Egy napon, mikor Micimackónak....
Az Alan Alexander Milne írásai ihlette, 2018-as Barátom, Róbert Gida maradéktalanul beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Hetvenmillió dolláros költségvetés mellett közel százkilencvennyolcmillió dollárt hozott a konyhára, és több rangos díjra, köztük a legjobb speciális effektekért járó Oscarra is jelölték. Kínában azonban szó sem lehetett arról, hogy bemutassák, mert arrafelé Micimackó a tűzzel-vassal irtott ellenzék kabalájává lett. A helyi viszonyokkal elégedetlenkedők közül páran ugyanis azzal fejezték ki nemtetszésüket, hogy rámutattak a népköztársaság teljhatalmú ura, Hszi Csin-ping és a Disney által halhatatlanná tett mézfaló kópé közötti hasonlóságra. Első ízben egy Barack Obamával közös képét pellengérezték ki, aztán egy másik, Abe Sinzóval készített fotó következett.
A válasz nem sokat késlekedett. A cenzorok blokkolták a csekély értelmű medvebocsot ábrázoló képeket az országban, és vicc szintjén sem merült fel bennük, hogy áldásuk adják egy olyan alkotás terjesztésére, amiben felbukkan.
Sajnálatos módon a hatalom efféle túlkapásai távolról sem ritkák. Cikkünkben így ezúttal a hol nevetséges, hol pedig döbbenetes okkal betiltott filmeké a főszerep!
Ha a Párt megsértődik
Az igazság, és a teljes összkép kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy az erőszakos állami beavatkozás az 1912 és 1949 között fennálló köztársaság alatt sem volt ismeretlen az országban. Cecille B. DeMille Tízparancsolatát és az 1925-ös Ben Hurt „babonaság”, azaz a csodák és Jézus miatt nem lehetett bemutatni. De az 1931-es Frankeinstein, és az 1933-as Alice csodaországban sem feleltek meg a hivatalnokok kényes ízlésének: túl bizarrnak bizonyultak.
Ám az igazi dömping a vörösök hatalomátvétele után kezdődött meg. Elsőnek az ingyenes oktatásért síkra szálló emberjogi harcos, Wu Xun előtt tisztelgő 1950-es Wu Xun élete vonta magára a haragjukat. Radikálisaik Mao támogatásával azzal vádolták a készítőket, hogy egy feudális, burzsoá népnyúzót ajnároznak. Az, hogy az eleinte koldusként tengődő, de később sikeres üzletemberként komoly vagyont kereső férfi jövedelme javát arra költötte, hogy a legszegényebbek helyzetén javítson, senkit sem érdekelt. Az életrajz 1986-ig piros lámpát kapott, és a jóindulatú filantróp sem kerülte el a kései bosszút. Testét a kulturális forradalom alatt kiásták, majd elégették.
Az 1957-es A befejezetlen komédia vesszőfutása is cifra história, mivel itt a referensek azt rótták fel a felsőbb körök jóváhagyásával készült szatírának, hogy vakmerően bírálni meri az új rend visszásságait. Fő problémájuk az volt, hogy a stílszerűen a cenzúra körül forgó, cseppet sem finomkodó mű középpontjában egy, a filmművészet iránt alig érdeklődő, ellenben hatalmát kényszeresen fitogtató ítész áll. Akit ráadásul a műveletlenségére és agresszivitására egyaránt utaló Furkósbot becenéven emlegetnek. Hogy a döntéshozók pontosan mit vártak a csípős-tiszteletlen stílusú Lü Bantól, nem tudni, ám a tény tény marad: mindent elkövettek, hogy efféle fiaskó ne fordulhasson elő. A műfaj évtizedekre eltűnt a süllyesztőben, a közellenségnek nyilvánított direktor soha többé nem dolgozhatott a szakmájában, és a kópiák magától értetődően egy raktárhelyiségben végezték.
Cenzné meg az ura – A magyar helyzetAnnak dacára, hogy a hazai hivatalnokok értelemszerűen még a legsötétebb esztendőkben is visszafogottabban viselkedtek a nemritkán az elmebaj határát súroló keleti kollégáiknál, a betiltás-hullám Magyarországot sem kímélte. Igaz, nálunk általában nem mai szemmel nézve megmosolyogtató okokból szólt közbe a hatalom: hagyományosan a múlttal, vagy a bajokkal való szembenézés vívta ki a komisszárok rosszallását.
A legismertebb példa az A tanú, Bacsó Péter számos pályatársához mérve jól járt, mert Pelikán József 1969-es kalandjait már 1977-ben megnézhették az érdeklődők. Másoknak jóval többet kellett várniuk.
