I. oldal

Egyszer csak az embereknek elege lett a második világháborús FPS-ekből, amivel persze a nagy kiadók pontosan tisztában voltak, hiszen minden egyes játékukat már az alapötlettől kezdve fókuszcsoportokon keresztül tesztelik. Úgyhogy fogták magukat, és elkezdtek a modernebb korok felé menni. Ezzel nincs is sok baj, elvégre a Modern Warfare, a Black Ops 2, vagy éppen a Battlefield 4 simán ott van minden idők legjobb shooterei között.

Szóval a modern hadviselés felé való kitekintés alapvetően nem volt probléma. A gond igazából azzal volt, hogy túltolták. Vagy csak azzal, hogy nem igazán tudtak mit kezdeni a lehetőségekkel. Mert nyilvánvalóan lehetett volna nagyon érdekes sci-fi körítésű játékokat is készíteni, csak ez valamiért egyre kevésbé sikerült az Activisionnek. Aztán egyszer csak eljött a pillanat, amikor már a fókusztesztek azt mutatták, hogy a vásárlók telítődtek a sci-fivel, és inkább visszatérnének egy-egy hagyományos témához.

Az Electronic Arts kicsit előbb kapta el a fonalat, ráadásul bevállalták az első világháborút, amit az AAA-kategóriában eleve csak viszonylag ritkán mernek feldolgozni fejlesztők. Ezek után az Activision már nyilván nem jelentkezhetett egy másik játékkal az első nagy világégésről, úgyhogy a kiadó visszakanyarodott oda, ahonnan az egész sorozat kinőtte magát: a második világháborúhoz. Ez pedig rendben van, hiszen valószínűleg tényleg mindenkinek elege volt már a dupla ugrásból, a falon futásból és a lézerfegyverekből.

A gond igazából az, hogy (ahogy korábban mondtam) a probléma nem feltétlenül a körítéssel volt. A probléma egyre inkább azzal van, hogy az Activision stúdiói továbbra sem mernek elszakadni egyáltalán a Call of Duty alapvető formulájától. Onnantól kezdve pedig tulajdonképpen mindegy, hogy a fegyvernek milyen skinje van, a pályákon milyen textúrákat látunk, és hogy tudunk-e duplát ugrani. A Call of Duty hosszú évek óta pontosan ugyanolyan, és ez igaz a WW2-re is.

II. oldal

Nézzük például a kampányt. Mivel a második világháborúban járunk, teljesen nyilvánvaló, hogy a normandiai partraszállással kell kezdődnie. Szinte pontosan úgy, ahogy azt korábban láttuk már a Medal of Honor: Allied Assaultban, meg egy rakás másik játékban, ami szintén ezt az időszakot dolgozza fel. Az is egyértelmű, hogy lennie kell egy osztagunknak, amin belül megtalálható a szemétláda és a szerencsétlen jófej, valamint mindenki a kettő között.

A Call of Duty WW2-ben megtaláljuk az összes létező sztereotípiát a Ryan közlegény megmentéséből, a Band of Brothersből, valamint az eddig megjelent második világháborús játékokból. Azt nem lehet mondani, hogy egyébként a karakterek ne lennének jól kitalálva, mert egyáltalán nem rosszak, csak éppen mindegyiket láttuk már néhány alkalommal korábban. Ezen kívül karakterfejlődésről sem nagyon beszélhetünk, már ha néhány banális fordulatot nem tekintünk annak.

Szóval, a Call of Duty: WW2-t elkezdjük a partraszállásnál, majd további tíz, többé-kevésbé kapcsolódó küldetésen keresztül átélhetjük a franciaországi és a németországi ütközetek egy-egy jelentősebb darabját. És itt is az a helyzet, hogy ez igazából nem rossz, de az ég adta egy világon semmi meglepetés nem fog érni minket. A korábban már ezerszer látott, rendkívül látványos harctereken megyünk majd végig, és közben érezni fogjuk, hogy ez a játék bizony nem két fillérből készült, de ennél általánosabb és elcsépeltebb mégsem lehetne.

Mert hiába: igen, nagyon jól néz ki, eszméletlenül látványos és hatásvadász, de újat nem tud mutatni, és egyébként továbbra is vegytiszta Call of Duty. Ezzel pedig tulajdonképpen leírtam mindent. Ugyanúgy lineárisan haladunk előre, ugyanúgy végtelenül jönnek az ellenfelek, ha nem nyomulunk folyamatosan a cél felé, és ugyanúgy spawnolni fognak, ha átlépünk egy vonalat, ami aktiválja a szkriptet. A mesterséges intelligencia ugyanúgy nulla, és pontosan ugyanúgy egy darálás az egész, ahogy azt már megszoktuk, csak itt most a robotokat, meg a sci-fi katonákat átszínezték végtelen tömegekben érkező nácikra.

III. oldal

És ezt az egészet még az sem tudja megborítani, hogy esetenként elszakadunk a főszereplő Daniels tizedestől, és egy-egy misszió erejéig belekerülünk olyan karakterek bőrébe, mint a francia partizán Rousseau, akivel egy német főhadiszállásra kell behatolnunk, emlékeznünk a fedősztorinkra, és ragaszkodni ahhoz, ha szükséges. Mert ezek mellé bejönnek a rendkívül szkriptelt tank vagy épp repülőgép vezetős részek, amik rögtön visszarántanak abba, hogy mi is a Call of Duty.

Igazából a kampány maga két fontos ponton változott meg. Az egyik, hogy mostantól nincs automatikusan visszatöltődő életerő, helyette medpackeket kell beosztanunk magunknak. Ez egy jó kompromisszum, mert bár fundamentális változást nem ér el, némileg autentikusabbá teszi az élményt. Egyszerre négy medpacket hordhatunk magunknál, és egyébként mindig el leszünk látva belőle, mert nem csak a pályán találhatunk belőle, hanem kérhetünk a medikus kollégától is, ha éppen van neki.

