Minden szakmának megvannak a maga veszélyei. Mikor a szénbányász először veszi kezébe a csákányt, elfogadja, hogy az átlagosnál nagyobb eséllyel szenved majd tüdőbetegségtől, a bolti eladónak hasogató fejfájással is készségesen kell mosolyognia még azokra a legelemibb szociális normákat ághágó vevőkre is, akikkel ha Thomas Jefferson találkozott volna, név szerint kiemeli a függetlenségi nyilatkozatban, hogy ők momentán nem teremtettek egyenlőnek, míg a játékkritikusok a súlyos, kétoldali prekoncepció kialakulásától retteghetnek. A kór tünete, hogy a napi rutintól megcsömörlött, vagy még gyakrabban, eleve nem erre a pályára készülő, írásait csupán ugródeszkaként használó ítész alibiből játszik, és nem a valóság, hanem az előítéletei alapján veti papírra a cikkeit. Ezért, ha kedvenc sorozata egy, a vírusirtók által malware-ként kezelt résszel bővül, ő erre fittyet hányva teljes gőzzel azon van, hogy bebizonyítsa, hogy a fekete tulajdonképpen fehér. Ellenkező esetben pedig akkor is metszően gunyorosnak szánt bírálatot vet monitorra, ha momentán egy iskolateremtő remekről van szó.
Cikkünk tárgyának, az akció-platformerek közé tartozó Ben 10-nek a láttán is acélszilárdságú önfegyelem kell ahhoz, hogy az egyszeri zsurnaliszta ne fintorogva vegye a kezébe a kontrollert. Elvégre, egyrészt egy gyermekeknek szóló rajzfilmsorozat adaptációja, ami, miután a szórakoztatóipar íratlan törvényei szerint a kölykök a hasadóanyagot is a keblükre ölelik, ha van rajta egy matrica a kedvenc hősükről, az álmoskönyv szerint ritkán garancia a minőségre. Ráadásul, a programot jegyző Torus Games-nek olyan klasszikusokat köszönhet a hálás utókor, mint a szcénában kisebb forradalmat kirobbantó Barbie and her Sisters: Puppy Rescue, a BAFTA videojáték-díjairól valahogy lecsúszó Scooby-Doo! and the Spooky Swamp, vagy a gyaníthatóan több tízezer, csillogó tekintetű csimota karácsonyát tönkretevő, platformtól függően 43-59% közötti Metacritic-értékeléssel bíró Shrek Smash n' Crash Racing. Ezen információk birtokában hogy-hogy nem, de a becsületes skribler is kisebb toronyház méretű prekoncepcióval vág bele a nagy kalandba, előre kiötöl pár, reményei szerint szellemes élcet, majd biztos ami biztos alapon behívja a kutyát a szobába, hogy ha tarthatatlanná válik a stressz, egy kis labdadobálással enyhítse az idegfeszültséget. Ámde, aki komolyan veszi a hivatását, az idővel meghajlik a bizonyítékok súlya alatt és felülvizsgálja az álláspontját, mert ahogy arra tizenöt-húsz perc után rájöhetünk, az ausztrál fejlesztők munkáját alighanem égi áldás kísérte. Mivel, annak ellenére, hogy művük messze van a tökéletestől, jócskán rácáfol a várakozásokra.
A szériát nem ismerők kedvéért: címszereplőnk, a nagyapjával Max-szel és az unokahúgával Gwennel élő Ben, egy kalandvágyó tízéves fiú, aki a kiszámíthatatlan véletlen folytán hozzájut az Omnitrix-nek nevezett, egy túlméretezett karórára hajazó készülékhez. A viselőjét rendkívüli hatalommal felruházó masina lényegében egy több idegen faj DNS-ét magában tároló transzformáló-gép, melynek aktiválásával hősünk egy gombnyomással át tud alakulni az adatbázisban szereplő kreatúrák bármelyikévé. Természetesen igazolva, hogy a nagy erő nagy felelősséggel jár, Ben élete fenekestül felfordul, mert a legkülönfélébb gaztevőkkel gyűlik meg a baja, ám a szerkezetnek és ravaszságának hála, többnyire ő kerekedik felül.
A nem éppen bonyolult alaphelyzet és a műfaj miatt értelemszerűen dőreség abban reménykedni, hogy a sztoriért felelős gyakornok komolyabban megerőltette volna magát, bár az vitathatatlan, hogy a boldogsággal táplálkozó, elvetemült bohóc, a nagyra nőtt méhkirálynő és az érzelemmentességét lépten-nyomon hangoztató, de nagyon is könnyen felbosszantható robotbanda fejének elkapása körül forgó történetben egymást követik a szellemes egysorosok. A tény viszont tény marad: a fő vonzerő a poénok ellenére nem a szükség szülte alibi-cselekmény, hanem az inkább látványos, mint izzasztó, pörgős bunyó. Egyik, más és más stílusban támadó ellenfelekből álló horda elleni összecsapás a másikat követi, miközben kezdetben kissé szegényes lénylistánk folyamatosan bővül, még változatosabbá téve az időnként ütközetnek is beillő harcokat. Hiszen csak egy szemvillantás, és négykarú izomkolosszusból alig sebző, ám 40-50 támadást jóformán fél pillanat alatt bevivő, zsírozott villámként cikázó szörnyeteggé változhatunk át, hogy aztán egy méretét futurisztikus űrfegyverével kompenzáló paránnyal vágjunk rendet a megritkult tömegben. További örömforrás, hogy a speciális támadások sem hiányoznak. A folyamatosan töltődő, kék skála egy csíkját elhasználva egy kisebb kunsztot vethetünk be, míg a jóval ritkábban elsüthető, számtalan bevitt találat után kapott trükkel mindenkit leradírozhatunk a képernyőről.
