1. oldal
Szenvedélyes asztali szerepjátékosként számtalan, a hobbira szakosodott klubban megfordultam már. Kiruccanásaim során nem tudtam nem észrevenni, hogy nem csak hozzám hasonló alakok látogatják az efféle helyeket, hanem a „terepeseknek” vagy „wargamereknek” nevezett "furcsa" népek is. A magam részéről többnyire igen jókat mosolyogtam ezeken a kedélyes megszállottakon, akik egy kisebb banánköztársaság éves bevételét ki tudják adni mindenféle műanyag és fém figurákra, meg a megfestésükhöz kellő festékekre, ahelyett, hogy higgadt és racionális emberként szabálykönyvekre, kiegészítőkre, kockákra és még több kockára verték volna el ezt a summát. Idővel aztán persze kénytelen voltam elfogadni, hogy az ő hobbijuk is egészen figyelemre méltó. Persze még ezek után is képes vagyok tetszés szerinti témától három, logikusan felépített ugrással eljutni odáig, hogy hagyják a fenébe a bábukat, töltsenek ki egy karakterlapot és üljenek le az asztalunkhoz játszani.
Nem kis meglepetésemre a tavalyi év elejétől kezdve egy sajátos „vallásháború” bontakozott ki a szemem előtt, mert amikor a Focus Home Interactive bejelentette, hogy készül a Battlefleet Gothic néven ismert harci játék RTS-feldolgozása, ismerőseim két táborra szakadtak. Az egyik oldal szíve szerint Eric Cartmanhez hasonlóan örömest lefagyasztotta volna magát, hogy valahogy enyhítse a várakozás kínjait. A többiek viszont olyan arcot vágtak, ha szóba került a program, mint az egyszeri japán nacionalista a Naking hallatán, és vehemens haraggal fejtették ki boldognak-boldogtalannak, hogy egy körökre osztott játékból nem lehet valós idejű stratégiai címet készíteni. Mivel ezeknél a vitáknál többször is odáig fajult a szóváltás, hogy őszintén csodáltam, hogy senki torkán nem nyomtak le egy-másfél kilónyi kézzel festett műanyagkatonát, elhatároztam, hogy mindenképpen megnézem majd magamnak a nem kevés indulatot szülő címet.
2. oldal
A többség alighanem a kampánnyal kezdi majd meg az ismerkedést. Az egyjátékos módban kizárólag a császárukat fanatikusan bálványozó, emberek lakta Birodalom szemszögéből élhetjük át a Gothic szektor feletti uralomért folyó háborút. Hősünk, Spire admirális nincs könnyű helyzetben, hiszen nem csak a mindent és mindenkit megfertőző káosz bajnoka, a rettegett Abaddon ellen kell felvennie a harcot, hanem az ork kalózokkal és az elfekre hajazó, arrogáns és büszke eldákkal is meggyűlik a baja. A feladatunk egyértelmű: kerül amibe kerül, de meg kell akadályoznunk, hogy elessen a szektor. Ennek érdekében minden erőnkkel azon kell lennünk, hogy teljesítsük a küldetéseinket, mivel minden hiba után elvesztünk egy bolygót, ami az adott planéta típusától függő hátránnyal jár, ha pedig már nem marad mit megvédenünk, akkor mindennek vége. A csatákkal ellentétben az események körökre osztva zajlanak, és meg van szabva, hogy egy fordulóban hányszor indulhatunk bevetésre. Emiatt a legkisebb hiba is megbosszulja magát, mert ha túl sokszor győznek le minket, egy idő után már csak a veszteségminimalizálásban reménykedhetünk.
Mivel milliárdok sorsa van a kezünkben, hajlamosak lehetünk önkéntelenül is arra készülni, hogy grandiózus űrcsatákat fogunk vívni és a képernyőn alig férnek majd el az egységeink. Az igazságtól azonban kevés dolog állhatna távolabb, mert flottánk, hacsak nem a létező legolcsóbb és leggyengébb hajókból állítjuk össze, ritkán áll majd 2-5 járműnél többől. Az asztali játékhoz hasonlóan ugyanis a különféle bárkáknak itt is megszabott pontértékük van, amit ki kell gazdálkodnunk ahhoz, hogy az adott csatában bevethessük az egyes egységeket. Egy kísérőhajó 31-55 pont között ingadozik, egy tisztes közepes rombolóért 150 pontot kérnek el, a flottánk ékének számító hadihajók pedig akár 256 pontunkat is felemészthetik. Ha tehát 400 pontot oszthatunk el, akkor ezen az értéken belül kell maradnunk, és ahogy látható, a maximális 700 pont sem igazán alkalmas arra, hogy kiéljük a gigantomániánkat. Az, hogy mekkora keretünk van, mindig az aktuális küldetéstől függ, azt pedig, hogy az egyes típusokból mennyit vihetünk magunkkal, a teljesítményünktől függően növekvő tapasztalati szintünk határozza meg.
