Újabb év, újabb Call of Duty. A napokban néztem a Netflixen a High Score Girl animációs sorozatot, ami leginkább arról szól, hogyan fejlődtek a játékgépek a '90-es évek környékén és milyen változások mentek végbe az otthonokban. Egy-egy játék meghatároz egy korszakot; ahogy akkoriban a Street Fighter uralta a játéktermeket, úgy a kétezres évek elején a második világháborús FPS játékok. A Medal of Honor készítőinek egykori csapata megalapította az Infinity Wardot és megkezdődött a Call of Duty a Battlefielddel folytatott örök viadala, ez pedig azóta is szépen korszakokra bontja a teljes FPS szcénát.

Nem fogok minden COD-on részletesen végigmenni, amivel valaha játszottam, de amikor először kölcsönöztem a lakótelepről egy jó nagy antennával a jelszó nélküli Wi-Fi netet, akkor két játéknak volt elég jó a netkódja, hogy tudjak velük játszani, ez pedig hatással volt a gamer életemre: A Star Wars Jedi Knight: Jedi Academy és a Call of Duty 2.

Nagyon izgalmas volt az a korszak. All Seeing Eye programmal kerestük a szervereket, imádkoztunk, hogy ne legyen nagy terjedelmű a következő mod pálya, mert akkor be se jutunk mire letölti, teamspeaken beszéltünk, klánháborúkban vettünk részt, és nagyon élveztük a játékot. Nem voltak Pay to Win szutykok, vásárolható skinek, nyitható fegyverek, DLC-vel zárt pálya. Csak a játék szeretetéért vettük elő és élveztük, amit kaptunk. Ha valamit meguntunk volna, akkor ott voltak a modok, hogy újra friss legyen az élmény.

Később, mikorra lett stabil otthoni internetem, a Call of Duty: United Offensive volt még az a játék, amivel rengeteg estét töltöttem. A barátommal mindig kerestük a tankos szervereket, mint például Foy, ahol kommandóztunk az ellenség bázisára, hogy aztán szépen bunkereket robbantsunk. A CoD 4 izgalmas volt az új idősíkkal és a remek modokkal, míg a World at War a zombis túlélésről marad számomra örökké emlékezetes.

A CoD 3 felejtős, nem is akarom egy bejegyzésben említeni a fentiekkel, a Ghostot nagyon vártam a nyavalyás kutya és a next gen grafika miatt (kár volt), de a multijával azért jól elszórakoztam. Az Advanced Warfare és Infinite Warfare szerencsére már nem keltette fel az érdeklődésemet, hiszen ráfüggtem a Titanfallra, amit azóta is jobb sorozatnak tartok. Na, ez egy remek visszaemlékezés volt a legrosszabb CoD-ok összegzéséhez.

A WWII-vel tettem még próbát, hogy Xbox One-on vegyem elő a világháborús tapasztalataimat, de viszonylag hamar ráuntam a játékra. Az RTX 2060 Super kártyámhoz kapott (akkor még 120 000 Ft volt egy ilyen kártya, többért adtam el használtan pár hónapja...) Modern Warfare viszont újra előhozta belőlem a CoD-ost, a Warzone pedig izgalmas csapatos élményeket tartogatott hosszú hónapokig, de még a Mobile is okozott kellemes perceket a nosztalgia pályákkal.

A Call of Duty sok-sok része tehát egy-egy korszakra is emlékeztet az életemben, sokhoz tudok valamilyen emléket tudok kötni és szerintem ezzel sokan mások ugyanígy vannak. Ha van ilyen élményed, kérlek oszd is meg a kommentben, kíváncsi lennék rájuk.

Ami talán érezhető, hogy a 2. világháborús CoD-hoz kötődöm, a Black Ops sorozat és a jövő köntösébe bújt CoD-ok viszont hidegen hagynak. A franchise iránti rajongásom régen elmúlt, a legújabb epizódtól, a Vanguardtól sem vártam sokat, csak azt akartam, hogy meglepjen.

Az első indítás a shaderek konfigurálásával kezdődik. Ez annyira nem nagy gond, mert így stabilabban fog futni a játék. Közben betölthetjük a korábbi COD játékokból a konfigurációnkat, ami nagyon hasznos, mert nem kell hosszasan beállítgatni a dolgokat, minden úgy viselkedik, ahogy korábban megszoktuk.

A kampány indítása után egy speciális osztagban találjuk magunkat, akiknek a célja a 3. Birodalom titkos tervének felkutatása és megállítása. Ez a csapat rendkívül színes; a több nemzetiséget képviselő karakterek valós személyekről lettek mintázva, akik valamilyen módon jelentős részt vállaltak a második világháborúban.

