1. oldal
A vadászat talán az egyetlen olyan, minden kontinensen egyforma népszerűségnek örvendő sport, amin nem fog az idő vasfoga. A fegyverek ugyan modernizálódtak, a lényeg ugyanaz maradt. Akár napokig tartó cserkészés, évek csakis terepen megszerezhető tapasztalatát igénylő nyomolvasás és az elemekkel való dacolás után úgy kell becélozni a vadat, hogy a lelkünk mélyén tudjuk, hogy lehet hogy nem lesz még egy esélyünk. Elvégre, legyen bármilyen, mérnökök tucatjai által tervezett csodapuska is a kezünkben, ha nem tudjuk egyetlen lövéssel leteríteni az előttünk élő, elképesztően szívós grizzlyt, vagy az öt és fél tonna súlyú, és három és fél méter magas elefántot, akkor technológiai fölény ide, ezerháromszázötven köbcentis, sűrűn barázdált agy oda, elvesztünk.
A komoly hírnévnek örvendő, nagyvadakra utazó Ian Gibson sem hitte volna, hogy öt, hosszú és kemény, nyomkövetéssel töltött óra és egy leopárd elkapása után egy megvadult elefántbika talpa alatt fogja végezni. Az európai irodalom pedig örökké gyászolni fogja az idejekorán eltávozott Zrínyi Miklóst. A "Magyar Marsnak" is nevezett költő és hadfi hiába volt korának egyik legkiválóbb katonája, semmit sem tudott tenni, amikor egy megsebzett, de meg nem ölt vadkan nekirontott.
A kétségbevonhatatlan veszélyek ellenére mégis van valami, szinte a génjeinkbe kódolt vonzereje az efféle hajszáknak, ami miatt évről évre emberek milliói várják, hogy új idény kezdődjön és le lehessen porolni a megbízható puskát, karabélyt vagy direkt a vadont járók igényei szerint megtervezett pisztolyt.
A különféle fegyvergyártók mellett a játékipar képviselői is azon vannak, hogy kielégítsék a zsákmány elejtésének mámorában élők igényeit. A Calabeca's sorozat részeiben épp úgy vadászhatunk ártalmatlan szarvasokra, mint vérszomjas oroszlánokra vagy lomhának tűnő, de valójában fürge és iszonyú erejű aligátorokra. A víz alatti hajszák izgalmát hűen visszaadó Deep Hunter széria epizódjaiban pedig a szigonnyal való mesteri bánásmódot kell elsajátítanunk.
A Digital Dream Entertainment LCC. jóvoltából azonban a valaha volt legveszélyesebb vadakat kaphatjuk puskavégre. A Carnivores: Dinosaur Hunter Rebornban ugyanis azt próbálhatjuk ki, hogy vajon képesek lennénk-e levadászni egyet a jura és kréta korszak borotvaéles fogú, több tonnát nyomó ragadozó rémségei, vagy az első pillantásra békésebbnek tűnő, de felhergelve vagy vészhelyzetben legalább olyan veszélyes növényevő dinói közül.
2. oldal
Mindenek előtt le kell szögezni, hogy egy szimulátorral állunk szemben. Aki tehát gépfegyverrel szeretné mészárolni a történelem előtti idők behemótjait, vagy abban bízik, hogy rakétavetővel robbanthatja cafatokra a vadállományt, az jobb ha más elfoglaltságot keres magának, mert ez nem az ő játéka. A vadászat ugyanis a türelemről, a kivárásról és a cserkészés izgalmáról szól, nem pedig arról, hogy ész nélkül gyilkolunk.
Ezért a készítők egy igen bátor húzással éltek. Az induláskor nem áll a rendelkezésünkre az összes, a dolgunkat megkönnyítő eszköz, hanem ki kell érdemelnünk azokat. Mégpedig úgy, hogy profihoz méltó teljesítményt nyújtunk, ergo bebizonyítjuk, hogy valóban jó vadászok vagyunk. Minél kevesebb lövéssel és kisebb kárt okozva szedünk le egy őshüllőt, annál több különféle, a hatékonyságunkat növelő bónusz megvásárlásához használható kristályt és a többi pálya megnyitásához szükséges pontot kapunk. Ez a lépés elsőre igen logikátlannak tűnhet, de valójában telitalálat, mert az első pár prédánkat csakis a saját képességeinkre hagyatkozva ejthetjük el, aminél kevesebb vérpezsdítőbb élmény akad, és kedvet csinál nekünk ahhoz, hogy ne csak lövöldözzünk, hanem taktikákat agyaljunk ki, illetve minden erőnkkel igyekezzünk megismerni az élővilág sajátosságait.
Az első sokk például alighanem akkor ér majd minket, amikor rájövünk, hogy a más játékokban szinte kivétel nélkül beváló fejlövéssel alapesetben semmire sem megyünk, mert a legtöbb lényt szinte golyóálló kültakaróval és vastag koponyacsonttal áldotta meg az anyatermészet. Így érdemes észben tartanunk, hogy mindig a szemükre, vagy a fontosabb szerveikre kell céloznunk, mert egy 4-5 golyóval a másvilágra küldött, kilyuggatott dögért alig jár pont. Arra is oda kell majd figyelnünk, hogy lehetőség szerint a széliránnyal ellentétesen mozogjunk, hiszen a vadaknak igen jó a szaglásuk.