Az alacsony hajószám ellenére sem lesz egyszerű a dolgunk, mivel kismillió fejlesztési lehetőséggel szabhatjuk személyre a dicső armadánk kötelékébe tartozó harci járműveket. Ezeket a mind a sikeres, mind az elvesztett ütközetek, valamint az adott csata során megsemmisített vagy súlyosan megrongált egységek után kapott hírnév-pontjainkból vásárolhatjuk meg. Az egyszerű statisztikanövelő, illetve fegyvererősítő bónuszok mellett vannak érdekesebb darabok is, amikkel egyebek mellett elháríthatjuk az első, különösen nagy kárt okozó találat után bekövetkező vészhelyzetet, vagy sértetlenül kelhetünk át az aszteroidamezőkön. Ezen kívül a legénységünk képességeit is fejleszthetjük, valamint a minket támogató frakciók közbenjárásának eredményeként további hasznos bónuszokat zsebelhetünk be, ami tovább növeli a kombinációs lehetőségeinket.
A program összetettségét csak tovább növeli, hogy a már említett küldetések nem kizárólag arról szólnak, hogy irgalmat nem ismerve meg kell semmisíteni az ellenséget, mielőtt ő tenné ezt velünk. A missziók során vagy támadó, vagy védekező szerepbe kényszerülünk és ettől függ, hogy mit is kell tennünk az aktuális feladattípusnál. A Planetary Assaultban vagy bombáznunk kell egy bolygót, vagy meg kell hiúsítanunk az ellenség ilyen irányú terveit, míg az Assassination esetében vagy ki kell lőnünk az ellenséges sereg fő hajóját mielőtt az elmenekülne, vagy nekünk kell kihúznunk mindaddig, ameddig a hipertér-hajtóműveink nem aktivizálódnak és így tovább. A változatosságra ezért nem lehet panaszunk, hiszen amelyik hajó jó az egyik helyzetben, az mindenre alkalmatlan a másikban és flottánk minden tagját alaposan ki kell ismernünk, ha nem akarunk elbukni. A kétdimenziós pályákon zajló csaták során is résen kell lennünk, mert nem csak arra ajánlott odafigyelni, hogy a különleges támadások milyen sebességgel töltődnek vissza, hanem például követési távolságra is. Döntő elem továbbá, hogy merről közelítjük meg a célpontunkat, és hogy melyik részét támadjuk, mivel a hajók páncélzata és fegyverzete nem egységes, hanem mindegyik más gyenge ponttal bír, ergo, okos manőverezés nélkül halálra vagyunk ítélve.
3. oldal
A kampány tehát határozottan élvezetes, bár kétségtelen, hogy mivel a Battlefleet lelke megannyi más RTS-hez hasonlóan a multiplayer, nem ártott volna egy olyan történetet prezentálni, amiben a négy érdekelt fél mindegyikét ki lehet próbálni, mert hajóik merőben eltérő tulajdonságokkal bírnak. A Birodalom egységei távolra nem túl hatékonyak, de rengeteg fel van közülük szerelve pusztító torpedókkal. Az ork bárkák lassúak, pontatlanok és borzasztó a manőverezési képességük, de rendkívül ellenállóak, egy rakás fegyvert pakolhatunk rájuk és ha az ideiglenes gyorsulást bekapcsolva fel tudják öklelni az ellenséget, akkor annak gyakorlatilag vége. A káosz flottáját alkotó járművek távharcban jeleskednek és gyorsak, de az ágyúik keveset sebeznek és a páncélszintjük sem túl magas. Az eldák hajói kecsesek, szélsebesek, nagyon könnyű őket irányítani, de cserébe szinte pár találat után cafatokra robbannak, így ők az üss és fuss taktikát preferálóknak lehetnek ideálisak.
Első pillantásra minden roppant kiegyensúlyozottnak tűnhet, ami többnyire igaz is, hiszen nincs legyőzhetetlen haderő. Ettől függetlenül, azzal együtt, hogy messze velük élveztem leginkább a játékot, megkockáztatom, hogy az eldák esetében jogos az a Steam-fórumon rendszeresen olvasható kérés, hogy egy kicsit le kéne őket gyengíteni. A pulzuslézerük hatótávja ugyanis a sebzéshez mérten túl nagy és az összes olyan játékmódnál, aminél a sebesség és nem a nyers erő a lényeg, jelentős előnyben vannak, míg a többieknél jóval nehezebb elsőre megállapítani, hogy kinek is áll a zászló. A félreértések elkerülése végett: egy jól képzett játékos át tudja hidalni ezeket az akadályokat, így nem kell idegcsillapító után nyúlni, vagy a kardunkba dőlni, ha az űrelfekkel futunk össze. Viszont nem véletlen, hogy a csatáim egész komoly százaléka végződött azzal, hogy a kergetőzésbe beleunó ellenfél közölte velem a vélt szexuális orientációmat, és/vagy anyám feltételezett foglalkozását, majd kapitulált.
A frakciók közötti erőviszonyok meg-megdöccenésénél jóval nagyobb baj, hogy ha nem is hemzsegnek, de az ildomosnál gyakrabban fordulnak elő az élményt megölő bugok. A hajók néha nem reagálnak a nekik adott parancsokra, a navigálást segítő minitérkép több alkalommal is összeomlott és úgy kellett kibogarásznom, hogy melyik paca mit is akar ábrázolni, de még több, ezekhez hasonló kellemetlenségben is részem volt a tesztidőszak alatt. Mindent összevetve azonban a Battlefleet Gothic egy jól sikerült és kategóriája élvonalába tartozó játék, ami kisebb-nagyobb hiányosságai miatt lecsúszik arról, hogy egy év játéka esélyes címként tekintsünk rá. Ezzel együtt több, mint ajánlott vétel bárkinek, akit egy kicsit is érdekel a műfaj.
