A disztópiákban mindig van hatalom, korrupció és kiszolgáltatottság. Gyakran meg sem különböztethető egymástó, hol kezdődik az egyik, és hol a másik. A történet pedig két szálon haladhat, vagy ellenállunk, vagy fejet hajtunk előtte. A kémkedés, megfigyelés, spicliskedés, és a jelentések korában nem James Bond szerű szuperkémek hozták az információk nagy részét, hanem az átlagember. Az, aki bárki lehetett, és akire kezdetben senki nem gyanakodott. Idővel pedig már mindenki mindenkire. A remény, és a naivitás furcsa keveréke azonban mindig is megmaradt. Hátha ezt nem látják. Hátha nem derül ki. Lehetünk okosabbak a rendszernél. A Beholder szerint nem. A Nagy Testvér a házmester és mindent lát, mindent hall, ha pedig esetleg mégsem, akkor van kulcsa is. Idővel pedig kiderül, hogy a Nagyból kicsi lesz, ugyanolyan vergődő része ő is a rendszernek, mint a többiek, csak a drót más, amin rángatják. Nem szép, nem új, de érdekes ez a világ.

Az újrakezdés, a nagy lehetőség kapujában máris előkerülnek a rácsok, felhúzzák a szögesdrótot, és még azt is hihetnénk, a rendszer, a hatalom perverz örömét leli abban, hogy azt figyelje, ki meddig bírja, és ki hogyan törik meg. Mert vannak döntések, helyzetek, ahol az emberség az első, ami a kukába kerül. A segítőkészségnek, a jóindulatnak sokak szerint altruista háttere van, míg mások szerint a jótett a viszonzással is gondol, tehát inkább egyfajta szövetség, mint a spontán jó manifesztációja. A Beholder érzékenyen, mégis nyers őszinteséggel nyúl a témához. Adott egy bérház, aminek mi vagyunk az új házmesterei – elődünket, finom utalás gyanánt félholtra vert állapotban, megbilincselve hurcolták el a szemünk láttára. A családunk is itt lakik és az emeleteken ott vannak a ház eddigi lakói is. A feladatunk a megfigyelés, a különféle tiltott tevékenységek, tárgyak és viselkedések felderítése és jelentése. Ez eddig egyszerűnek tűnik, de az Orwelli csavar a lelkiismeretet, a jó szándékot és a túlélést sem hagyta ki a képletből.

Házmesterként ügyintézők, a törvény őrei, családunk létfenntartói is mi vagyunk. Kérésekkel, zavaros ügyletekkel, információval és a hatalom utasításával zsonglőrködünk, amiért készpénzt és hűségpontokat kapunk. Egyre több a betartandó törvény, egyre nagyobb a hibalehetőség, a háttérben pedig olyanok mozgatják a szálakat, akinek egy intésébe telne csak eltörölni minket az élők sorából. Tehát betörünk a lakásokba, lopkodunk, információt gyűjtünk, hízelgünk, új lakókat keresünk, megmentünk és zsarolunk. Ezek mindegyike elő fog fordulni, jobb, ha hozzászokunk, hogy a világ ilyen. És minket is a saját képére formál, idővel pedig nem is önző rohadékok vagyunk már, csak túlélők.

Sokat megtudhatunk embertársainkról, csak beszélgetni kell velük. Egy kis kíváncsiság, egy kis leselkedés, néhány rejtett kamera és máris van ismeretanyag, amit munkába foghatunk. Az információk felhasználási módja is sokrétű, hiszen profilokat állítunk össze, feljelentéseket teszünk, adott esetben pedig zsarolunk. Vagy ellentmondunk – saját kezünkbe véve a megoldás módját – és a hatalom által például kilakoltatásra ítélt személynek iratokat szerzünk, egérutat hagyunk. A feladatot végrehajtottuk, a célszemélyt eltávolítottuk a lakásból, de a történet sokkal sötétebben is alakulhatott volna. A kétségbeejtő vagy épp feszítő helyzetek sorra meg is találnak minket. Vajon hogyan leszünk képesek előteremteni egy óriási összeget, ha a kislányunk élete a tét, a pénz pedig illegális importgyógyszerre kell? Az elkötelezett, engedelmes rendszer-szolga vajon a saját feleségét is jelenti, ha az vét a törvények ellen? Kereskednénk csempészáruval, ha tudjuk, hajszálon múlik majd a dolog, a profit viszont busás? Számít más emberek sorsa, jólléte, ha a családunk élete forog kockán? Keresünk, – és ami még fontosabb – találunk olyan megoldást, ahol mindenki jól jár?

A kérdések nem véletlenek, hiszen egyre nagyobb a nyomás rajtunk. Nemcsak a döntések, de a határidők is szorítanak, és a rendelkezésre álló pénz és hűségpont is hamar elfogy, úgy pereg ki az ujjaink közül, mint a homok, és a következő nappal újabb megoldandó feladat, elhárítandó katasztrófa közeleg. És ez a nyomás egyre jobban érezhető, egyre inkább közeledik az a pont, ahol nem leszünk képesek mindent megoldani. Áldozatokat hozunk, feladjuk az elveinket (és a szomszédainkat). Zsarolunk, túlélünk, fel és kihasználunk másokat, hogy mentsük, ami menthető. Aztán kiderül, nem is társasház az, amiben élünk, hanem kártyavár, a szél pedig egyre erősebb és erősebb, az ég beborul és vihar közeleg. Miközben elfogy a remény, már bele se gondolunk mivé váltunk. A hajsza közepette pedig, ha tehetnénk, se mernénk tükörbe nézni.