Emiatt érdemes minél gyakrabban rápillantani a nálunk lévő, M.I.S.T-nek keresztelt eszközre, ami alapesetben mini-térképként, távcsőként és széljelzőként szolgál, valamint azt is méri, hogy a fenevadak látnak vagy hallanak-e minket. A különféle extra funkciókat is az elmés szerkentyű segítségével tudjuk használni. Azonban ha túl sokat szöszmötölünk vele, és nem figyelünk eléggé a lábnyomokra, valamint a különféle morgásokra és rikoltásokra, akkor nagyon hamar azon kaphatjuk magunkat, hogy az általunk irányított rövidgatyás-napszemüveges karaktert egyben lenyeli egy ragadozó.
A lövések hangja ugyanis odacsalhatja a kíváncsibb állatokat, a húsevőket pedig kilométerekről magához vonzhatja egy jókora, ellenállhatatlanul illatozó dög. Ezt persze kis ravaszsággal a saját javunkra is fordíthatjuk.
Tehát, ha eredményes és profi vadászokká akarunk válni, meg kell találnunk az egészséges egyensúlyt a technika és primitívnek tűnő, de hatásos hagyományos módszerek között. Persze ha akarunk, idővel vehetünk magunknak radart, sőt, akár álcaruhában, vagy egy a testszagot elfedő spray hatása alatt is kimerészkedhetünk a vadonba, de ilyenkor jóval kevesebb pontot kapunk, mert azt a kihívással arányosan osztja a program. Ergo, ha már háromszáz méterről meg tudjuk mondani, hogy miféle lény búvik meg a hatalmas fák mögött, nem részesülünk ugyanabban az elismerésben mint azok, akik kizárólag a nyomolvasásban és a préda szokásairól való ismereteikben bíznak.
3. oldal
Elsőre tehát minden szépnek és jónak tűnik, de ahogy egyre több időt töltünk el a játékkal, úgy ugranak ki annak hiányosságai. Ezek egyike a mesterséges intelligencia, ami ugyan tízből hétszer remekül vizsgázik, de a másik három alkalommal hajmeresztő jeleneteket produkál.
Bár a dinoszauruszok agya a testtömegükhöz mérve elhanyagolható súlyt tett ki, és gyaníthatóan nem tartoztak a bolygó legragyogóbb intellektussal megáldott lényei közé, joggal feltételezhetjük, hogy messze nem voltak annyira ostobák, mint a játékban látható példányok. Az apróvadak minden félelemérzet nélkül megközelítenek minket, a nagyobb bestiák pedig teljesen kiszámíthatatlanul reagálnak a tetteinkre. Nem ritka, hogy ráérős-kényelmes tempóval akár 3-4 lövést is le tudunk adni, egy az őt ért találatok ellenére is mozdulatlanul álló dinoszauruszra, akinek esze ágában sincs ilyenkor menekülni.
Ennél csak az szánni valóbb látvány, amikor a vad igyekezne menteni az irháját, de valami miatt nem fogja fel, hogy bármennyire is keményen próbálkozik, nem fogja tudni magát fejjel előre keresztülfúrni egy három méter széles sziklán. A bokrokban vagy kisebb fákban elakadó, vagy az emelkedőket leküzdhetetlen akadálynak tekintő őshüllők is kabaréba illő látványosságot nyújtanak. A csúcs egy elvileg fürge és mozgékony Ceratosaurus volt, aminek elvileg - mivel figyelmetlen voltam -, rám kellett volna rontania és darabokra kellett volna tépnie, ehelyett hébe-hóba, robotszerű szaggatottsággal tett felém egy-két bizonytalan lépést, ameddig meg nem untam az egészet, és gyors egymásutánban kétszer pofán nem lőttem a szerencséjére altatólövedékes puskámmal.
Az őshüllők alkalmi rövidzárlatainál is nagyobb gond azonban a tartalomhiány. A vésztartaléknak használható pisztolyt is beleszámítva mindössze négy készségből, jelesül egy karabélyból, egy számszeríjból és egy mesterlövészpuskából álló „arzenálunk” soványságát még meg lehet azzal indokolni, hogy minden gyilokszerszám autentikus vadászfegyver. Arra viszont már nincs elfogadható magyarázat, hogy a kilenc pálya miért csak három térkép, három különböző látásviszonyok között bebarangolható variánsa. Mivel az egyes vadászterületek a legnagyobb jóindulattal is csak közepesnek nevezhetőek, ha jók vagyunk, négy-öt óra alatt töviről hegyire kiismerhetjük őket. Az sem sokat javít a helyzeten, hogy a kilenc vadból három minimális pontot adó, trófeaként el sem tárolható aprójószág és hogy összesen egy olyan pálya van, ahol mind a hatot begyűjthetjük a kollekciónkba. Emiatt - hacsak nem vagyunk fanatikus vadászok -, pár óra után elkerülhetetlenül rá fogunk unni a játékra, mert túlságosan hamar bekövetkezik az a pillanat, amikor már nem tud újat nyújtani, és a kezdeti izgalmakkal teli vadászatok helyét átveszi a méla unalommal teli rutin-lövöldözés. Kétségtelen viszont, hogy az ellaposodása előtt nem mindennapi szórakozást nyújt a játék.
Összességében tehát a Carnivores egy az átlagosnál jobb, de a klasszikustól fényévekre levő program. A vadászjátékok szerelmesei számára mindenképpen megér egy próbát, a többiek viszont alaposan fontolják meg a beszerzését, mert ha nem kifejezetten őshüllőket akarnak a puskájuk végére kapni, akkor alighanem kis keresgéléssel találnak valami jobbat, változatosabbat és tartalmasabbat.
Értékelés 6/10
Platform: PC
Tesztplatform PC
