Azért a víz az úr

A Hollandiában hosszú évszázadokon keresztül félhivatalos nemzeti sportnak számító palingtrekken szabályai nem voltak különösebben bonyolultak. A résztvevők első körben megállapodtak, hogy pontosan mekkora summát terveznek kockáztatni, majd kifeszítettek egy kötelet az egyik csatorna fölé, és ahhoz egy szíjjal egy élő angolnát erősítettek. Ezután a jellemzően már nem szomjas vállalkozók a bámészkodók élénk-vehemens tetszésnyilvánítása közepette házilag barkácsolt, kicsiny tutaj-tákolmányokra álltak, és mialatt lecsorogtak a kanálison, megpróbálták elkapni a félelmében ide-oda tekergőző, kétségbeesett állatot. A jelentkezőket nem csupán a néha egy jól kereső mesterember egész heti bérét kitevő, csábító-csalogató nyereményalap motiválta, hanem az is, hogy az aktuális bajnok pár napig kedvére sütkérezhetett a dicsfényben.

Ám ahogy teltek-múltak az évek, az elit a versenyzőket nemrég még teli torokból buzdító, vagy maguk is sorompóba álló prominensei eltökélték, hogy megnevelik a pórokat. Ezért, mert a kegyetlen-vállalhatatlan állatkínzásnak nem lehetett helye a polgárosodás útján rohamléptekkel haladó országban, egy tollvonással betiltották a szadista népünnepély minden formáját. De nem kalkuláltak azzal, hogy lépésük felkelést robbant ki.

A plebsz magukat megalázva érző tagjai hadüzenetnek fogták fel a jogszabályt, és nagy ívben fittyet hánytak rá: az angolnafogdosás ezzel politikai, sőt, forradalmi tetté magasztosult. Ha valaki a többiekkel együtt harsogta a hatalmat kikarikírozó gúny-rigmusokat, vagy elindult egy megmérettetésen, az bizonyította, hogy gerinces, elveihez hű hazafi. Ám a bizarr-kivagyi tüntetéshullám rettenetes véget ért. 1886. július 25-én mulatságra vágyó amszterdamiak egy csoportja brutálisan összevert pár, mókájukat elrontani igyekvő zsandárt, és mire az illetések észbe kaphattak volna, rémálomba illő zavargás tört ki. A fegyelemre és önmérsékletre intő szavak mit sem értek: a karhatalomnak keményebb intézkedésekhez kellett folyamodnia. Huszonhat vandált sortűz terített le, és százak sebesültek meg, vagy kerültek a rácsok mögé.

Ahogy ez a példa is remekül illusztrálja, a szokás nagy úr – az Activision döntéshozói viszont elfeledkeztek erről az aranyszabályról. Így abból kiindulva, hogy a kampány egyre kevesebb érdeklődő fantáziáját mozgatta meg, a korábban elengedhetetlennek hitt mód nélkül dobták piacra a Black Ops 4-et.

Az ágazatot fenekestül felforgató battle royale őrület és a statisztikai adatok tükrében húzásuk észszerűnek tűnt, de a várt happy end elmaradt, mivel tettük elképesztő indulatokat korbácsolt fel. Hiába gúnyolódtak korábban annyian az egyjátékos kalandokon, kevesen örültek a fordulatnak, és a vezetőség kénytelen volt elismerni, hogy az újítónak szánt epizód nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Egyben a hosszú esztendőkön át kritikák kereszttüzében álló opció is megmenekült, mert a népharag igazolta létjogosultságát. Ezt mi sem támaszthatná alá jobban, mint az, hogy a Modern Warfare 2 tisztes grafikai ráncfelvarráson átesett újrakiadása mellőzi a multit, és kizárólag a sorozat talán legemlékezetesebb sztorijára fókuszál.

