Aki gyilkossággal kezd játszadozni, egykettőre csapdába esik: vagy belebetegszik, vagy szerelmese lesz a vérnek

Arra, hogy a tehetség előbb-utóbb utat tör magának, keresve sem találhatnánk jobb példát Dashiell Hammett és Raymond Chandler sorsánál. Előbbi tüdővésszel, alkoholizmussal és baloldali politikai nézeteit rosszalló ellenlábasaival viaskodva, alig egy kurta évtized alatt törte át a ponyvát a szépirodalomtól elválasztó határvonalat. Míg utóbbi negyvenöt esztendősen, kezelhetetlen-gyógyíthatatlan depressziójától szenvedve, és jeles pályatársa duhaj mulatozásain is túltevő tivornyákat tartva, pusztán égető-sürgető anyagi szükségszerűségből indult el a hírnév felé.

Viszont szerencsére magántermészetű problémáik dacára a minőségből egyikük sem engedett. A szesztilalom fojtogató korrupcióját és a kisvárosi képmutatást kipellengérező Véres aratás bérelt hellyel bír a legfontosabb amerikai regényeket felsoroló listákon. Ahogy az Asszony a tóban, a Hosszú álom, az Elkéstél, Terry!, az A cingár feltaláló és más munkáik is egyetemi kurzusok megkerülhetetlen sarokkövei. Metsző társadalomkritika, a tabuk lesöprése, egyszerű, ám távolról sem pongyola stílus, a végletekig csiszolt dialógusok, és a gyarló-sötét emberi lélek húsba vágóan őszinte ábrázolása: ebben áll a titkuk.

Ennek tükrében nem csoda, hogy alkotásaik mostanság is épp olyan frissek, mint az 1929 és 1933 között dühöngő gazdasági krach, vagy az 1943-as tarawai csata idején. Ezt igazolandó, 2020-ban is milliós rajongótábor olvassa a Kontinentális Detektívügynökség nevesincs szaglászának vagy Philiph Marlowe-nak karcos-erőteljes kalandjait, és falja a szerzők örökségét ápoló, netán azt új köntösbe csomagoló utódok kísérleteit. Egyértelmű, hogy a magyar The Wild Gentlemen tagjai is ezt a népes közösséget célozták meg: lássuk, hogy mit főztek ki a boszorkánykonyhájukban!

Csakhogy a józan ész mindig túl későn szólal meg

Az egy egészen szűk telefonfülkét is legfeljebb szellősen megtöltő barátai által Sonny-ként emlegetett Santino Featherland kiégett, és mérsékelten vigasztalja, hogy egykor ő is volt valaki. Hiszen bár pár éve az ebek, cirmosok, patkányok, kígyók és egyéb fajok békés szövetségét fennen hirdető Clawville első számú kakas-sztárhekusaként ünnepelték, ma nincs nála nagyobb vesztes.

Ugyan papíron még négy hónapig a ragadozási osztálytól kapja a bérét, de technikailag nyugdíjba kényszerítették, neje gyermekével együtt elhagyta, és a reggeli csőrmosáskor is whiskyvel gargarizál. Arról nem is beszélve, hogy egy nyavalyás gyémánt-félkrajcár sem lapul a pénztárcájában. Ha egy lekötelezettje nem segítené ki, és engedné meg neki, hogy lepukkant szállodája egyik szobájában lébecolhasson, esélyesen az utca mocskában henteregve tűnődne azon, hogy mit rontott el.

Ám egy nap a végzet egy hosszú lábú, kecses-feszengő gazella-kisasszony képében besasszézik az irodájába, és a derék baromfi hamar ráeszmél, hogy palira próbálják venni. Mivel ahogy az gyorsan kisül, a metropolisz ügyeiben járatlan naiv-ártatlan lányka nem több zöldfülű küldöncnél. Valódi megbízója a férfiszívek ezreit összetörő, és csáberejét gátlás nélkül fegyverként használó Natasha Catzenko – aki történetesen a romlás császáraként milliókat összeharácsoló gengszter, Hobart Wessler dédelgetett babája.

