A korabeli – még az animációs korszak előtti –rajzfilmek gonoszai gyakran a főhősök erkölcsi ellentétei, pszichológiájuk pedig mélyebb félelmeket, traumákat vagy torzult vágyakat tükröz és habár emberiek maradnak, legtöbbször eltorzult formában csupán. Míg Disney gonoszai Demóna vagy Hófehérke királynője a hiúság, hatalomvágy vagy irigység megszemélyesítői, addig például az Őslények országában a főgonosz „késfogú” gyakran sötétebb, ösztönösebb háttérrel bír. Mindkét stúdió munkáiban a gonoszt nem puszta rosszindulat mozgatja, gyakran eltorzult személyiségek, akiket múltbeli sérelmek, félelem vagy kontrollvágy vezérel, így tükrözve a gyermeki nézők számára is érthető emberi gyengeségeket és a döntéseik következményeit.
A Bye Sweet Carole első ránézésre egy bájos, klasszikus rajzfilmeket idéző játéknak tűnik, mintha egy elveszett Disney vagy Don Bluth alkotás kelt volna életre a képernyőn, a valóság azonban ennél jóval sötétebb. A játék nem csupán egy grafikailag és esztétikailag lenyűgöző 2D narratív kaland, hanem egy nyomasztó, pszichológiai horror is, amely finoman, de könyörtelenül húzza le a játékost a szörnyekkel és gonoszsággal teli torz mesevilág mélyére. A Little Sewing Machine által fejlesztett cím különleges elegyet alkot a gótikus horror és a klasszikus animációs rajzfilmstílus között, ahol egy sokrétegű történetbe csöppenünk, amiben szó esik az elnyomásról, a veszteségről és az identitás kereséséről is.
A történet középpontjában Lana Benton áll, egy fiatal árva lány, aki barátnője, Carole Simmons rejtélyes eltűnése után kezd nyomozni. A cselekmény az Edward-kori Angliában játszódik, ahol a szüfrazsettek mozgalma épp csak elkezdte megingatni a patriarchális társadalmi berendezkedést. Lana útja a Bunny Hall árvaházból indul, de hamarosan egy másik világba, a baljós Corolla királyságba vezet, ahol torz figurák, természetellenes szabályok és sötét erők uralkodnak.
A világot olyan groteszk lények népesítik be, mint a könyörtelen Mr. Kyn, a bagolyszerű Velenia vagy a rémisztően üres tekintetű kátránynyulak (tar bunnies). Ez a kaland pedig nem csak a főhős testi épségét fenyegeti lépten-nyomon, hanem fokozatosan morzsolja szét a pszichéjét is. Lana egyszerre küzd a túlélésért és a múlt megértéséért, miközben ráébred, hogy barátnője eltűnése sokkal több egy sima eltűnésnél.
A játék legszembetűnőbb erőssége a vizuális megvalósítás, a grafikát és a pályák kidolgozottságát is beleértve. Minden egyes karakter, háttér és animáció kézzel rajzolt, aprólékos odafigyeléssel és művészi igénnyel, még a gesztusok is olyanok, mintha egy korabeli rajzfilmet néznénk. Mindemellett a jelenetek között is sok olyat találunk, ami egy százéves rajzfilm részeként is megállná a helyét esztétikailag, csak épp egy fojtogatóbb, sötétebb tónusban.
Az atmoszféra megteremtésében a hangzásvilág is kulcsszerepet kapott, a zene finom zongoradallamokkal és nyomasztó effektekkel váltakozik, tökéletesen aláfestve a történet hullámzását, miközben a veszélyt, a menekülést is nagyon találó effektek és dallamok kísérik. A szinkronszínészi munka különösen Lana karakterénél kifejező, a színésznő, Elsie Lovelock hangja kivételesen jól áthozza a karakter érzelmeit, a félelmet, a dühöt és a reményt, szinte minden rezzenése jól beleillik a Bye Sweet Carole megkapó, de legalább ennyire kegyetlen és gyilkos világába.
Játékmenet szempontjából egy interaktív mesét kapunk, amelyben a puzzle-platform elemek dominálnak és az ide-oda mászkálás, valamint a különféle fejtörőnek álcázott mechanikák megoldása – sokszor a menekülést beleértve – lesz a kulcs. A rejtvények nem különösebben nehezek, de kreatívak és jól illeszkednek a világ logikájába, hozzátéve, hogy néha túl sokszor kell ide-oda rohangálnunk, mire mindent kinyitunk, bekapcsolunk, aktiválunk stb. Az ügyességi szakaszok és a lopakodós részek adnak némi változatosságot, de sajnos itt jelennek meg a játék legkomolyabb gyengeségei is: az irányítás nem mindig pontos, a lopakodás sokszor frusztráló, mert az ellenfelek mesterséges intelligenciája kiszámíthatatlanul működik és ritkán ugyan, de bele tudnak gabalyodni a keresésbe.
A checkpoint rendszernél is jobb lenne, ha gyakrabban mentene a játék, mert néha egyetlen hiba miatt olyan nagyon visszadob, hogy nem könnyű újra (és újra) nekifutni annak a résznek. A betöltési idők – konfigurációtól függetlenül – egyes jeleneteknél indokolatlanul hosszúak, és néha bugos animációk vagy beszorulások is zavarhatják a játékmenetet – némi öröm az ürömben, hogy ezek főként PC-n jönnek elő, így legalább a konzol játékosok meg lettek kímélve a hibák egy részétől.
A Bye Sweet Carole több szinten is szól a játékoshoz, ugyanis a történet mögött komoly társadalmi és pszichológiai rétegek húzódnak. Megjelenik a gyermekkor elvesztésének traumája, az elnyomó intézmények kritikája, a női identitás és öntudatra ébredés kérdése, valamint a barátság, a veszteség és a trauma feldolgozásának fájdalmas folyamata is, néhol meglehetősen brutális köpenybe burkolva.
A főhős végül – hiszen mégiscsak egyfajta happy end felé törekszik a játék – megtalálja a saját hangját, ráadásul egy olyan világban, amely mindent megtesz, hogy elnémítsa. A lezárás azért nem teljesen egyértelmű, a többféle értelmezés tudatos döntés amellett, hogy a világ bonyolult, gyakran köztes, szürkésbe hajló összefüggéseit is figyelembe vegyük, hiszen találkozunk a nagybetűs Gonosszal vagy Jóval.
Összességében egy gyönyörűen kivitelezett, érzelmileg mély és művészileg kiemelkedő játék a Bye Sweet Carole, amely sajnos technikai hibák és bugok miatt nem tud teljes mértékben kibontakozni. Azoknak ajánlott, akik szívesen elmerülnek egy sötét, szimbolikus mese világában, ami csak látszatra gyerekmese. És persze nem mindegy, hogy a hibák miatt tépjük a hajunkat, vagy a játék világának borzongató és rettenetes történései miatt áll égnek. A két élmény – szerencsére – nem ugyanabból az eredőből fakad és ennél a játéknál inkább az utóbbira lenne szükség.
