Lord Manfred hagyatéka

Annak dacára, hogy Horace Walpole neve mostanában keveseknek hangzik ismerősen, az Orford negyedik earl-jeként a wigh-ek színeiben politizáló angol nemes egyike az irodalom legmeghatározóbb, trendindító alakjainak. 1764-es, az Az otrantói kastély címre keresztelt regénye ugyanis az első, gótikus stílusjegyeket magán viselő rémtörténet. Bár a kifejezetten bazári megoldásokkal operáló könyvnek nem tettek jót az elröppenő évszázadok, vitathatatlan, hogy a kissé esetlen-mesterkélt kísérlet nélkül teljesen máshogy alakul a műfaj sorsa. Hiszen sikerszerzők tucatjai követték az itt látott mintákat. Komor-komoly környezet, sötét-embertelen hajlamokkal bíró gaztevők, romlásba döntő természetfeletti entitások, dekadens vagy éppen veszedelmes kívülállók, megmentésre váró, ártatlan-szűzies leányzók, és elszánt, férfias-mentaleheletű hősök. A recept adott volt, és ki-ki a maga ízlése szerint finomítva-megbolondítva alkalmazhatta a későbbiekben.

Ám hiába Stroker, Shelley, Radcliffe, Blackwood, Lewis, Bronte, Poe, illetve pályatársaik zsenialitása, a zsáner népszerűsége apránként megkopott, és a borzongni vágyók új irányokba kezdtek el kalandozni. Kozmikus rettenetek, posztmodern értelmezések, zsigerekre ható, bélben-vérben tocsogó hentorgiák, kivégzésekkel megbolondított társadalomkritika, a civilizáció abszurditására reflektáló tanmesék, vagy éppen a rettegést humorral vegyítő próbálkozások: napestig folytathatnánk a listát. Azaz manapság kifejezetten ritkának számít egy, a patinás hagyományokra építő alkotás.   

Anvita Dutt fáradozásainak gyümölcse tehát ebben a szűkös mezőnyben óhatatlanul magára vonja a hideglelős kikapcsolódást keresők figyelmét. Főleg, mivel pikáns kuriózumként mellőzi a megszokott európai kulisszákat, és India egzotikus-misztikus vidékére kalauzol el minket.

Mindenütt jó?

Az elméjét hosszú esztendőkön át Londonban pallérozó Satya  (Avinash Tiwary) tanulmányai lezárultával visszatér hazájába, de szomorúan konstatálja, hogy szinte rá sem ismer egykori otthonára. Ikerbátyjai (Rahul Bose) közül a gyengeelméjű Mahendra fájóan korai és igen rút véget ért, míg a környéket kénye-kedve szerint irányító Indranil elhagyta palotáját, hogy szabadon vándorolhasson. A hatalom így sógornője, egyben plátói szerelme, Bulbbul (Tripti Dimri) kezében összpontosul, aki azonban a szokásjog megőrzése helyett elsősorban a megvert-megalázott asszonyok életén igyekszik javítani.

Ez hallatlanul meglepi a világfit – pláne, mert elejtett félmondatokból kikövetkezteti, hogy egy tabutéma-incidens rengette meg az évezredes status quo-t. Ám nem sok ideje marad a rejtélyen töprengeni, mivel kisül, hogy a régióban egy brutális-nesztelen gyilkos szedi áldozatait. Ráadásul az eleve felgöngyölíthetetlennek tűnő esetet tovább bonyolítja, hogy a többség szentül hiszi, hogy egy, a népnyelvben chudail-nak hívott, áldozatai vérével táplálkozó, démoni alakváltó garázdálkodik az éj leple alatt. Sőt, néhai testvére özvegye, a tragédia után a vallásba menekülő Binodini (Paoli Dam) meg van róla győződve, hogy a kegyetlen teremtmény elsőnek hites urát ragadta el. A zord szigetország szkepticizmusát magába szívó dandy persze gúnyosan kacag ezen a babonaságon, és nyomozni kezd, nem is sejtve, hogy ténykedésével veszedelmesebbnél veszedelmesebb titkokat tár fel.

Ez tényleg horror

Ígéretes alapszituáció, de ahogy arra fájóan hamar kénytelenek vagyunk ráébredni, a produkció kismillió sebből vérzik. A legfőbb baj az, hogy az író-rendező a jelek szerint abban bízott, hogy a színes-szagos tálalás önmagában is szavatolni fogja a sikert, és nem igazán strapálta magát egyedi ötletek kitalálásával. Ezért faékszerűnek is legfeljebb a tények csalárd megszépítésével nevezhető, mesterkélt, igénytelen töltelék-epizódokkal megszórt, és irgalmatlanul vonatott cselekmény-pótlékkal szúrja ki a szemünk. Ergo, hiába csupán hozzávetőlegesen másfél óra a játékidő, a felénél elkerülhetetlenül bekómálunk. Hiszen érdekes, az atmoszférát fokozó, netán a sztorit előrelendítő jelenetekről álmodni is fölösleges: funkciótlan visszaemlékezések és indokolatlanul elnyújtott mellékszálak rabolják értékes perceinket.

Arról nem is beszélve, hogy olykor-olykor határozottan erőt vesz rajtunk a deja vu zavarba ejtő érzése. Akár jelképnek is felfoghatjuk, hogy az 1992-es Drakula hintójelenete minimális változtatásokkal köszön vissza, és később sem ritkák az efféle olcsó-méltatlan megoldások. Ez pedig még akkor is nehezen áthidalható probléma lenne, ha a direktor dramaturgiai ámokfutása nem nullázná le teljesen az atmoszférát. Arányérzékről, hangulati átmenetről és hasonló úri huncutságokról álmodozni is felesleges. Vagy tízből nyolcszor vörös szűrővel felvett, nem szándékos horrorparódián szörnyülködünk, vagy bollywood-i musical-ben is kínos szirupos-negédes enyelgés sokkol.

Záróakkordként, az sem tesz jót a produkciónak, hogy egyetlen kivételtől eltekintve a színészek sem izzadják habosra a jelmezüket fene nagy buzgalmukban. Holott vitathatatlan, hogy kettős szerepben tündöklő Bose még a lelkét is kiteszi, viszont ezzel sem képes ellensúlyozni a többiek slendrián-következetlen alakítását. Főként Dimrinél érződik, hogy fogalma sem volt arról, hogy mit kezdjen a figurával: a sejtelmesnek és titokzatosnak szánt főhősnő egy Cataflam-szilvapálinka keveréktől belassult, politoxikomán narkósnak hat.

Ám Tiwary sem különb: esélyesen céljául tűzte ki, hogy sekélyes-nívótlan teljesítményével rehabilitálja Keanu Reeves sokat kritizált, se íze, se bűze Jonathan Harkerjét. Hiába lóbál puskát, vagy áll a rémet üldözők élére, vergődését látva nehezen szabadulunk a gondolattól, hogy egy nejlonzacskóval felfegyverzett nagycsoportos óvodás is kicsavarná a kezéből a mordályt. Majd könnyed, bemelegítő ujjgyakorlatként addig verné a puskatussal, ameddig kegyelemért nem kezdene rimánkodni.

Verdikt

Összességében a Bulbbul egy kurta pillanatra sem emelkedik egy, a puszta minimummal is beérő, C-listás semmiség szintje fölé. Ezerszer jobban járunk, ha inkább Coppola klasszikusa, vagy az 1960-as Az Usher-ház bukása mellett döntünk.