Akár jelképnek is felfoghatjuk, hogy 1956-ban két, a visszásságokra más-más, de egyaránt finom eszközökkel rámutató alkotást károsnak bélyegeztek. A Török Tamás mesejátékára épülő, Banovich Tamás tehetségét dicsérő Eltüsszentett birodalom látszólag nem több egy, a gyerekeket megcélzó, vidám-kalandos bohóságnál. Ám Nekeresd-ország kevély-fellengzős, zsarnoki királya alig-alig félreérthetően Rákosi Mátyás gúnyrajza, és egymást érik a felnőtteknek szóló, a moszkvai klikket elítélő kikacsintások. Az augusztusra tervezett bemutatót elhalasztották – egészen 1989-ig.
Várkonyi Zoltán ezzel szemben az ötvenes évek sematikus elemeit fordította a rendszer ellen. Az A keserű igazság egy, a rossz emlékű termelési filmek elé görbe tükröt tartó dráma, ami egy minden ízében elbaltázott, tragikusan végződő építkezést mutat be. Happy endnek nyoma sincs: a brancshoz tartozó, futtatott elvtárs megússza a skandalumot, a jó pedig elnyeri méltó büntetését. Nem csoda, hogy 1986-ig dobozban maradt.
Kálmán Tibor 1957-es szatírája, a Nagyrozsdási eset sem járt különbül. Holott a Páger Antal által alakított, tévedésből miniszternek nézett ellenőr még a kor viszonyai között is piti korrupciós ügyekről és hibákról libbenti fel a fátylat. Viszont a hatalomnak 1984-ig még a lepedőlopás, vagy a bor rossz kezelésének felemlegetése is sok volt.
A konszolidáltabb „puha” Kádár-rendszer sem lelkesedett a groteszkért, és kendőzetlen kritikáért. Eisemann Mihály habkönnyű, kissé bugyuta operettjének, a Bástyasétány 77.-nek kifacsart újragondolását, az általánosnak mondható lakhatási válságot kipellengérező 1974-es Bástyasétány ’74-et tíz évig nem láthatta a közönség.
Világvége? Azt már nem!
Idővel a párt figyelme nyugati művekre is kiterjedt. Az 1985-ös Vissza a jövőbe esetén egy, az időutazást képtelenségnek, hovatovább, a materialista világképpel összeegyeztethetetlen badarságnak tartó bürokrata akadályozta meg, hogy RobertZemeckis klasszikusát a mozikban élvezhessék a nézők. Viszont érdekes módon a jelek szerint VHS-kazettán, vagy DVD-n forgalmazva már nincs gond Marty és Doki, a fizika törvényeit átíró kalandjával, mert a tilalom ezekre nem vonatkozik. A Babe: Kismalac a nagyvárosban vesztét az okozta, hogy a valóság talaján két lábbal álló nagyhatalom szabályainak értelmében megengedhetetlen, hogy nem animált állatok beszéljenek. Míg az A Karib-tenger kalózai: Holtak kincsénél és a 2016-os Szellemirtóknál a kísértetek verték ki a biztosítékot.
Persze, ahogy a Micimackó sorsa is jól mutatja, tisztán politikailag motivált intézkedésekből manapság sincs hiány. A „szegénység elleni harc” jegyében milliókat kitelepítő, és számukra teljesen ismeretlen, új vidékre költöztető rezsim vezetősége némiképp aggódott, hogy az Avatar na'vijainak hősies honvédő küzdelme akár egy forradalmat is kirobbanthat. Ezért a még a legutolsó kopott-koszlott vidéki mozikban is gond nélkül levetíthető kétdimenziós változatot indexre tették. De sokakat meglepve, nem emeltek kifogást az ellen, hogy a csak gazdagabb, efféle gondoktól nem szenvedő környékeken fellelhető multiplexek műsorra tűzhessék Cameron látványorgiájának 3D-s verzióját.
A „nagy testvértől” sokat tanuló, sajátos filmkultúrájú Észak-Koreában is akadtak érdekes ügyek. Az, hogy Kim Dzsungun meggyilkolása körül forgó Az interjú érthetően nem nyerte el az érintett tetszését, köztudomású. Phenjan hadüzenetnek tekintette Evan Goldberg és Seth Rogen munkájának gyümölcsét. Gyanítható, hogy a terjesztést magára vállaló Sony elleni, 2014-es hackertámadás mögött a diktatúra kiberkommandója állt.
Ellenben, azt már kevesebben tudják, hogy 2009 ötödik legtöbb pénzt hozó sikercíme legalább ennyire felpaprikázta a kedélyeket. A világtól elzárt ország akkori ura, Kim Dzsongil személyes sértésként élte meg a John Cusack főszereplésével készült 2012-t. Ennek oka, hogy a kényúr az ezoterikus tanok híveivel szemben az apja, Kim Ir Szen születésének centenáriumakor nem a világvégét várta. Helyette abban bízott, hogy azzal tisztelheti meg felmenőjét, hogy hazáját a gazdaságilag prosperáló szuperhatalmak sorába emelheti. Ergo, még vicc szintjén sem játszhatott el senki a gondolattal, hogy a bűverejűnek hitt esztendőben megsemmisül a civilizáció, és a pusztulás lenullázza a Kim-dinasztia erőfeszítéseit.