Rutinos hősünk gyanítja, hogy a fenyegető üzenetektől rettegő dáma zaklatójának felkutatása nem lesz fáklyásmenet. Jobb híján összeszedi hát a maradék bátorságát, és egykori társához, Marty McChickenhez fordul segítségért – holott ex-cimborája anno egy puskalövéssel nyomatékosította, hogy filléres ponyvák tucatjait ihlető barátságuk a múlté. Ezzel pedig kezdetét veszi egy kémekkel, árulásokkal, váratlan fordulatokkal, meseszép nőkkel és eltemetettnek hitt titkokkal teli, halálos játszma.

Piti besúgók, szimatoló zsurnaliszták, kimért-illedelmes bérgyilkosok, ha nem is korrupt, de a törvényeket ajánlásokká szelídítő, önfejű hekusok, és a társadalom kitaszítottjai sütögetik a maguk pecsenyéjét. Az elhidegült komák ezért félreteszik ellentéteiket, és akcióba lendülnek. Ám mire mehet két, zsiványfineszén, bátorságán, illetve éles elméjén kívül semmiféle ütőkártyával nem bíró, kiérdemesült-hajdanvolt vagány a dzsessztől és etnikai megkülönböztetéstől hangos, minden eresztékében recsegő-ropogó település nagypályás macherei ellen?

Az arckifejezéséből hiányzott valami. Egykor ezt a valamit gyerekszobának nevezték, manapság nem tudom, minek

Miként az ennyiből is kitalálható, nem csupán egy, a hard boiled zsáner és a vele szimbiózisban élő film noir hagyományait tiszteletben tartó, lebilincselő keserédes-szivarfüstös krimit kapunk a pénzünkért. Egy aprólékosan kidolgozott, a harmincas-negyvenes évek Amerikájának puszta állat-paródiájánál jóval mélyebb és színvonalasabb világba ugorhatunk fejest. Az akasztófahumorral, senkit és semmit sem tisztelő poénokkal, valamint pikáns-cinikus egysorosokkal gazdagon megszórt párbeszédek során elejtett félmondatok arra sarkallnak, hogy minél többet kiderítsünk a bizarr, de logikusan felépített vidékről.

Megkockáztatom: oktatandó az a könnyedség és elegancia, ahogy a markánsan eltérő személyiséggel bíró figurák előadják az általuk jól ismert, ám a monitor előtt ülőkre az újdonság erejével ható információkat. Nincsenek az illúziót kőtörő kalapáccsal ripityára zúzó, és a háttér felvázolásán kívül semmiféle célt sem szolgáló, kulisszahasogató ál-dialógusok.

Sőt, a százból kilencvenkilencszer rútul visszaütő, izzadtságszagú popkulturális utalások is harmonikusan olvadnak bele a nagy egészbe. Azaz egyetlen kurta percig sem érezzük azt, hogy a karakterek pusztán a hecc és a jóindulatot kiváltó nosztalgia kedvéért idéznek sikerfilmekből, vagy keresnek fel okkal ismerős helyszíneket. Így az, hogy az ágazat Jules de Jongh-hoz, Kerry Shale-hez vagy Shai Matheson-hoz hasonló veteránjai képességeik legjavát nyújtva szólaltatják meg a szereplőket, már csak a hab az ízletes-ínycsiklandó tortán.

A minőség olyan dolog, amit könnyen old az alkohol

Amennyiben tehát a fejlesztők vegytiszta interaktív regényként tárták volna művüket a publikum elé, sanszosan egy emberéletek ezreit követelő tömegkatasztrófáért felelnének. Mert szemernyi kétség sem fér hozzá, hogy ebben az esetben a potenciális érdeklődők egy, a járványügyi intézkedésekre fittyet hányó, felszabadult-örömittas utcabál-hullámmal ünnepelték volna meg november ötödikét. Azonban a készítők nem érték be a szűk, de biztos sikerrel kecsegtető fókusszal, hanem pechünkre többet, szebbet és jobbat akartak adni.

