendő, hogy elvileg ha elég magas a reputációnk, az utunkba kerülők már-már kéjes örömmel nyomnak el egy égő cigarettát a retinájukon, ha ezzel kiengesztelhetnek.

Ám sajnos a gyakorlatban hírnevünk ritkán mentesít minket az idegölő aprómunka alól. Hiába van képben legutolsó, karon ülő csecsemő is, azzal, hogy a velünk tengelyt akasztók első kézből szerezhetnek tapasztalatokat az angol főváros kórházainak intenzív osztályain uralkodó állapotokról, javuk vígan kockáztat. Arról nem is beszélve, hogy egyik-másik tevékenység a viccnek gyenge, komolyan meg nyilvánvalóan nem gondolt, elvetélt marhaságok sorát bővíti.

Ez főleg a rablások esetén komikus: jelentős részük egy, vagy maximum két kör alatt abszolválható, mert csak berontunk, felkapjuk a szajrét, és pánikszerű gyorsasággal olajra lépünk. Sőt, a jagellóknál ezekhez a nyűgökhöz az is hozzájön, hogy az ő kampányuk sokkal kötöttebb-lineárisabb, mint a gaztevőké, és jóval kisebb szerepet játszik benne a hosszútávú, stratégiai gondolkodás.

Érthetetlen, hogy a jelenleg csupán öt-hat bevetés szervezésekor a legpitiánerebbeket az odaküldött gengszterek erősségétől függő végkimenetellel automatikusan megoldó opció miért nem aktiválható kedvünk szerint. Elvégre a pályákkal nincsen semmi gond, abszolút élvezetesek és hangulatosak – de ettől függetlenül harmadjára-negyedjére-ötödjére egyszerűen nem nyújtanak annyit, mint elsőre.

Emellett sajnos kisebb-nagyobb, kifejezetten bosszantó hibák és hiányosságok kergetnek az idegösszeomlás szélére. Sűrűn megesett, hogy egy zárt szobában ücsörgő, röntgenszemű fogdmeg szúrta ki a bandám, és a képzettségek terén iszonyatos a káosz. Egy furmányos, kesze-kusza épületben garázdálkodva ráébredtem, hogy mivel egy csibész a másodikon bujkál, sehogyan sem tudom olyan fürgén leverni ellenlábasaimat, hogy ne érjenek ki a kékek. Szerencsére a haditerv adta magát. Mialatt a földszinten lévőket darált hússá aprítottam egy négy fős csapásmérő kommandóval, profi csempészem felcaplatott a lépcsőkön. Majd miközben a többiek leléptek, ő kiiktatta a gyáván lapuló delikvenst, és fő aduászát aktiválva vétlen nímandnak álcázta magát.

Ezután komótos tempóban vissza kellett volna sétálnia a kijárathoz – ám az osonásra-beolvadásra kihegyezett lopakodóművészemben felébredt a kivagyi-kakaskodó hajlam. Ezért előbb az első, óvatlanul karnyújtásnyi távolságba merészkedő konstábler fejét klopfolta ki, és kisvártatva az a társát kicsit lemaradva követő bobby koponyáját is félkeményre passzírozta. Inkognitója természetesen semmivé foszlott, és futva távozott, nyomában a két hekussal.

De az is páratlan élmény volt, mikor egy szétvert térdkalácsú, mozdulatlanságra kárhoztatott zsaru sanszosan önhipnózissal meggyőzte magát arról, hogy mit neki a hónapok alatt begyógyuló sérülés. Légies eleganciával az egyik menekülő emberemre vette magát, és mire a nyomorult kettőt pisloghatott, bilincs kattant a csuklóján. Az ilyen és ehhez hasonló, a minőségkontroll súlyos elhanyagolásáról tanúskodó baklövések gondoskodnak arról, hogy vérnyomásunk jócskán az optimális tartomány fölé emelkedjen. Mert egyetlen hiba is elég ahhoz, hogy iszonytató, ha nem egyenesen pótolhatatlan veszteségeket szenvedjünk el.

Verdikt

A Company of Crime tehát leginkább a 2003. augusztus 27-én debütált Republic: The Revolution-re emlékeztet. Vagyis egy ígéretes témájú és játékmenetű taktikai-stratégiai cím, ami azonban a kissé darabos megvalósítás miatt nem ér fel a benne rejlő potenciálhoz. Viszont az is tagadhatatlan, hogy még jelenlegi, néminemű polírozásra szoruló formájában is magával ragadja, és nem ereszti az agytornára ácsingózókat. Egyben az is tény, hogy egy áráért két, más-más alapállású kampányt kapunk.

A végső verdikt meghozatala így nem könnyű, ám meglátásom szerint akkor cselekszünk a legbölcsebben, ha az alkotást egy kellemes, de messze nem tökéletes kísérletnek könyveljük el . Ugyanakkor ha a fejlesztők megemberelik magukat, és orvosolják a problémákat, akkor kategóriája bátran ajánlható képviselőjeként fog bevonulni a szcéna krónikáiba. Ám itt és most ennyit ér.