A játék egy meghatározó része a szokásos Call of Duty-s mozis élményt kínálja, ám továbbra sem érzem azt, hogy azt a minőséget kapnánk a Sledgehammer Games-től ez ügyben, mint amit az Infinity Ward annak idején felmutatott. Bár vannak látványos elemei a küldetéseknek, és az előre renderelt átvezető videók is látványosak, néha viszont úgy éreztem, hogy amikor nem az átvezető videókat nézem, akkor csak megyek és lövök, megyek és lövök, megyek és lövök és túl sok értelme nincs annak, amit csinálok. Talán úgy tudnám megfogalmazni legjobban, hogy a Vanguard című, az átvezetőkből készített filmet (amit a magyar Digic készített) sokkal jobban élveztem, mint a tölteléknek felfogható játékot.

Nem tagadom, hogy ez az én hibám is, nem tűröm már olyan jól az FPS játékok monotonitását, mint régen. Muszáj, hogy úgy érezzem egy történet része vagyok játék közben, ám többször úgy éreztem, ebben a CoD-ban csak megyek előre. Mostanában játszom a Medal of Honor: Above and Beyond sztorimódját, ami bár számos hibával rendelkezik, de egyértelmű, hogy az egykori Infinity Ward csapata - avagy a Respawn - sokkal jobban ért ahhoz, hogy második világháborús élményt hozzon el úgy, hogy újnak hasson az egész és közben játszunk is egy jót.

Mint említettem, több szereplőt is megismerhetünk a sztori folyamán, mint például Polina Petrova kampányát. Az ő története kifejezetten csalódás volt, többet vártam volna egy híres mesterlövészről mintázott karaktertől, mint egy Mirror’s Edge módon ugráló és szellőzőkben bujkáló női Alient, aki gépfegyverrel rohangál és folyton mérgesen ordítozik. Jó kis mesterlövész küldetést tudott volna nyújtani, ha már az egykori Lady Death-ről mintázták, ehhez képest alig volt lehetőség a mesterlövész puska használatára.

Ami érdekes volt a kampány során, hogy a különböző nemzetek mennyire utálják nem csak az ellenséget, de akár egymást is. Nők, feketék, ausztrálok és a többi - szinte mindegyik csapattag történetét és nehéz helyzetét megismerhetjük a kampány során. Persze a nácik ideológiája van a középpontban, hiszen nem csak a zsidókat üldözték és vetették őket koncentrációs táborba, hanem mindenkit, aki nem volt több generációra visszamenőleg tiszta német.

Elég volt, ha valakinek a dédnagyija zsidó, lengyel, orosz, valamilyen szláv, ázsiai vagy fekete, de ugyanúgy üldözték az alkholistákat, fogyatékkal élőket,  melegeket és a „könnyűvérű” nőket. Bár sokan beteges módon romanticizálják a nácik tevékenységét, a magyarok is megvetendő és később kiirtandó nép voltak az elvhű nácik szemében. Minket csak a szükség miatt tartottak maguk mellett, hogy elvégezzük a piszkos munkát.

Fontos viszont megjegyezni, hogy nem minden német katona volt náci vagy értett egyet a náci ideológiával. Ez a tény nem mutatkozik meg ebben a játékban, mindenki velőig hatóan SS-es szennyláda. A Battlefield játékok már rég túl vannak azon, hogy „minden tengelyhatalmi gonosz”, és még német kampányt is kapott a legutóbbi nagy rész. Mindenesetre Arthur Kingsley, a történet fekete főszereplője nagyon jól megmutatja a korszak azon oldalát, amiről sokan elfelejtenek beszélni és sajnos sokan 80 évvel a valós események után sem képesek levonni a tanulságokat.

Előre szólok a kisebbségi komplexusos rasszistáknak, akiket akár csak ez a néhány bekezdés is teljesen kiakasztott, hogy nekik nem való ez a játék, mert felforgatná az érzékeny lelkivilágukat, mivel tényleg egy jó része a Vanguardnak erről szól.

Ha már nemzetiségek: a karakterek felváltva beszélnek angolul, oroszul, franciául és németül. Engem nem zavart ez, szerintem egy népet részben a nyelve tesz igazán különlegessé. Nem kell mindent leszinkronizálni, sokkal jobb minden, ha a szereplők a saját nyelvükön beszélnek és csak akkor angolul, amikor az tényleg hitelesen megtörténne, mint mondjuk a Becstelen brigantykban. Persze ez nekünk magyaroknak mindegy, hiszen úgyis feliratot olvasunk, de talán mi tudjuk a legjobban, hogy sokkal feelingesebb mondjuk orosz ordibálást hallgatni a csatamezőn, mintsem az elcsépelt akcentusos angolt.