Egy egér viszontagságai
A magát milliárdok szívébe belopó Mickey egérről aligha hinnénk, hogy pályája elején gyakran került bajba. A gondok már 1930-ban megkezdődtek. Elsőnek Ohióban tiltották be a Hepaj című rövidfilmet, mivel abban az örökké vidám rágcsáló Elinor Glyn 1907-ben kiadott, romantikus-szofterotikus regényét, a Három hetet olvassa. Ejnye, na.
Németországban pedig a végnapjait élő weimari köztársaság egyik cenzora „nemzeti büszkeségből” csapott le, mert sértőnek találta, hogy az Az udvari csatában látható macskák a németek jellegzetes formájú sisakjához hasonló fejfedőt viselnek. Megjegyzendő, hogy szegény egérnek később sem termett errefelé sok babér. A nácik sokáig átok-gyilok kampánnyal igyekeztek megtépázni a nimbuszát, mivel felfoghatatlannak tartották, hogy egy „betegségeket terjesztő, koszos, kártevőnek” kisebbfajta kultusza alakuljon ki. Ez a tiltakozáshullám aztán apránként alábbhagyott, és a nyílt gyűlölet helyét az őszinte csodálat vette át – ám 1941-ben, az USA hadba lépését követően nem volt kegyelem. Aztán a második világháborút követően egy időre többen is biztosra vették, hogy a Disney első számú sztárja végre itt is maradéktalan sikert arathat majd.
De 1954-ben Kelet-Németországban a főideológusok arra jutottak, hogy a szocializmus építéséhez nincs szükség egy semmiféle tekintélyt nem tisztelő, a maga útját járó szakadárra. Igaz, az ottani gyárakban ettől függetlenül egyre-másra készültek a képmásával díszített ajándéktárgyak – szigorúan a külföldi vásárlóközönségnek szánva.
Romániában viszont 1935-ben nem elvi, hanem óvatossági alapon nem adták áldásukat az illetékesek a vetítésekre. Egyszerűen úgy vélték, hogy a gyerekek halálra rémülnének, ha egy gigászi, fejhangon kuncogó egér jelenne meg a vásznon, és a pánik nem tenne jót a moziknak.
Hidegzuhany
Bár a fagyos észak lakóiról jellemzően a megfontoltság és a józan ész jut a többség eszébe, az ottani funkcionáriusok többször is bebizonyították, hogy akadnak kivételek.
Finnországban a francia film noir egyik csúcsteljesítményét, a Rififit kiáltották ki veszélyesnek, mert az indoklás szerint az tippeket adhat a bűnözőknek. Ennek apró szépséghibája, hogy a rendező Jules Dassin éppen, hogy azt szánta alkotása fő mondanivalójának, hogy nagystílű rablásokban utazni bonyolult, és nem is túl kifizetődő. Hiszen egyrészt egy valóban ügyesen összerakott akció elképesztő precizitást igényel, másrészt, a zsákmány szagától megrészegült haramiák egymásban sem bízhatnak.
A norvégok 1979-ben döbbentették meg a komédiák rajongóit azzal, hogy az írekhez hasonlóan vallási érzékenységre hivatkozva nem járultak hozzá a Brian élete forgalmazásához. Ez túlságosan is magas labda volt ahhoz, hogy a svédek ne csapják le, így az ottani mozikban azzal reklámozták a Monty Python vígjátékát, hogy az annyira vicces, hogy Norvégiában betiltották. Szerencsére, a tilalom csupán egy évig tartott – míg az íreknek 1987-ig kellett várniuk.
A népszerű, de téves féligazsággal szemben azonban az E.T. sohasem került feketelistára Norvégiában, Finnországban és Svédországban. Steven Spielberg remekét milliók tekintették meg – ám az vitathatatlan, hogy a korhatár-besorolást végző hatóság munkatársai arra jutottak, hogy 11 év alattiak inkább ne üljenek be rá. Véleményüket azzal támasztották alá, hogy a furcsa kis idegen ijesztő lehet a fiatalabbaknak, és az sem rendjén való, hogy a felnőttek segítő szándékú őrangyalok helyett a gyerekek ellenségeiként tűnnek fel.
Ezzel cikkünk végére értünk. Ha ti is ismertek ilyen, vagy ehhez hasonló példákat, kérjük, osszátok meg őket velünk a kommentek között!