Harmadszor ugyanabba a folyóba

Ugyan Soap MacTravish 2011-ben likvidálta az ultranacionalista Imran Zakhaevet, az átkos emlékű fanatikus kiiktatása csak elódázta az elkerülhetetlent. Soviniszta eszméinek magvai termékeny talajra hullottak: nézeteit zászlajukra tűző hívei taroltak az orosz választásokon, és a tébolyult tömeggyilkost hazája üdvéért életét áldozó mártírnak kiáltották ki. A feszültség tapintható, és mikor a mániákus mészáros, Vladimir Makarov az USA nyakába varr egy józan ésszel felfoghatatlan motivációjú, aberrált-szadista vérfürdőt, nincs tovább. A nagyhatalmak egymásnak esnek, és sehol sincs menekvés a harmadik világégés elől.

A konfliktus lezárásán és a démoni terrorista felelősségre vonásán ügyködő specialisták mellett a hazájukat védő bakákra is fókuszáló történet nem fukarkodik a jó értelemben vett hatásvadász küldetésekkel. Az egyik pillanatban a brazil favellák ezernyi veszélyt rejtő bádogdzsungelében kommandózunk. Bár az itteni gengszterek nem biztos kezű nagymenők, és tízből kilencen özönvíz előtti, rémisztően ócska mordályokkal akarják kilyuggatni a bőrünk, aljasságuk pótolja a hiányosságaikat. Arról nem is beszélve, hogy a zsúfolt utcákon esélyünk sincs bekerítő manőverekre vagy egyéb kunsztokra.

Ha nem vigyázunk könnyen megeshet, hogy egy cafatokra lőtt roncsautó robban az arcunkba. Nem sokkal később szabotőrként osonunk be egy jeges-fagyos kazahsztáni katonai táborba. Aztán mikor a dolgok balul ütnek ki, motorosszánon lépünk olajra, miközben egy egész ezred iparkodik azon, hogy múlt időbe tegye becses-pótolhatatlan személyünket. Ezt követően könnyen levezetésként egy szigorúan őrzött, válogatott kínzásokkal gyötört rabokkal teli Gulag-kazamatarendszert számolunk fel, golyó és robbanásálló plexipajzsok mögé bújva. Persze az Amerikai Egyesült Államok területén folyó küzdelemből is kivesszük a részünk. Bemelegítésnek egy a felismerhetetlenségig feldúlt kertvárosban teszünk rendet, gyorséttermek és benzinkutak között rohangálva. Majd ellentámadásba lendülünk, és válogatott kevesekkel az oldalunkon a Fehér Házban osztjuk az áldást.

Színes-varázslatos összkép, és ehhez igazodva a csaták is a gyilokszerszámok szerelmeseinek szívét megdobogtató, kaotikusan örvénylő, non-stop hentorgiák. Lézeres irányzékkal vagy távcsővel felszerelt gépkarabélyok, párosával is használható pisztolyok, a fegyver kevésbé boldog felén téblábolókat szemkápráztató gyorsasággal tatárbifsztekké aprító géppuskák: szabad a vásár. Akinek pedig ez is kevés, az bivalyerős shotgun-ok, tankok és helikopterek leszedésekor jó szolgálatot tevő rakétavetők, vagy másfél kilométeres hatótávú, nesztelen mesterlövészpuskák közül mazsolázhat. Egy percre sincs megállás: egyedül rajtunk áll, hogy hogyan is álljuk a sarat a fortyogó-lőporszagú pokolban.

Modern, há'hogyne

Vitathatatlan tehát, hogy pusztán a nyers-lüktető atmoszférát illetően a váratlan csavarokkal megfűszerezett, mesés külcsínű Call of Duty: Modern Warfare 2 Remastered joggal foglalja el helyét az ágazat csúcspontjai között. Sajnos azonban az ösztöneinkre ható, kiválóan megkomponált jelenetek zabolázatlan áradata sem tudja feledtetni, hogy egy elsősorban a multiplayerre építő franchise kiegyensúlyozatlan kvázi-függelékéről van szó.

A legfőbb probléma az, hogy a harsány hangulat hihetetlenül törékeny. Ha nem sodródunk együtt az árral, tízpercenként belefutunk egy, az élményt légvédelmi ágyúval tarkón lövő, majd megcsonkított tetemét meggyalázó, és kangörcse csillapodtával ocsmányul göcögve egy oltott mésszel teli gödörbe lökő furcsaságba. Elvileg profi bajtársaink egy szteroidokon felnevelt, gigantizmusban szenvedő, mozdulatlan elefántot sem találnak el, és ez a legtorokszorítóbb ütközetet is bazári bohózattá zülleszti.

