Oldal I.

Ma a Boxed Dream fejlesztőcsapata egy kies mesevilágba repít minket a Ceville című kalandjáték által, mely egyszerre tiszteleg a régi nagyok előtt és hoz megannyi újat is a műfajba. Sok minőségi kalandjáték született az utóbbi időben, de számomra mindegyikből hiányzott az a megfoghatatlan varázs, ami e kategória ősi képviselőinél jelen volt. Viszont ezt a darabot annyira eltalálták, hogy ott van benne minden, amit a mostani összes kalandjáték nélkülözött.

A történet címe nem véletlen. Egyrészt a főhős karakteréhez keresve sem lehetett volna jobb nevet kitalálni, másrészt a cím magába foglalja az evil (gonosz) szót, mely a játék teljes világát meghatározza. Ceville király ugyanis nem éppen az emberségéről híres. Gonosz törvényeit és apró csínytevéseit szinte gyermeki örömmel képes átélni és lételeme kiszúrni az alattvalóival. Bizony ez a viselkedés vezetett oda, hogy a népe végül fellázadt, a trónterembe zárta az uralkodót, és a biztonság kedvéért két őrt is rendelt mellé. Ettől a ponttól már interaktív formában kísérhetjük végig Ceville történetét. A sztori első felében többnyire verbálisan közelíthetünk a megoldások felé, azaz a párbeszédek segítségével kell kitapogatnunk a többiek gyenge pontjait, majd azt kihasználva manipulálni őket. Ezzel a megoldással a Monkey Islandben találkozhattunk annak idején.

Már a történet elején kiderül, hogy jobb, ha semmit nem veszünk komolyan, majd pár poén után hamar rájövünk, hogy tanácsos lenne zsebkendőt és görcsoldót a gép mellé készíteni. Még egy szimpla tárgy felvételét is annyira megspékelték poénokkal, hogy azt hittem belehalok, nem beszélve a szóban elhangzó kommentekről. Némely poén valós dolgok parodizálására épül: nem kímélték a Gyűrűk urát, a Star Warst (ezen a ponton történt az, hogy azt mondtam, feladom, nem tudok tovább játszani a röhögéstől), Rob Zombiet, továbbá J.Lo akkora „büntetést” kap, hogy ha ezek után nem fog perelni, az lesz a világ 9. csodája.

A karakterek haláliak. Ott van a francia szakács, aki saját konyhájának a függője, Ambrosius a hiú lovag, melynek karakteréről Törpojáca jutott eszembe, és természetesen az IQ hiányos őrök. Mellettük gazdagítja a szereplőgárdát még a spanyol árus, El Chollo, akinek direkt marketing stratégiáját tanítani kellene az életben is, és aki mellesleg komoly személyiségzavarokkal küzd, aztán a Jótündér, aki egy létesítményt vezet, melynek falain belül az egykori főgonoszok csoportterápiás átnevelése folyik, és végül, de nem utolsó sorban Lilly. Őt azért hagytam a végére, mert több szót megér. Ő a másik főszereplője a játéknak és a karaktere a gyermeki ártatlanságot, a tökéletes jóságot testesíti meg, szemben a gonosszal.

Oldal II.

A történet több szereplős, ami azt jelenti, hogy néha két-három karakter között váltogatva tudunk ténykedni és a feladatok zömét az éppen irányított szereplőkkel összedolgozva kell megoldani. Van ezek között összebeszélés, figyelemelterelés, valamint a felvett tárgyakat is át lehet adni a másik szereplőnek oda-vissza. Az egyik helyszínen ezt egy étellift segítségével tehetjük meg. Ezen a ponton szinte felüvöltöttem, ugyanis a megoldás, valamint a szereplők közötti váltás bizony nem más, mint tisztelgés a Day of the Tentacle előtt, ami a kalandjátékosok körében az egyik legnagyobb legenda.

