Az utolsó bűntény – Ha nem látom, nem hiszem el

Bár elméletben nem zárhatjuk ki, hogy Oliver Megaton művét alul lehet múlni, ez a felvetés túlságosan sokkoló ahhoz, hogy érdemben foglalkozni merjünk vele.

Az utolsó bűntény – Ha nem látom, nem hiszem el

8 %
{{ average }} %
Szerzői értékelés
Szerző
8
%
Olvasói értékelés
Olvasó
Olvasói értékelés
{{ average }}
%
{{ average }}
%

Egy polémia vége

Az, hogy melyik film érdemli ki az ágazat abszolút mélypontját megillető, kétes elismerést, hosszú évtizedek óta komoly viták kereszttüzében áll. A legesélyesebb jelöltnek sokáig az 1936-os Spangli-őrület számított. Ez a létező legócskább propaganda-eszközökkel mutatja be, hogy hogyan züllik pár jóravaló fiatal szexőrült tömeggyilkossá egy marihuánás cigarettától, és az érzékeiket felfokozó, extázisba hajszoló dzsessztől. De az 1964-es A Mikulás meghódítja a marsiakat, az 1966-os Manos: a végzet kezei, az 1979-es Caligula és az 1988-as Hobgoblin is sűrűn szerepel a jelöltek közt. Az 1990-es Troll 2-t, az 1997-es Batman és Robint, a 2000-es Háború a Földönt, a 2003-as Gengszterrománcot, és a 2005-ös Egyedül a sötétbent nem is említve. A jelek szerint azonban az ezernyi olvasatot ütköztető, heves-feszült disputa hivatalosan is okafogyottá vált. Mivel Oliver Megaton mozgóképnek álcázott atomkatasztrófájánál sanszosan hosszas-tudatos, izzasztó rákészüléssel sem lehet lejjebb süllyedni.

Tessék szépen viselkedni!

Tekintve, hogy az alkotás a büntetőjogi szankciókat felvető fertelem és a minden területen száz százalékosan elbukó, arcletépős, agyvérzés-indukáló skandalum között ingadozik, le kell szögeznünk: története papíron érdekes. A nem is olyan távoli szép új világban az USA kormányzata egy, a viselkedést módosító, speciális rádiójellel igyekszik biztosítani a közrendet. Ha valaki nem tartozik a különleges elbírálás alá eső egyenruhások krémjéhez, sorsra eleve elrendeltetett: a rendszer aktiválását követően képtelen lesz törvénybe ütköző, vagy morálisan kifogásolható tettet elkövetni. A kontroll totális. Nem csak a gyilkosságokban vagy pénzbehajtásban utazó, agresszív haramiáknak kell karrierváltáson morfondírozniuk, hanem a fehérgallérosoknak is. Mert a frekvencia élesedését követően biztosra vehetik, hogy ebül szerzett vagyonuktól heveny hányinger fog rájuk törni, és egy huncut centet sem költhetnek majd el összeharácsolt millióikból.

Ahogy az sejthető, a csekély támogatottságú, totalitárius lázálmot foggal-körömmel védő döntéshozók makacssága miatt a társadalom az összeomlás peremére sodródott. A vandálok ki akarják magukat szórakozni a nagy nap előtt, folyamatosak a vérfürdőkbe torkolló tüntetések, és kétségbeesett menekültek tízezrei kísérelnek meg átszökni Kanadába. Ám javukat a karhatalom irgalmatlan pribékjei még azelőtt lekaszálják, hogy észbe kaphatnának. Vagyis nincs kiút, és ezért másokhoz hasonlóan az imádott öccsét gyászoló, bankrablásokra specializálódott Graham Bricke (Edgar Ramírez) is retteg a jövőtől, hiszen negyvenegynéhány éves fejjel zsákutcába jutott az élete.