Mivel hajmeresztő, hogy papíron a hadviselés csínját-bínját a kisujjukból kirázó kamerádjaink lóti-futi statisztaszerepre kárhoztatnak, és ha mi nem lépünk közbe, eredménytelenül bohóckodnak. Vagyis míg a narratíva szerint egy olajozott gépezet fogaskereke vagyunk, és veteránok, vagy Price-hoz hasonló, inkább természetfeletti entitásnak, mintsem embernek tekinthető legendák oldalán lépünk a szorítóba, valójában minden tőlünk függ.

Ám ezzel párhuzamosan kissé paradox módon a másik véglettel is jócskán találkozni: egyik-másik, meneküléssel-üldözéssel megspékelt nagyjelenetnél jószerivel mellékes, hogy meghúzzuk-e a ravaszt, vagy sem. Ilyenkor technikailag akár tangóharmonikázhatunk is, mert sorsunk eleve elrendeltetett, és az alibi-gombnyomkodás nem oszt, nem szoroz. Azaz ha mérhetetlen gőgünkben egyénieskedünk, és nem az adott szituációban elvárható módon reagálunk, illúziómegvonás a jussunk. Mivel vagy cimboráink agyrohasztó inkompetenciája, vagy önnön feleslegességünk vág gyomron, lök a földre és lép a torkunkra.

Halmazati büntetésnek az sem sokat segít, hogy az alkotás eleve nem túlkomplikált játékmenete nem, hogy rosszul, hanem egyenesen gyalázatosan öregedett. Egy-két, lopakodásra kihegyezett szegmens kivételével a Rambót is pirulásra késztető, tomboló-romboló előrenyomulás a legjobb recept. Taktikázni, tervet készíteni, esetleg fineszesen, fedezékről-fedezékre haladva harcolni egyszerűen nem éri meg, mert a martalócok tényszerűen a semmiből tűnnek elő, hogy felkenjék az agyunk a falra. Emiatt szó sem lehet arról, hogy a reflexeink helyett a szürkeállományunkra építsünk, mivel úgy minimum trükkös tervet kovácsolni, hogy egy házban állva hirtelen elénk teleportál egy falkányi börtöntöltelék vagy deszantos.

Az egyetlen megoldás az, ha veszettül loholunk, és hosszú sorozatokkal adunk választ a hongkongi akciófilmek legendásan visszafogott stílusában özönlő rosszakaróink azon kérdésére, hogy van-e élet a halál után. Ezért az öldöklés a bámulatosan gazdag arzenál dacára igen hamar monoton rutinmunkává korcsosul – pláne, mert riválisaink kognitív kvalitásai pariban állnak egy stroke-ból lábadozó tonhalsalátáéval. Záróakkordként, ha ezekhez a nyűgökhöz azt is hozzávesszük, hogy a multin túl érdekesebbnél érdekesebb, adrenalinpumpáló mini-missziókkal kényeztető Spec Ops mód is kimaradt a felújításból, a mérleg egyenesen csüggesztő. Hiszen így csupán egy három-öt órányi, zéró kihívási értékkel bíró, faékszerűnek is legfeljebb ármányos-hazug hízelgéssel nevezhető, véresen primitív lövöldét kapunk a pénzünkért. Ami platformtól függően 7500 vagy 8800 forintért nem épp egy kihagyhatatlan, sürgős impulzusvásárlásra serkentő ajánlat.

Ergo, amennyiben nem tudjuk a nosztalgia a vastagbélrákot is izgalmas kalanddá szelídítő, rózsaszín szemüvegén keresztül nézni a régi-új programot, akkor egy villanykörtére lecsapó molylepke sebességével tegyünk le a vásárlási szándékunkról. De még abban az esetben is gondoljuk meg, hogy beruházunk-e egy kópiába, ha az eredeti bérelt hellyel bír a kedvenceink között. Mivel könnyen megeshet, hogy a múltat megszépítő fantazmagóriáinkban élő vízió köszönőviszonyban sincs a hideg-rideg, óhajainkra és lelkesedésünkre fittyet hányó valósággal.