Vagyis miközben vitathatatlan, hogy fáradozásaik gyümölcse a narratíva terén kizárólag a Disco Elysiumhoz, a Deus Ex: The Conspiracy-hoz, a Witcher 3-hoz, és hasonló klasszikusokhoz mérhető, játékmenete messze elmarad a várakozásoktól. A félreértések elkerülése végett: az, hogy a nagyobb fordulatoknak megágyazó akta-átnyálazással kombinált morfondírozás kvázi elronthatatlan, mivel az idők végtelenségéig foglalkozhatunk a helyes teóriák felállításával, abszolút védhető.

Elvégre akárhogy is vesszük, egy a cselekményre építő programnál okvetlenül fenn kell tartani az események gördülékenységét. Ehhez igazodva azzal sincs baj, hogy abban az esetben sem ér minket komoly retorzió, ha a kihallgatások során még Clouseau felügyelőt is alulmúló, siralmas félkegyelműként rántjuk sárba választott hivatásunk alapszabályait. Tiszta sor, ezt igényli a sztori-orientáltság.

Viszont az, hogy kalandjátékként reklámozott produktumban összesen három és fél, az idézőjelet maximálisan kiérdemlő „feladvánnyal” bohóckodhatunk, szégyenteljes. Pláne, mert ezek nívója a feledhető és az obszcén káromkodásra késztetően kidolgozatlan között ingadozik. Két, pehelysúlyú fejtörő mellé egy pontösszekötős semmiséget és egy mérhetetlenül inspirálatlan tárgyvadászat-paródiát kapunk a pénzünkért. Érthetetlen, hogy miért nem csiszolták-finomították tovább ezt a vonulatot. Mivel míg a talányok hiánya a lőtéri kutyának sem tűnne fel, az efféle, szellemi képességeinket lefitymáló röhejes marhaságokon nehéz nem felfortyanni a dühtől.

A mélypontnak számító lövöldözésekre pedig a legfelkészültebb védőügyvéd sem lelne enyhítő körülményeket. Hozzávetőlegesen pont annyira izgalmasak, mint egy eleve kábelcsatornákra szánt, a szeretet hatalma körül forgó, karácsonyi tematikájú családi film, és élvezeti értékük alulról súrolja a fikusszal sakkozásét. Rejtély, hogy ki gondolhatta azt, hogy ezek a leginkább a kétezres évek elejének fél kávészünet alatt megunható flash-vackaira hajazó, ócska-fapados epizódok érdemben hozzátesznek az összképhez.

Lényegesen okosabb lett volna, ha a kapkodva összehozott toldalékoknak, és nem az egyébiránt nagyszerű alkotás szerves részeinek ható intermezzókat kihagyják. Mert mára végleg polgárjogot nyert az a vélekedés, miszerint az ordító gyengeségeiket más kvalitásaikkal kompenzáló indie-gyöngyszemekért húsz-harminc euró nem vérlázítóan pofátlanul magas summa. Ergo borzasztóan káros az ár-érték arány téves értelmezése miatt pongyola-profilidegen extrákkal mesterségesen felduzzasztani egy, a maga szűk keretein belül parádésan muzsikáló etalont.

Verdikt

Bár az tagadhatatlan, hogy egy igazságos univerzumban a Chicken Police-t a 2020 legátütőbb atmoszférájú címének járó, magasan jegyzett díjak megkérdőjelezhetetlen favoritjaként emelné piedesztálra a sajtó, fogyatékosságai kifejezetten bántóak.

Sajnos az „A kevesebb több.” ősi bölcsességének igazságához ezúttal sem férhet kétség, mert az ilyen-olyan sallangok határozottan ártanak a végeredménynek. Hiszen ahhoz nem elég komplexek, hogy valóban tetszést arathassanak, ám pont annyira hangsúlyosak, hogy azon bosszankodjunk, hogy kidolgozásukba miért is nem fektettek több energiát.

A kuriózum-projekt ezért egy bátran ajánlható, de az igazi, huszonnégy karátos remekektől elmaradó színfoltként vonul majd be a szcéna történelmébe. Ezzel együtt nem bánjuk meg, ha bizalmat szavazunk neki, és bizakodva várhatjuk a hibákat remélhetőleg korrigáló folytatást.