- Mennyi?!
Az űrszemét napjainkban is egyre komolyabb problémát jelent. Nem csak arról van szó, hogy a Föld körüli pályán és a bolygó vonzáskörzetében egyre több úgynevezett kozmikus hulladék kering, hanem az emberiség jelenlegi hozzáállása sem vetít elő optimizmusra okot adó jövőt. Itt nem csak arról van szó, hogy szimbolikusan mondva, a stadionba beszabadult pár tízezer ember és ott hagyták a szemetet miután kiszórakozták magukat, bár ha belegondolunk a hasonlóság mégis pontos.
A mesterséges holdak és űrállomások kisebb-nagyobb levált darabkái, alkatrészei, valamint használaton kívüli műholdak, alacsony Föld körüli pályán maradt utolsó rakétafokozatok és az űrséták, szerelések során elszabadult eszközök együttesen alkotják a kozmikus hulladékot.
Azonban itt nehezebb kitakarítani, mint egy jól sikerült sörfesztivál után és mivel az összeszedhető dolgok sem nyersanyag, sem érték szempontjából nem vonzóak így senki nem kapkod, hogy begyűjtse őket. Az általuk képviselt veszély azonban egyre nagyobb, erről komoly dokumentumfilmet is forgattak nemrég Németországban. 1957, a Szputnyik-1 fellövése óta több mint 600 ezer 1 centiméternél nagyobb tárgy került a világűrbe, de sajnos ennél kisebbek is vannak, ezek száma azonban becslések szerint is milliós, és magát a jelenséget jól bemutatja ez a kép.
Azonban a Netflix ebben az esetben nem szomorkodni hív minket, helyette Az űrsepregetők (Space Sweepers) egy olyan film, ami sok szempontból figyelmet vívott ki magának. A dél-koreai filmgyártás termékei felénk kevésbé ismertek, nekem is legfeljebb annyi van a fejemben, hogy romantikus szappanoperákat vagy szövevényes kosztümös történelmi sorozatokat vetítenek valakiknek valahol a magyar adókon. Az űrsepregetők hivatalos besorolása szerint űropera, Jo Sung-hee rendezte, akinek korábbi alkotásai között egy romantikus fantasy (Farkasfiú – A werewolf boy) és egy noir-akció-vígjáték (Phantom Detective) is szerepel. Ebből már sejteni lehet, hogy a stílushalmozás itt is utolér majd minket.
Az űrsepergetők 2092-ben játszódik egy meglehetősen disztópiába hajló jövőben. Az emberiség meghódította a világűrt, azonban az űrszemét akkora veszélyt jelent, hogy hivatásos „kukások”, takarítók vadásznak az elszabadult szemétre, roncsokra és mindennapi keserves betevőjüket így igyekeznek előteremteni. Közben, nem mellesleg a Föld ökológiai katasztrófa utáni haldoklásból lassan végleges pusztulásba zuhan. Az emberiség túlélését James Sullivan (Richard Armitage) az UTC, a világ legnagyobb vállalatának vezetője abban látja, hogy mesterséges élőhelyet, valamint egy teljesen terraformált Marsot bocsát az arra érdemesek (és gazdagok) rendelkezésére, egyfajta új édenként, ennek ára azonban az, hogy a maradék „hulladékot” vagyis pár milliárd embert pusztulásra ítélnek. Hőseink egy szemétszedő csapat tagjai, akik kezdetben mit sem tudnak arról, hogy micsoda játszmák zajlanak a fejük felett, nekik a indennapi megélhetés is elég nyűg. Mindez megváltozik, amikor egy roncsban Dorothyval (Park Ye-rin), a robot-ember kislánnyal találkoznak, akit egészen véletlenül az UTC is minden áron meg akar szerezni, ugyanis az a hír járja, hogy különleges képességei vannak.
Az alaphelyzet tehát adott ahhoz, hogy csavaros, a jó(?) a gonosz ellen történetet kapjunk, azonban több stílus felé is elkanyarodunk közben. Az űropera egyszerre akar akciófilm, családi mozi és vígjáték lenni, és a jól összerakott speciális effekteknek hála legalább az első tartja magát úgy-ahogy. Az önző antihősnek tűnő csapatról lassan kiderül, hogy érző szívű lények, beleértve a csapat legcinikusabb tagját, aki Bubs, egy katonai harci droid, aki most arra gyűjt, hogy emberré/androiddá alakíthassa magát. A főszereplők azonban sajnos túl sekélyesek ahhoz, hogy tényleg megmaradjanak az emlékezetünkben. De nem csak azért, mert sablonokból összerakott, felszínes karakterek.
A film természetesen eredetileg koreai nyelvű, ez azonban az angol szinkronnal nagyon nehezen barátkozik össze. A színészek játéka, reakciói, érzelmei más nyelven elcsúszottnak, gyengének és tompának hatnak. Kicsit olyan érzésem volt, mintha az egész elcsúszna, és visszaestünk volna a hangalámondásos videokazetták korába, ahol egy férfi hang fordította le a rajzfilmeket, a pornót, az akciófilmeket és a maradékot is. Nem jár jobban James Sullivan, hivatalos főgonosz és ijesztő fura lény sem, aki sablonos, túltolt monológokkal, nagy szavakat hangoztató de üres lózungokkal untatja a nagyérdeműt. Eleve nem jól sikerült gonosz az, akin ásítani lenne kedvünk és 10 lépésre előre tudjuk mit tesz vagy mond. Az aranyos kislány és a vicces/cinikus robot kicsit jobbá teszik az összképet és az is mókás, hogy egy fordítóimplantnak köszönhetően (bábel hal?) vagy 10 féle nyelven beszélnek a filmben – elvileg mindenki a saját nyelvén hall mindent ugyanis.
Az űrbéli felvételek, a díszletek, helyszínek, űrhajók azonban mind kinézetben, mind változatosságban dicséretet érdemelnek és ahogy már említettem a speciális effektek is nagyon jól sikerültek. Ha mélyebbre tudna menni a film, érdekes lenne azon gondolkodni, hogy egy sorozattal vagy regényekkel többet is megtudjunk erről a világról. Nekünk, európai szemmel viszont furcsa lehet a teatralitás, a fura helyeken megjelenő vígjáték elem és a karakterek túljátszottsága és a múfajok ilyen mértékű keveredése. Mégsem érdemes teljesen leszólni a filmet, de Dél-Korea ennél sokkal-sokkal jobb filmekre és eredetibb ötletek kitalálására is képes, az biztos. Témákban azért bele-belenyúl néhány érdekes kérdésbe, társadalmi, alapvető emberi kérdéseket feszeget, egymásra utaltság, transzhumanizmus, munkakörülmények, érdekek terén és igaz, hogy happy endre van ítélve kezdetektől, egyszeri megnézésre, kíváncsi hozzáállással nyugodtan ajánlható kiszámíthatósága és furcsaságai ellenére is.
