1. oldal
Napjainkban a mezőgazdálkodás a városból, a mesterséges környezetből való menekülés jelképévé vált, ami azért érdekes, mert a gazdaságok termesztett növényei és háziasított állatai maguk is az emberi tevékenység által létrehozott élőlények. Az állatok szelektív pároztatással, az utóbbi évtizedekben pedig genetikai manipulációval történő háziasítása és nemesítése valamikor a neolitikumban, időszámításunk kezdete előtt 5000−10 000 évvel kezdődött meg.
Ahogy bármely korban hiába keresnénk az uszkár vadon élő változatát, úgy a tarka holstein-frízből sem fogunk a füves pusztákon szabadon élő példányokra akadni, hiszen a modern szarvasmarhafajták mindegyike emberi beavatkozásnak köszönheti létezését. A ma élő fajták a már említett holstein-fríztől a szürkemarháig ugyanazon rég kihalt, vadon élő fajig vezethetik vissza származásukat: mindannyian több ezer éves háziasítási folyamat eredményeként váltak az őstulkokbólnapjaink változatos marhafajtáivá.
Az őstulok, ahogy már említettük, több száz éve kihalt, ez azonban nem biztos, hogy hosszú ideig így marad. Feltámasztására ugyanis a 20. század eleje óta történtek kísérletek, és egy maroknyi lelkes kutató jelenleg is azon dolgozik, hogy egy napon újra őstulkok róják az eurázsiai pusztákat. Az őstulkok nagyobbak és szikárabbak voltak ma élő leszármazottaiknál, a hosszú ideig tartó szelektív pároztatás azonban gyökeresen átformálta testüket.
Az Indiából származó állatok egykor óriási csordákban rótták Eurázsia és Észak-Afrika területét, majd valami rejtélyes okból pusztulásnak indultak. Először keleten tűntek el örökre, majd nyugaton is csökkenni kezdett a számuk. Ismereteink szerint utolsó példányaik a mai Lengyelország területén, a jaktorowi erdőben éltek. A legutolsó ismert őstulok is itt pusztult el 1627-ben.
Az őstulkok feltámasztásába először az 1920-as években vágott bele két német állatkert-tulajdonos, Heinz and Lutz Heck. A testvérpár egymástól függetlenül végezte szelektív pároztatási programját, és némileg eltérő fajtákat is használtak az ősi változathoz hasonló kinézetű új fajta létrehozásához. A végeredményt több mint egy évtizednyi kísérletezést követően prezentálták. Lutz Heck berlini változatából sajnos egyetlen példány sem élte túl a második világháborút, így a ma élő Heck-féle marhák mindegyike Heinz Heck müncheni változatától származik.
Heinz Heck első őstulokhoz hasonló kinézetű marhája 1932-ben látta meg a napvilágot. A Glachl névre hallgató bika 75 százalékban a korzikai marha, 25 százalékban pedig a magyar szürkemarha, a német feketetarka marha, a skót felföldi marha és az angelni marha keveréke volt. Külsőre meglehetősen hasonlított az őstulokhoz, azonban méretében jóval kisebb volt a kihalt faj tagjainál. A későbbi generációknál ezért további fajtákkal is keresztezték, hogy növeljék testméretét.
A Heck-féle marhák a 20. század folyamán változatos kinézetekkel láttak napvilágot, túl sok dolog azonban nem történt velük. A tényleges visszatenyésztési kísérlet folytatásába csak 1996-ban vágott bele egy csapatnyi német kutató, akik ősi kinézetű olasz és spanyol fajtákkal keresztezték a Heck-marhákat. Az eredményül kapott Taurus-marhák ismét egy lépéssel közelebb vitték a kutatókat a célhoz: ezek a Heck-marháknál nagyobb termetűek, és pofájuk is jobban hasonlít az őstulkokéra.
2003 tájékára már több európai ország (köztük Magyarország, Dánia és Lettország is) saját Taurus-csordára tett szert, és mindenütt saját tenyésztési program kezdődött. Afrikai és más fajták is belekerültek a genetikai keverékbe, így a jelenleg élő Taurusok ugyan egyre jobban hasonlítanak az őstulkokra, a különböző országok és tenyésztők változatai egymástól egyre erősebben eltérnek.
A célhoz legközelebb jelenleg egy holland kutatócsoport áll. „2008 elején vágtunk bele a Taurosz-programba, azzal a céllal, hogy egy napon újra vadon élő őstulkok járják Európa pusztáit” – mondja Ronald Goderie, a Taurus Alapítvány igazgatója. Elmondása szerint azért kezdtek bele a projektbe, mert a vadon legelő állatok nagy csordái szükségesek ahhoz, hogy Európa nyílt területei és biológiai sokfélesége megőrződjön.
2. oldal
A Taurosz-program szakértői tiszta lappal indultak, vagyis nem a Heck-féle marhákat tenyésztették tovább, és nem is álltak neki a fajták ész nélküli pároztatásának. Ehelyett tudományos alapon közelítették meg a problémát, és genetikai elemzések révén igyekeztek megkeresni a létező marhafajtákban azon ősi DNS-szakaszokat, amelyek szinte változatlan formában őrződtek meg az őstulok háziasított leszármazottaiban. Az őstulok genomját a Dublini Egyetem kutatói szekvenáltáknéhány Nagy-Britanniában talált csontlelet genetikai állományát használva alapanyagként.