Ez pedig szépen átvezet a másik újdonságra, ami maga a szakasz, vagyis a bajtársaink jelenléte. Ezek mindegyike egy-egy külön szolgáltatást tud nyújtani számunkra: az egyiktől medpacket kérhetünk, a másiktól töltényt, a harmadiktól gránátot, a negyediktől pedig tüzérségi támogatást. Ezek a "képességeik" pedig bizonyos idő után töltődnek újra, és persze csak akkor vehetjük igénybe őket, ha közel tartózkodunk hozzájuk.

Az aktiváláshoz ugyanis rájuk kell néznünk, és meg kell nyomnunk a D-pad felső gombját, csak éppen az a baj, hogy egy eléggé pici ikon jelzi, hogy az adott csapattagtól mit is kapunk. Mondjuk lehet, hogy ez csak nekem probléma, mostanában egyre többen mondják, hogy el kéne mennem szemészhez, úgyhogy lehet megfontolom a javaslatot. Mindenesetre ez némileg motivál majd minket arra, hogy amennyire lehet, maradjunk közel a csapattársakhoz, főleg nehezebb fokozaton.

IV. oldal

A többjátékos mód pedig pontosan olyan, amilyennek gondoljátok. Mivel nincs több falon futás és jetpack, így a Call of Duty visszatért a klasszikus vonulathoz, egyértelműbb, átláthatóbb pályákkal. Ezek jellemzően két-három útból állnak, és nagy hangsúlyt fektetnek a fedezékekre és a line-of-sight-ra. Igen, a lényeg továbbra is a reflexharc, vagyis ezúttal is az lesz az egyik legfontosabb, hogy mennyire gyorsan tudunk lekapni valakit a kuka mögül, csak most már nem fognak az emberek mindenfelé röpködni.

A multiplayer legnagyobb újdonsága a War nevű mód, ami tulajdonképpen az Overwatch-féle Payload és a Battlefield-féle Operations keveréke. A lényeg tehát, hogy támadó és védő csapatok vannak, fejenként hatfős felállásban, akiknek bizonyos célokat kell elérnie. Hidat építeni, átkelni rajta, elkísérni egy tankot, kitisztítani egy ellenséges bunkert és hasonlók. Csak az a kár, hogy eleve kevesebb pálya van a játékban, mint a korábbi részekben (az általános 11-12 helyett kilenc), és ebből csak három vethető be a War módban.

Meg persze ott van a maradék nyolc multiplayer mód, és a zombis részleg. Ez utóbbi most különösen hangulatosra sikerült, hiszen a nácis és a zombis téma már mindenféle médiumon sikeresen keveredett egymással, és hát a rezsimnek mindig is része volt okkultizmus. Ezúttal is négyen állhatunk neki a zombik lemészárolásának, akik továbbra is hullámokban érkeznek, miközben nekünk feladatokat kell teljesíteni, hogy tovább haladjunk a pályán. Feltöltjük majd a generátort, helyreállítjuk az áramot, ajtókat nyitunk ki, kapcsolókat kapcsolgatunk, fegyvereket készítünk, és közben parázunk, mert egyébként ijesztőbbre sikerült ez az egész, mint az utóbbi években.

A zombik eléggé változatosak, valamelyikük lassabb, valamelyikük gyorsabb, a kis városka nagyon hangulatos a maga utcáival, alagútjaival. A csúnyaságok ellen bevethetünk mindenféle ötletes csapdát, miközben a darabolásunk jutalmát joltokban, a helyi pénznemben fejezi ki a játék. Ebből aztán vehetünk ideiglenesen használható jutalmakat (például egy szép kis lángszórót), vagy állandó turbókat, amik megdobják a sebzésünket és az életerőnket.

V. oldal

Szóval, megint itt vagyunk az új Call of Dutyval, és az értékelés megint nehéz. Mert annak ellenére, hogy visszatértünk a második világháborúba, és emiatt számos ponton letisztultabbá vált a játék, mint az előző pár évben, azért ez még mindig pontosan ugyanaz a Call of Duty.

És itt válik nehézzé dolog: mert maga a játék továbbra is jó. A kampány rövid és átlagos, de iszonyatosan látványos és élvezetes tud lenni. A multiplayer továbbra is le fogja kötni az érdeklődőket, a zombikkal pedig biztosan mindenki el fog tölteni néhány órát, csak úgy poénból. Ráadásul még mindig ebben a játékban találjuk meg az egyik legjobb lövöldözési élményt, hogy minden fegyver frankó, hogy minden keményen szól, és hogy összességében azért nagyon korrekt mennyiségű tartalom van benne.

Azt pedig mondani sem kell, hogy konzolokon a szép grafika mellett atomstabil 60fps-sel fut, és PC-n is nagyon baráti a gépigénye. Mi ugyan a PS4-es verziót teszteltük, de egyelőre nem hallottunk komolyabb problémákat a PC-s oldalról, ami mindenképpen biztató.

A Call of Duty WW2 nem hozott forradalmat a sorozat életébe, így tehát azt tudom mondani, hogy aki egyébként szereti a formulát, csak a sci-fi körítés nem jött be neki, az bátran vágjon bele, nem fog csalódni. Aki pedig eddig is kedvelte a szériát, annak ez egy kifejezetten kellemes, jól összerakott epizód lesz. Akinek viszont eddig sem jött be, annak ezzel sem érdemes próbálkoznia. De igazából az egész tesztet letudhattam volna azzal, hogy ez egy Call of Duty, és pont. És mindenki pontosan tudta volna, hogy mire gondolok.