Ceville és Lilly nagyon érdekes páros. A klisékkel ellentétben itt nem a jó és a rossz harca, hanem e két oldal briliáns együttműködése kerül előtérbe. Bizonyos szituációkban Ceville is tud jó lenni, na persze csak olyankor, amikor ezt kívánja meg az érdek és a másik oldalon Lilly is kénytelen elkövetni pár gonoszságot a cél érdekében, bár a lelkiismerete azért néha meg-megszólal. A játék menetében talán egyetlen konkrét puzzle van csupán, viszont az apró feladatok összetettsége, időigényessége, nehézségi foka teljes mértékben ellensúlyozza ezt a hiányt. Szinte teljes egészében a valamit valamiért típusú feladatok viszik a történetet, amik néha annyira elharapóznak, hogy arra nincs szó. Az ember vért izzadva megszerez valamit és örül, hogy végre megkaphatja, amit ígértek érte, csak hát a körülmények néha változnak, csak úgy, mint a feladatok nehézségi foka. Az elején még viszonylag magától értetődő, amit éppen tenni kell, de később már azért megmozgatja az agytekervényeket a rejtvények komplexsége, ami végül némely ponton eljut a Runaway minden emberi logikát nélkülöző feladatainak szintjére. Hogy ez jó e vagy rossz, embere válogatja. Maga a történet nagyon egyszerűen kezdődik és nem gondoltam volna, hogy a végére egy ilyen összetett, szövevényes, fordulatokban gazdag sztori bontakozik ki mindebből.

És hogy milyen környezetben történik mindez, szintén eléggé egyedi. A játéktér egésze 3D-s technikával készült. Ez elsőre kissé ijesztően hatott, mert azt gondoltam, kizárt, hogy a kalandműfaj előnyösen összeférjen ezzel a megoldással, de rá kellett döbbennem, hogy tévedtem. Mivel itt az egérrel kattintgatva kell mozognunk, sok nehézség adódhat egy 3D-s helyszínen, de ezeket remekül áthidalták. Ahogy sétálunk az adott területen belül, a kamera a játéktér körüli íven követ minket, és ha odébb megyünk, egész más szemszögből láthatjuk a képet. Azért ez sem 100%-os megoldás, mert bizonyos szögekből bizonyos tárgyak nem láthatók, ezáltal rájuk kattintani sem lehet. Ennek áthidalására a space nyomva tartása mellett szöveges formában megjelenik az összes interaktív felület és a szövegre kattintva megejthetjük az adott akciót. Ez azonban sokat csökkent a kihíváson, sok olyan dolgot is felfed, melyekre később magunktól is rájönnénk, úgyhogy én inkább azt ajánlom, először járjuk körbe a helyszíneket és a kutakodást minden lehetséges szögből végezzük el.

Oldal III.

A másik ebből adódó hibát egyetlen pontnál véltem felfedezni. Az egyik átvezetőben két karakter áll egymással szemben és a kamera körbe pásztázza őket. Megdöbbentem, hogy a figuráknak nem volt kiterjedésük, csupán két elől-hátul megfestett lapemberke állt ott egymással szemben, de a játék egészéhez képest szerintem ez elhanyagolható. Aki mégis fennakadna ezen, gondolja azt, hogy a South Park is hatással volt a készítőkre.

 

Maguk a helyszínek is ambivalensek. Egy részről azt tudom mondani, hogy elnagyoltak, nincsenek szépen kidolgozva, a textúrák néhol összecsúsznak, kimaradoznak, az éleik durvák. Ennek egy része talán szándékos, mert ettől még meseszerűbb az egész, de azért valljuk be, lett volna még bőven mit csiszolni a grafikán. Öröm az ürömben, hogy ezáltal a gépigény gyakorlatilag nulla, úgyhogy ez senkinek sem fog gondot jelenteni.

Az inventory kényelmességét illetően viszont makulátlan megoldást találtak a készítők. A képernyő alján található és az „i” betű lenyomásával teljesen eltűntethető. Erre szükség is van, mert ha ezt nem lehetne megtenni, akkor sok helyen bajba lennénk, amikor az általa eltakart területre kell kattintanunk.

A szinkronhangokra csillagos ötöst adok. Mindegyik messzemenően tökéletes és nagyon illik az adott karakter személyiségéhez. Ezen a ponton külön kiemelném a Jó tündér hangját, ami szinte elcsöpög a mézes mázas jóságtól és olyan becézéseket használ, hogy az egyik jól ismert mobilszolgáltatónk a mostani reklámkampányával csak másodhegedűs lehet.

Minden elemében lehet éltetni a Cevillet, egyszemélyes zsűrim sok jó pontszámmal magasztalja, de a komponensei dicsősége sem tudja visszaadni az élményt annyira. A kivitelezéstől függetlenül remek darab és ha a játék többi része betalál, akkor talán észre sem vesszük ezeket a hiányosságokat. Összességében csak azt tudom mondani: Ezzel játsszon mindenki, mert megér(deml)i!