Ráadásul búját-bánatát tovább fokozza, hogy mivel nem fizetett az ügyleteiből busás sápot lefölöző, pszichopata maffiafőnöknek, Rossi Dumois-nak, gyakorlatilag két lábon járó hulla. De mikor feltűnik a színen a rejtélyes-excentrikus Kevin Cash (Michael Pitt) és kedvese a fehérmájú Shelby (Anna Brewster) a férfi problémái látszólag megoldódnak. A páros ajánlata ugyanis felettébb kecsegtető. Tervük az, hogy az átállás zűrzavaros perceiben meglovasítanak egymilliárd dollárt, és a rendszer meghackelésével nyernek annyi egérutat, hogy dúsgazdagon hagyhassák maguk mögött egykori hazájukat.    

Mint az athéni pestisjárvány, ám messze nem annyira vidám

Ígéretes felvezetés – éppen ezért hátborzongató, hogy a végeredmény egyetlen eleme sem üti meg az elviselhetőség legalsó határát. Hovatovább olyan érzésünk támad, hogy egy közel tökéletes, Andy Kaufman munkássága ihlette antivicc pereg a szemünk előtt. Netán egy elrettentő szándékkal forgatott, a szajrékrimik összes típushibáját kéjes élvezettel és felettébb akkurátusan összegyűjtő, állatorvosi lovat nézünk. Az ezt a két vélekedést maradéktalanul alátámasztó példák hosszasan sorolhatóak. Hiába feszül a színészgárda tagjainak testén menő bőrkabát, vagy takarja a tekintetüket fenyegetőnek ható, tükröződésmentes napszemüveg, jobb pillanataikban sem hitetik el velünk, hogy gengszterek.

Míg a rosszabbakban egyenesen vad-veszett röhögőgörcs szaggatja a rekeszizmunk. Mert retinánkba beleégő, bizarr kuriózum, hogy egy olyan pitiáner nímand, akit két, unatkozó-anorexiás cserkészlány oda se figyelve halálra verne, előadja, hogy ő errefelé a körlet buzogánya. Esetleg egy szabadidejében egy alternatív rockbandában triangulumozó, herbateán és gluténmentes kekszen élő jógaoktatóra hajazó nyolcadik senki keménykedik abból kiindulva, hogy mivel borostája meg aranynyaklánca van, ajánlatos volna félni tőle.

De az sem sokat javít a siralmas összképen, hogy a színesnek és izgalmasnak szánt karakterek valójában súlyos, kezeletlen mentálhigiénés kóroktól szenvedő, túljátszott-hatásvadász ázalagok. Bicskanyitogató idiotizmusuk ideig-óráig mulattató, ám aztán szabályszerűen belefulladunk a monoton rendíthetetlenséggel érkező ballépések és paródiába hajló pózerkedések józan ésszel feldolgozhatatlan tengerébe. Előbb az sokkol, hogy az egyik degenerált a fejéhez nyomott pisztolyra fittyet hányva dagályos, Tarantino-epigon szónoklatba kezd. Majd azon hüledezünk, hogy főhősünk könnyedén beszambázik vérére szomjazó ősellensége házába és záróakkordként egy árulása után kilenc másodperccel szerelmet valló spion negédes turbékolása küld a padlóra.

Mintha egytől-egyig egy ideg-elme szanatóriumból szalajtották volna őket: cselekedeteik teljesen kiszámíthatatlanok, és egyáltalán nem következnek az adott helyzetből. Szinte várjuk, hogy a ripacskodó csepűrágók mikor ragasztanak kackiás álbajuszt, vesznek fel bő-lobogó fekete köpönyeget, és kötöznek a sínekhez egy megszeppent hajadont. Megkockáztatom: ha feltűnne a színen egy lilára festett, disznómaszkos nő, és Majakovszkij urdu nyelvre lefordított verseit morzézná egy, a dialektika kudarcáról jódlizó, lakkozott cápatetemen, az sem tenné abszurdabbá az atmoszférát.

A totális káosz egyébiránt a dialógusokra is igaz: a kohéziót úri luxusnak tartó, az éppen zajló eseményekhez sehogy sem köthető párbeszédek és monológok kergetnek minket az öncsonkítás szélére. Sőt, a „Mind kutyák vagyunk. Azokat bántjuk, akik szeretni próbálnak”-hoz hasonló, szürreális blődségek megingatják az épelméjűségünkbe vetett hitünket. Mert egyszerűen nem hisszük el, hogy tényleg az hangzott el, amit értettünk, ergo óhatatlanul arra gyanakodunk, hogy vagy stroke-ot kaptunk, vagy nyitva felejtettük a gázt. Azaz a logikai bakugrások, illetve az ostobábbnál ostobább, semmiből előráncigált ál-fordulatok már csupán a kegyelemdöfést viszik be ennek a létezéséért hasztalanul küzdő, szentségtelen aberrációnak.

