I. oldal

A Deponia sorozat még új szereplőnek tekinthető a kalandjátékok színpadán, hisz eddig mindössze két része jelent meg, igencsak közel egymáshoz. Az első rész a nyáron, a második pedig az elmúlt hetekben került a boltok virtuális polcaira. Bár jó lenne azt írni, hogy a német készítők bespeedezve dolgoznak, hogy két teljes értékű játék tartalmát tegyék le az asztalra egyetlen esztendő alatt, a valóság ennél kicsit kiábrándítóbb: a Deponia széria, mely trilógiának készül, valójában egy játék, háromfelé vágva, csak ezt nem népszerűsítik olyan nagyon, mint a Telltale-féle, évadokra osztott sorozatok esetében. A második, Chaos on Deponia című rész azonban az elsővel együtt jópofa kaland, mely még úgy is megér pár eurót, hogy nem hosszabb 4-5 óránál.

A németek már a spájzban vannak

S hogy melyik derék germán klán követte el a két Deponiát? Nos, ugyanaz a Daedalic Entertainment, mely a kínosan unalmas The Whispered Worldöt, és az egy fokkal jobb, de még mindig klasszikussá válhatatlan The Dark Eye-t. Ez a csapat nem pihen, programozói és grafikusai napi 30 órát dolgoznak, mert irtó gyorsan pakolják a piacra a közepes minőségű, ámbár csodálatosan kinéző kalandjátékokat. A Deponia viszont kiemelkedik a szürke tömegből, mert a felsorolt két játékkal ellentétben kifejezetten kellemes alkotásról van szó - még úgy is, hogy a nemzetközi értékelések szerintem túlzóak.

Mivel az első résszel nem foglalkoztunk az iPonon, pár szóban érdemes kitérni a háttértörténetre. Deponia egy bolygó a távoli kozmoszban, ami minden zöld törekvés ellenére szemétből épült, s melynek lakói közül talán egyedül Rufus, a kissé kattant főszereplő nem tud megbarátkozni ezzel a ténnyel. Számára a mocsok rágta planéta nem több egy halom ócskavasnál, mely ideális hely volt az apja számára, hogy elhagyja fiát, aki azóta is csak az alkalomra vár, hogy megpattanhasson. Rufus, mint főszereplő, érdekes választás, mert míg a legtöbb kalandjátékos hős igyekszik így vagy úgy, de szimpatikus lenni, addig ez a steampunk gúnyában feszítő, laza srác meg sem próbál jó benyomást kelteni bennünk. Inkább csak cinikus és pesszimista. Ami miatt mégis kedvelhető, az a tény, hogy az összes, minden eredetiséget nélkülöző mellékalak undok vele - mi tagadás, a szemét az emberekből is bunkókat csinált. Az első játék folyamán botcsinálta protagonistánk véletlenül összeszedett egy csajt, Goalt, aki egy másik világból származott, és elhatározta, hogy ha már úgyis le akar lépni, őt is hazaviszi. Befejezés viszont nem volt, és nem is lesz - igaz, a Chaos on Deponia egy lépcsőfokkal közelebb juttat a végkifejlethez.

II. oldal

Szeméttelep, másodszor

A játék ott veszi fel a fonalat, ahol az első rész letette, szinte képkockáról képkockára, nehogy úgy érezzük, hogy ez egy új játék. Az intróból kiderül, hogy a bolygóközi kiruccanás balul sült el, és míg Rufusnak minden eddiginél ellenségesebb környezetben kell boldogulnia, addig Goal személyisége három metafizikai részre szakadt, melyeket külön-külön kell meggyőzni, hogy a kedves lány ismét önmaga lehessen. Noha állítólag minden nőben rejtőzik egy vérszomjas vadmacska, Goalban mindjárt hármat is találnunk: egy harcos amazont, egy makrancos hölgyet, és egy gyermekded, ám még mindig elég kevély kislányt. A koncepció érdekes, de elég fárasztó, hogy mindhárom Goalnál ugyanazokat a párbeszédpaneleket kattintgatjuk végig, s persze egyik karakter sem adja be a derekát könnyen. További negatívum, hogy bár a készítők ezt igyekeztek leplezni, a Chaos on Deponia gyakorlatilag újra elmeséli az első rész történetét. Itt is Goal emlékezetének helyreállítása okán kell bejárnunk egy várost, miközben logikai feladványokat oldunk meg, és csak remélni tudjuk, hogy az események láncolata kielégítő befejezésbe torkollik (persze nem, de mindegy).

A sztori jórészt egyetlen, hatalmas városban játszódik, és ezt vegyétek nyugodtan szó szerint. Ugyanis míg egy átlagos kalandjátékban mindig tiszta, merre kell mennünk, itt már majdnem, hogy sandboxba illően sok út és képernyő áll rendelkezésünkre, sok-sok karakterrel, akik totálisan értelmetlen dolgokat kérnek tőlünk. Szegény Rufust az első részben is sokat szívatták, a Chaos in Deponiában viszont már szinte csak sajnálni tudjuk - igaz, ez némileg ki is elégít bennünket azok után, hogy a mi vérnyomásunk is megkapta a kellő kezelést. Sajnos a méretes bejárható terület egyáltalán nem kedvez a kezdő kalandoroknak, mi több, még jómagam is elvesztem a játékban, holott nagyon sok műfaji rokon fordult már meg a kezeim között. Nehéz megmondani, mikor, hol és mit kéne csinálnunk, ám ha rájövünk, kellemes percek várnak ránk, hisz maguk a logikai feladványok egyáltalán nem rosszak. Végre a Deadalicnál is rájöttek, hogy lehet furfangos feladatokat alkotni úgy is, hogy közben az ember nem kap idegösszeroppanást az illogikus, megfejthetetlen feladványoktól. Egyébként, ha valamelyik mégis túl nehéz, bármikor átugorhatjuk - igaz, ezzel csak visszatérünk a városba, és vele együtt a játék címéhez méltó káoszba.

III. oldal

Illatos mocsok

A Deponia szép volt, a Chaos on Deponia pedig még szebb: minden színes és csillogó, a 2D-s grafikai miliő szemet gyönyörködtető összhangja a legjobb LucasArts- és Sierra-kalandjátékokat idézi vissza. Mindehhez tűrhető, de nem kiemelkedő szinkron, remek zene, és szinte nulla gépigény tartozik (kivéve a szaggatós intrót), szóval aki szeretne egy tálalás terén tökéletes point-and-clickket, az keresve sem találhat jobbat a Deponiánál. Bár a karakterdizájn nem biztos, hogy mindenkinek bejön majd, jó látni, hogy a németek tudnak eredetiek lenni. Az animációk pedig, csak hogy legyen még miért dicsérni a programot, tökéletesek.

Szívesen írnék még a Deponiáról, mert egy-egy puzzle, vagy párbeszéd megérné, hogy elmeséljem, de... ez mégis csak egy kalandjáték, a spoilerek nem érnek. Hogy 20 dollárt megér-e a Chaos on Deponia? Nem. Együtt a két rész? Bőven, nemrég volt is akció a GoG.com-on, valószínűleg várható még hasonló leárazás. A harmadik rész pedig legkésőbb márciusban a kezünkben lehet, már ha a németek nem tétlenkednek.

7/10