A NASA James Webb űrteleszkópja a sok szempontból még mindig rejtélyes Uránuszt vette célba nemrégiben. Az oldalára fordult jeges óriásbolygó rendkívül dinamikus képet mutat gyűrűivel, holdjaival, viharaival és egyéb légköri jellemzőivel, amelyek között egy szezonális sarki sapkával. A most közzétett kép az év elején publikált kétszínű változat bővített verziója, amelyen további hullámhosszak biztosítják a részletgazdagabb megjelenítést.

A Webb érzékenységéről tanúskodik, hogy sikeresen megörökítette az Uránusz halvány belső és külső gyűrűit, beleértve a nehezen leképezhető Zéta-gyűrűt is. Utóbbi a bolygóhoz legközelebb eső, rendkívül halvány és diffúz gyűrűt. A bolygó 27 ismert holdja is számos látható a felvételen, sőt, még a gyűrűkön belüli kis holdak is látszódnak.

Amikor a Voyager 2 által az 1980-as években megörökítette az Uránuszt a látható tartományban, a bolygó egy nyugodt, egységesen kék gömbnek tűnt. Infravörösben viszont nagyon különleges és dinamikus ez a jeges világ, tele izgalmas légköri jellemzőkkel. Ezek közül az egyik legszembetűnőbb a bolygó szezonális északi sarki felhősapkája, amelynek belseje világos, külseje pedig sötétebb árnyalatot ölt. A sarki sapkától délre számos vihar látható. A viharok száma, valamint az, hogy milyen gyakran és hol jelennek meg az Uránusz légkörében, az évszakos és meteorológiai hatások kombinációjának köszönhető.

Úgy tűnik, hogy a sarki sapka akkor válik kifejezetté, amikor a bolygó pólusa a Nap felé kezd mutatni, ahogy közeledik a napfordulóhoz és több napfényt kap. Az Uránusz 2028-ban éri el a következő napfordulót, és a csillagászok kíváncsian várják, hogyan változnak ezek a struktúrák a következő időszakban. Mivel az Uránusz tengelye körülbelül 98 fokos szöget zár be keringési sík tengelyével – vagyis olyan, mintha az oldalán gördülne –, a Naprendszerben itt a legszélsőségesebbek az évszakok. Az uránuszi év közel negyedében a Nap csak az egyik pólust süti, a bolygó másik fele pedig 21 évre sötét télbe burkolózik.

Az Uránusz azért is kiemelten érdekes, mert fontos modellként szolgálhat az elmúlt évtizedekben felfedezett közel 2000 hasonló méretű exobolygó tanulmányozásához. Segíthet a csillagászoknak megérteni, hogyan működnek az ilyen méretű bolygók, milyen a meteorológiájuk, és hogyan alakultak ki.