Száznegyvennel száguldó, viszont dramaturgiai okokból nesztelen kamion, gyorsan ölőként eladott, de áldozatát az A Gyűrűk Ura-trilógia bővített változatának játékideje alatt sem likvidáló méreg: csak habkönnyű ízelítők a ránk váró hülyeség-hurrikánból. A szakmai-technikai gyengeségek pedig ennyi nyűg mellett nem osztanak és nem szoroznak. A szűk marokkal mért akciójeleneteket teljesen lenullázó, irtóztatóan vontatott tempó és a botrányos operatőri munka fennen hirdetik, hogy a készítők egy percig sem gondolták komolyan ezt az egészet. Főleg az előbbi sokkoló: a rendező kizárólag általa ismert okokból két és fél órásra nyújtotta el a nyolcvan percben kényelmesen elmesélhető, faék-jellegű sztorit.

Verdikt

Összességében tehát a francia direktor fáradozásainak gyaníthatóan rákkeltő és használt fűtőolajra hajazó ízű gyümölcsét joggal tekinthetjük az ágazat egyik filmtörténelmi jelentőségű mélypontjának. Elvégre legfeljebb akkor lehetne tovább rontani hihetetlenül alacsony nívóján, ha nyíltan népirtásra uszítanának benne. Vagy esetleg ha az alkotók a gyermekprostitúció legalizálásáért, a rabszolgaság visszaállításáért, a fölöslegesnek bélyegzettek szervpiaci értékesítésének engedélyezéséért, a kannibalizmus dekriminalizálásáért és Cthulhu mielőbbi felébresztéséért szállnának síkra a nagyjelenetben. Még akkor is messziről kerüljük el, ha amúgy kedveljük a szcéna audiovizuális vonatszerencsétlenségeit, mivel ez nem az Ed Wood nevével fémjelzett, fájdalmas, ám szórakoztató iskola egyik képviselője. Sokkal inkább az Antikrisztus és egy bekapcsolva hagyott kamera szentségtelen nászának lelkünkre éhező fattya.

Összefoglalás

Az utolsó bűntény – Ha nem látom, nem hiszem el

Az utolsó bűntény – Ha nem látom, nem hiszem el

Az utolsó bűntény – Ha nem látom, nem hiszem el
Szerzői értékelés
8
%
Az ágazat eddigi történelmének esélyesen abszolút mélypontja.
Elméletben nem zárhatjuk ki egy ennél rosszabb film létezését, fizikai fájdalmat nem, csak szellemi kínt okoz és nem buzdít bűncselekményekre.
Minden más.
{{ totalLabel }}
%
{{ userRateLabel }}

Neked ajánljuk

Kiemelt
-{{ product.discountDiff|formatPriceWithCode }}
{{ discountPercent(product) }}
Új
Teszteltük
{{ product.commentCount }}
{{ voucherAdditionalProduct.originalPrice|formatPrice }} Ft
Ajándékutalvány
0% THM
{{ product.displayName }}
nem elérhető
{{ product.originalPrice|formatPriceWithCode }}
{{ product.grossPrice|formatPriceWithCode }}
{{ product.grossPrice|formatPriceWithCode }}
{{ product.displayName }}

Tesztek

{{ i }}
{{ totalTranslation }}
Sorrend

Szólj hozzá!

A komment írásához előbb jelentkezz be!
{{ orderNumber }}
{{ showMoreLabelTranslation }}
A komment írásához előbb jelentkezz be!
Még nem érkeztek hozzászólások ehhez a cikkhez!
Még nem érkeztek hozzászólások ehhez a cikkhez!
Segíts másoknak, mondd el, mit gondolsz a cikkről.

Kapcsolódó cikkek

Magazin címlap