A kutyák. Valamiért bele kellett rakni kutyákat a játékba, mint gyilkológépek. A legszomorúbb az egészben, hogy elég, ha csak hozzádérnek, te azonnal meghalsz. Tehát nem úgy van, hogy bejön egy Quick Time Event, esetleg egy társad, ha ráér leszedhetné rólad, nem. Ha kutya a közeledbe ér, azonnal töltődik vissza a checkpoint. Javítsatok ki, ha tévedek, de a több órás kutatásom során azt találtam, hogy a németek nem használtak közelharcra a kutyákat. Területet őrizni igen, vagyis jelezni, ha valami nincs rendben, de nem küldték rá őket az emberekre és nem képezték ki őket gyilkológépnek emberek ellen.

Nem egy Call of Duty-tól várok történelmi hitelességet, de ennyire idegesítő és fölösleges elem ne legyen már benne a játékban, ha nem muszáj, főleg ne ilyen sok pályán. És itt csak a kampányról beszélek, nem a multiról, ahol ugyanúgy rohangálnak ezek a dögök. Néha alig dob a játék töltényt, a fegyverek eltűnnek az ellenfelek kezéből a haláluk után, így semmi kedvem egy percenként 3-at lövő puskával a felém rohanó kutyákat vadászni. Idegesítőek. Ha egy pályán nincsenek kutyák, akkor jönnek a bajonettesek, akik szintén csak azért vannak, hogy használjuk a checkpointot, mert mindig látómezőn kívülről rohannak rád jelzés nélkül.

A checkpoint ráadásul sokszor rossz helyen van. Fölösleges és elnyújtott részek előzik meg azt, hogy visszajussunk abba az akcióba, ahol korábban meghaltunk vagy véletlenül meglőttük egy társunkat és emiatt büntet a játék. Például a játék legelején kinyitunk egy ajtót, előttünk egy német, akit azonnal le is lőnénk reflexből. Igen ám, de pont akkor ugrik rá a semmiből Petrova, hogy a script szerint kinyírja, csak addigra mi már elsütöttük a puskát és véletlenül őt sebezzük meg. Checkpoint. Ez a játék ráadásul tele van olyan szituációval, amikor a csapattársaink valamiért a tűzvonalba rohannak, ez pedig megengedhetetlen és kezdhetjük elölről az adott szakaszt.

Voltak küldetések, amiket kifejezetten utáltam és alig vártam, hogy végük legyen. Ilyen például a repülős küldetés. Biztosan van olyan, aki szereti, ha hullámvasút-szerűen babusgatják, hogy merre kell menni és lőni, de engem idegesít, ha a játék kiveszi a kezemből az irányítást és magától ráfordul a célpontra. Könyörögtem, hogy legyen már vége. Ehhez képest jött egy másik küldetés, ahol ugyanezt a szereplőt irányíthattuk, akinek a speciális képessége, hogy auto aimot használ. Borzasztó undorító, hogy megnyomom az egérgombot és pattog ide-oda a kamera, hogy lelője a japánokat a pályán, akik elbújtak itt-ott. Nagyon gáz az egész.

Nem kérdés, hogy ez valakinek bejöhet. Lehetnek olyan casual gamerek, akiknek ez lesz az első Call of Duty játéka, nekik azt mondom, hogy teljesen vállalható és szórakoztató az egész. Ha valaki viszont több éve beszerez minden CoD-ot és ezeket lelkesen végig is játssza, akkor már többre vágyik majd.

Ha valaki valami forradalmi dolgot vár, akkor el kell keserítenem, ugyanis a multiplayer játékélmény túl nagy meglepetést nem fog okozni azoknak, akik játszottak a Modern Warfare óta valamelyik résszel, beleértve a Warzone-t is (azt azért be kell vallanom, hogy a Cold Warral nem játszottam, így az lehet eltér a felsoroltaktól). A fegyverkezelés, a dinamika és a pályadizájn nem sokban különbözik a megszokott élményektől.

Minden meccs gyors, minden testreszabható, vannak speciális karakterek, de  túl sok újdonságot nem tudtam felfedezni a Vanguardban. Ha tudsz játszani a Warzone-nal vagy a Modern Warfare-rel, akkor itt is minden azonnal kézre fog állni. Az igazi újdonságot az új és a visszatérő pályák fogják nyújtani.

Egy játékmódot nem ismertem eddig: úgy tudom itt debütál először a Patrol. Ennek a módnak a lényege, hogy a pályán egy zóna vándorol egy véletlenszerű útvonalon, és a cél az, hogy a mi csapatunk legyen benne ebben a körben és így mi őrjáratozzunk a terepen. Vagyis a csapatnak mindig benne kell lennie egy ilyen mozgó céltáblában, míg az ellenségnek az a feladata, hogy ők uralják a zónát. Szerintem ötletes és jól egy helyre koncentrálja az akciót. Nekem jobban tetszik, mint a zászlófoglalós Domination.

