• A Castle Rock nem fukarkodik az utalásokkal, de teljesen önálló történetet hozott el, Stephen King könyveitől függetlenül.

Castle Rock. Bárki, aki olvassa Stephen King regényeit, ismeri ezt a fiktív kisvárost. Talán még azt is gondolhatnánk, hogy egyet jelent az életművel, pedig valójában a kisváros nem jelenik meg a mester kiemelkedően sok regényében. A főbb művek viszont nagyon is ismertek: a Holtsáv, a Cujo, a Halálos árnyék, Hasznos holmik, jónéhány novella és kisregény játszódik itt, és több más mű is utal a létezésére.

A Setét Torony mellett Castle Rock tehát mégis definitíven Stephen King egyik legfontosabb, több művet összetartó fikciós találmánya, amelynek neve egyébként King egyik kedvenc regénye, A legyek ura egyik helyszínére utal.

Ennek a kitalált helyszínnek önmagában túlzottan nincs nagy jelentősége az életművön belül. Egyfajta irodalmi hagyományt követ (nagy valószínűséggel Faulkner ihlette), amelyben különálló történetekben itt-ott felbukkanhatnak ismerős szereplők, utalhatnak egymás eseményeire, tehát építhet egyfajta következetes kis mikrovilágot, mégis inkább csak arra szolgál, hogy visszatérő rajongók kényelmesen érezhessék magukat, elmosolyodjanak egy-egy kiszóláson.

Szóval meglehetősen cinikusan álltam neki ennek a sorozatnak, mert Stephen King mindig jó arányérzékkel (és jó okkal) tartotta Castle Rock világát a teljes kiismerhetőség küszöbén: mindig érdekesebb, amit hézagosan ismerünk, mindig félelmetesebb, amit nem látunk, és nyilván kevesebb az egymásba gabalyodó, egymásnak ellentmondó szál, ha nincs világosan kirajzolva a teljes narratív térkép. Ugyanakkor nyilván ígéretes is egy ilyen gondolati játék: ha Stephen King életművével nem megy szembe, sőt hozza azokat a toposzokat, érzéseket, karaktereket, amelyekért kifejezetten szeretjük, nyilván csak nyerhetünk vele, nem?

A Castle Rock sorozat története több szálon fut, amelyek természetesen kiszámítható és kiszámíthatatlan módon össze is futnak, találkoznak itt-ott, majd mennek tovább a dolgukra. Nem is lenne J. J. Abrams, ha a sorozat nem követné a "mystery box" történetmesélés hagyományait, kapásból több rejtélyt kapunk, mint amennyi egészséges, szinte a teljes első rész egymáshoz alig kötődő jelenetek sorozatából áll, amelyek aztán a későbbi részekben szépen elkezdenek összeilleszkedni.

Az első rejtély: a Shawshank (visítás!) börtön igazgatója öngyilkos lesz, ezt követően a rég elhagyatott pincében találnak egy ismeretlen, szótlan srácot, akit látszólag az elhunyt igazgató tartott ketrecben. A fiatalemberről senki nem tud semmit, hideg tekintete azonban egyáltalán nem bizalomgerjesztő, és szép lassan el is kezdenek különös, rémületes dolgok történni körülötte.

A második rejtély: mi történt Henry Deaver gyerekkorában? Alan Pangborn (visítás!) seriff magányosan találja meg a befagyott tó közepén, miután hosszabb időre eltűnt. Most, Henry Deaver felnőtt, és semmire nem emlékszik az egészből. Azt suttogják, ő ölte meg az apját. Az is lehetséges, hogy csak a városka természetes gonoszságának lett áldozata.

Ez a két szál adja az évad gerincét, de természetesen több mellékszereplőnek megismerjük a háttértörténetét és szerepét a nagy konspirációk mögött. A titokzatos fiúra felfigyel Henry Deaver (mint ügyvéd, de egyébként is), az öngyilkos börtönigazgatóról is kiderül egy-két dolog, és nagyon úgy fest, hogy Pangborn seriff is többet tud, mint amennyit el akar árulni. Képbe jön továbbá Molly, akinek egyfajta telepatikus képességei vannak, és ismerte Henry Deavert gyerekként.

Több mindent nem is nagyon akarok elárulni a sztoriról, szép lassan csúszik össze az egész különféle irányokból, sötét zugokból, távoli múltból, az egész egy nagyon csendes, de érezhetően lobbanékony természetfeletti dráma, ahol inkább a karakterek személyes tragédiái kapnak nagyobb hangsúlyt, de bármilyen Stephen King regénynél gyorsabban és hangsúlyosabban kapunk egy nagyobb, mélyebb mitológiát is.

Részben ez értékelendő, mert képes ezzel olyan anyagot hozni, ami nem direkt Stephen Kinget másolja, hanem valami mást csinál az alapanyaggal, ugyanakkor pont nem értem, miért pont Castle Rockkal teszi (amikor Derry jobb választás lett volna a szunnyadó Az miatt). Nem gondolom, hogy a Castle Rock gyakori tragédiáinak feltétlenül ördögi arcot kellett adni, mert pont ez volt a poén.

Azokon a pontokon, ahol nem másolja Stephen King stílusát, egyébként szegényebb is a sorozat. Úgy érzem, kevés az igazán szerethető, szimpatikus karakter, Kingnél pont az az érdekes, hogy mindig van valami kis fény a sötétségben, a Castle Rock sorozat pedig többnyire sérült, őrült, gonosz, vagy titkolózó karaktereket feszít egymásnak. Ez természetesen Kingnél is megvan, csak nem ennyire egyoldalúan. Aztán nehezményeztem azt is, hogy mennyire sokáig rejtélyeskedik, és hogy a felfedések mégsem ütnek olyan erősen. Ehhez az egész történetvezetés túl lassú, fárasztó, üresen titkolózó, több könnyed pillanatra lett volna szüksége, illetve amikor pedig előveszi a fordulatok nagyágyúit, annyira elrugaszkodottak, hogy kicsit ki is lógnak a földközeli narratívából.

Mégis, relatíve erős anyag. A színészek igencsak rendben vannak, jó látni a Lost után Terry O'Quinnt, Bill Skarsgård természetesen családban marad, hidegrázós, amit hoz a megszemélyesített gonosz szerepében, André Holland és Melanie Lynskey egész szerethetőek főhősnek, plusz én nagyon bírom a Leftovers-ben már megkedvelt Scott Glennt, nagyon komoly, hogy hetvenhét évesen is mekkora kemény csávó, jól áll neki a veterán seriff szerepe.

Stephen King igazi hardcore rajongóinak csak fenntartásokkal ajánlom, mert nagyon elkalandozik a szerzői szándéktól, viszont akik csak egy jó horrort várnak komplex karakterekkel, szolid rendezéssel,vérfagyasztó jelenetekkel, és elszállt fordulatokkal, egészen biztosan remekül szórakoznak a Castle Rock első évadán - és mindkét réteg biztosan örömmel fogadja, hogy készül a második évad is.

A horror királya mind tévén, mind a nagyvásznon új reneszánszát éli, becsüljük meg, amíg tart.