A visszatenyésztési tervet aztán a DNS-vizsgálatok eredményei alapján vázolták fel, így az általuk létrehozandó őstulok nemcsak kinézetében, de génállományában is hasonlítani fog az eredeti változatra. Nem Goderie kutatócsoportja az egyetlen azonban, amely ezzel próbálkozik. Nemrégiben útjára indult egy másik holland kezdeményezés, az Uruz-projekt is, amelyet Henri Kerkdijk-Otten, a Taurosz-program egyik volt munkatársa vezet, aki a folytatással kapcsolatos ellentétek miatt hagyta ott az eredeti visszatenyésztési programot.
„2008-ban csatlakoztam a Taurus Alapítványhoz, és részt vettem a Taurosz-program elindításában, de ahogy haladtunk a munkával, egyre inkább úgy éreztem, hogy túl sok marhafajtát vonunk be a projektbe” – mondja Kerkdijk-Otten. A szakértő ezért 2012-ben távozott, és létrehozta a Megafauna Alapítványt, amely ma már True Nature Alapítvány néven szerepel. Kutatócsoportjával mindössze négy marhafajta segítségével szeretnék rekonstruálni az őstulok genomját, és abban reménykednek, hogy így mindenki előtt végeznek majd a munkával.
Ha azonban sikerül is visszatenyészteni az őstulkot, az sosem nem lesz pontosan olyan, mint egykori őse, mondja Kerkdijk-Otten. „De persze a mai őstulkok sem lennének olyanok, mint több száz éve élő elődeik, ha esetleg túlélték volna mostanáig. Az Uruz-projekt célja nem az őstulok-evolúció egy elavult állomásának rekonstruálása, hanem a 21. századi őstulok megteremtése” – folytatja a szakértő.
Felmerülhet persze a kérdés, hogy mi a visszatenyésztési kísérletek célja. Egy napon őstulok-burgereket rendelünk majd a gyorsétteremben? Ez az irány már valamennyire most is létezik, hiszen az organikus, primitív, őstulokhoz hasonlóan kinéző fajták húsát horribilis összegekért árulják, a vevők pedig a legtöbb esetben Európa leghíresebb szakácsai. A húsnak Kerkdijk-Otten elmondása szerint kifejezetten vad íze van, márványos, porhanyós és lédús, és tele van omega-3, illetve omega-6 zsírsavakkal, B12 és E vitaminnal, valamint vassal.
Azt ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy miért nem az őstulkokat tartják napjainkban az állattartó telepeken. Az eredeti változat jóval kevesebb húst és tejet ad, mint a modern fajták, amelyek kitenyésztésénél pontosan az volt a cél, hogy a lehető legmagasabb szintre tökéletesítsék az állatok ezen jellemzőit.
Az őstulkok feltámasztásának fő célja ehelyett az lenne, hogy a vadonban újra létezzenek a marhák egykori ősei, párhuzamosan élve a háziasított fajtákkal, ahogy kihalásuk előtt több ezer éven keresztül természetes volt. Az őstulkokkal Európa vad ökoszisztémáit szeretnénk benépesíteni, mondja Goderie. Annak ugyanis nem sok értelme lenne, hogy a nagy nehezen visszahozott állatokon újrakezdjék a háziasítás folyamatát.
A Taurosz-program jelenleg már több száz második és harmadik generációs keresztezett példánnyal rendelkezik, amelyek Spanyolországban, Portugáliában, Horvátországban és Hollandiában élik napjaikat. A kutatók szerint néhány generáció múlva megszülethetnek az első olyan állatok, amelyek mind kinézetre, mind genetikai szinten megközelítik az egykori őstulkokat.
Ami az Uruz-projektet illeti, szakértők egyelőre az első generációt jelentő csordák összerakásán dolgoznak a németországi Lorsch, illetve a hollandiai Breda közelében, de a kutatók jóvoltából rövidesen Románia és Spanyolország is kap egy-egy marhacsapatot. Goderie és Kerkdijk-Otten összekülönbözése ellenére a szakértők nyitottak a kooperációra, és nem tekintik a hasonló projekteket egymás versenytársainak. Goderie elmondása szerint, amennyiben lenne rá anyagi keret, szívesen szervezne egy olyan konferenciát, ahol az őstulkok visszatenyésztésével foglalkozók megtárgyalhatnánk a legjobb stratégiákat, közelebb hozva ezzel mindenki legfőbb célját, a kihalt faj feltámasztását.
A tudományos-fantasztikus műveken szocializálódott olvasó számára legkézenfekvőbbnek tűnő megoldásra, a klónozásra egyelőre nincs sok remény. A DNS ugyan megvan hozzá, a sikeres akcióhoz azonban épp szövetmintákra is szükség lenne, ezek pedig nem állnak rendelkezésre. Pusztán a genomból pedig egyelőre a legfejlettebb genetikai technológiákkal sem lehetséges újraalkotni egy állatfajt. Amíg tehát ez a probléma nem kerül megoldásra, maradnak a régimódi genetikai megoldások, vagyis az őstulkok ma élő leszármazottainak gondos válogatása és a szelektív pároztatása.