Ami még kiemelendő, hogy a meccsek végén nem csak a legjobbat értékeli a játék, de bizony a csapat maga is választhat legjobb játékost. Ilyenkor egy szavazáson keresztül lehet eldönteni, hogy ki volt a leghasznosabb tagja a csapatunknak. A legtöbb fejlövést osztó? Az, aki a legtöbb ideig foglalta a pontot? Esetleg az, aki a legtöbb halált osztotta ki anélkül, hogy elvérzett volna? Dönts te róla, ne a gép! Egyetlen hátránya, hogy túl sokáig van a képernyőn a szavazás és emiatt lassan tölt be a következő meccs. Ezt lehetne kicsit gyorsítani.

A Nacht der Untoten óta a zombimód vissza-vissza térő elem a CoD játékokban. A Vanguard folytatja a küldetésalapú hagyományokat, tehát nem egyszerűen csak barikádozva védekezünk ellenük, hanem haladunk előre a sztoriban és fejlődünk közben. Különböző feladatokat kell teljesítenünk, amivel a karakterünk és a fegyverünk erősíthető, gyorsítható. Van, hogy rúnákat kell gyűjteni az elhullott tetemekből, hogy azokat egy obeliszkbe gyűjtve valamiért nagyon jó legyen nekünk, de olyan is előfordul, hogy csak meg kell tisztítani a területet a világító szemű démoni zombiktól. A sztori szerint ráadásul minden nagyon okkult, különböző démonokkal paktálunk le, szóval a realitásból nem sok marad ebben a játékmódban, de éppen ez a szórakoztató benne.

A screenshotokat 3060-as RTX kártyával lőttem egy AMD Ryzen 7 3700X processzoros PC-n Full HD-ban. Nem használtam az NVIDIA vagy az AMD felskálázási lehetőségeit, szóval így néz ki nyersen a játék maximális grafika mellett. A bal felső sarokban látható az aktuális FPS szám, ha valakit érdekelne, hogy a különböző szituációk mennyire fogják le a gépet.

A grafika megvalósítása engem nem nyűgözött le. A screenshotokon gyönyörűnek tűnik, de játék közben nekem nem jött be, viszont kétségtelen, hogy vannak látványos pillanatai. Néha úgy érzem, hogy a kismillió részecske effekttel és filmes zajjal csak elfedik a dolgokat, mintsem hozzáadnának. Minden olyan mű volt nekem.  

A hangok tekintetében egy rossz szót sem tudnék szólni. Minden a helyén van, a színészi játék, a lövések, a robbanások, az atmoszféra, a térhangzás - tényleg minden elvisz minket egy ilyen háborús sújtotta övezetbe. Az egyetlen dolog, amit megemlítenék, hogy a zene néha olyan volt, mintha egy Battlefield játékkal játszanék. Teljesen komolyan azt éreztem, hogy a Battlefield 1 zenéit hallom vissza. Hallgassatok bele például ebbe, simán el tudnám hinni, hogy ez egy BF muzsika, főleg a 37. másodperc után:

Összességében a Call of Duty Vanguard nem okozott nekem csalódást, de úgy igazán meglepetést sem. Ha nagyon kritikus szemmel akarom értékelni, figyelembe véve, hogy több, mint 20 éves sorozatról beszélünk, akkor azt mondom, ez már unalmas és kevés. Nem tudom mit lehetne kitalálni, hogy újabbnak hasson, de valamit már illene villantani, mert hamar el fogjuk ezt a részt is felejteni.

Ha viszont, mint játékot nézem önmagában, akkor ez egyáltalán nem egy rossz cím. Nincsenek benne látványos és tömeges bugok, minden úgy működik, ahogy megálmodták. A kampány változatos, a multiplayer mély és rendkívül tartalmas, sok száz órát el lehet tölteni benne és mindig lesz valami, amit fel lehet oldani. Tehát ez egy tisztességes iparos munka, a Sledgehammer Games hozta a kötelezőt.

Én simán megajánlok neki 85 pontot. Nem az én ízlésemnek megfelelő, de hiba lenne magamból kiindulni, sokat látott gamer vagyok. Én tisztelem azt, ha valaki ennyire stabil játékot tesz le az asztalra és nem a DLC-k-ről kommunikál, amikor alapból a játék élvezhetetlenül rossz.

A Vanguarddal nem kellett feltalálni a spanyolviaszt, viszont pont ezért, aki már unja a CoD játékokat, az ezt a részt is nyugodtan elkerülheti, semmiből nem marad ki.

A teszt elkészítését a Magnew tette lehetővé, köszönjük!