Nem egyszer jelennek meg elborult és furcsa játékok a képernyőkön, úgy gondolom, ezek között méltó helye lehet a Ben and Ed-nek is. Ám itt sajnos még egy annyira kifacsart ötletről sem beszélhetünk, szellemesnek se mondanám, talán a legjobb, amit rá lehet aggatni, az az „érdekes”. Ezt pedig olyan hangsúllyal ejtse ki mindenki, amilyennel szeretné. Ez az ügyességi/sport/akció hibrid alapötletén nem ront, de azt a 15 másodpercet visszakérném, amibe az intro megnézése került. Anélkül is fel tudom szeletelni a főszereplő zombi hőst minden gond nélkül. A barátja (?) megmentésére (?) induló zombi tehát sportember lesz, akaratán kívül. Hamar kiderül, hogy fair playről itt viszont szó sincs, legfeljebb végtelen újrakezdési lehetőségről. Az új valóság/sport műsor pedig a gonosz Hans agyszüleménye, aki tévés berkekben csinál valamit, - ez nem derül ki - de a nézettségért és a pénzért mindenre képes, korrupt gazfickó, az tuti. Itt már el is értük a történet mély és végpontját, a komplex karaktereknek (szám szerint 3) megvan a maguk feladata, a történetbe ágyazott szerepe, vagyis: Ed, a zombi fut, Bena passzív túsz, Hans pedig a gonosz tévés.
A tutorial lefutása (haha…) közben (majdnem) mindent megtudunk hősünk képességeiről. Tud futni, sétálni és ugrani is. Nagyon komoly puzzle elemek is felfedezhetők a játékban, mert időnként például a fejünket eldobva kell átjutnunk egy szakadékon, lábunkat levágva átmászni egy nyíláson. A fejünk leválasztásával viszont, a testünk feletti kontrollt elveszítjük, de cserébe vígan gurulhatunk és pattoghatunk tovább. Ellenkező esetben, a végtagjaink elvesztése egy bizonyos pontig legfeljebb az irányíthatóságot és a gyorsaságot befolyásolják csupán. A leszakadt karok nem nagyon zavarnak senkit, 1 láb levágása után is simán szökellhetünk tovább, 2 láb mínusz esetén pedig mászhatunk. Ez jó dolog, mert a fejmagasságban levő pengék simán elsuhannak felettünk. Milyen pengék? Nos, semmi poén nem lenne abban, ha csak úgy A pontból a B pontba kellene futni. A pengék nagyon élesek, egyesek lassabbak, mások gyorsabbak, de páros, sőt különféle irányokba forgó variánsok is léteznek belőlük. Egyetlen céljuk, hogy felszeleteljék élőhulla hősünket.
Emellett óriási tekegolyókat, kalapácsokat is hozzánk vág a játék. Alapesetben ezek nem halálosak, mert a földre nyomnak, elkaszálnak, és abból még fel lehet kelni. A baj akkor kezdődik, ha lelöknek a pályáról, akkor ugyanis a „halálunkba” zuhanunk, és a már elért checkpointról folytathatjuk a versenyzést. A visszaugrást amúgy bármikor kérhetjük, ha úgy ítéljük, nem vagyunk képesek folytatni a versenyt. Itt ügyes robot karok raknak ismét össze minket egésszé, majd nekifuthatunk (jaj…) a következő próbálkozásnak.
A játék zenéje ritmusos és lendületes, de rettentően unalmas néhány pályát követően. A grafika a színvonalhoz képest rendben van, úgysem ezen fogják a legújabb crossfire kártyákat tesztelni. A halálnak, mint olyannak nincs igazán szerepe, újrakezdjük és kész. Nehezebb részeknél frusztráló lehet, hogy már majdnem ott voltunk és egy hibának köszönhetően indulhatunk újra előröl, de a magasabb szintek nem is a casual közönségnek készültek: ott már komolyan megkínozzák azokat, akik nekiugranak, szóval nem árt felpörgetni a reflexeinket. Nagyon kíváncsi lennék, hogy az ugrálós/ügyességi játékok és a zombi rajongók közös metszetét alkotó embereken kívül ki találja 10 percnél is tovább érdekesnek ezt a játékot, de azt meg kell adni neki, hogy mókás az alapötlet, kellően elborult a háttér és a pályák sem rosszak. Egyre nehezebbek, néhol viszont csodával határos szerencse kell, hogy jó ütemben kapjuk el a pengék, csapdák és egyéb veszélyek ritmusát, és legalább folytatás képes állapotban vergődjünk túl rajtuk a következő mentésig.
El tudom egyébként képzelni a játékot egy alkoholt sem mellőző, jól alakuló buliban, ahol egymást váltva játszanak az emberek. Akkor nagyokat lehet röhögni egy elbénázott ugráson, a féllábú zombival való szerencsétlenkedésen, meg minden olyan apróságon, ami azért kis dózisban adagolva jót tesz a rekeszizmoknak és a hangulatnak.
