1. oldal
Az újságok a világűr felfedezésére induló űrhajókról cikkeztek, az emberek holdbéli kolóniákról álmodoztak, a lakosság rakétaépítő versenyeket szervezett a világegyetem mielőbbi meghódítására. Meglepő módon nem az űrkorszak lázában égő Amerikáról van szó, hanem Oroszországról, mégpedig az 1920-as években.
1921‒1932 között a szovjet-orosz médiában 250 cikk és több mint harminc szakmai könyv jelent meg az űrutazásról, és az átlagember meg volt győződve arról, hogy a technológiai nehézségek ellenére az űr elérése rövid időn belül megvalósulhat. (Ugyanebben az időszakban az Egyesült Államokban mindössze két kiadvány jelent meg a témában.) Ahogy Asif A. Siddiqi, a Fordham Egyetem történésze megfogalmazta, az orosz történelem eme kiemelkedően érdekes időszakában nem sok választotta el egymástól a realitás csíráit hordozó terveket a teljesen őrült elképzelésektől.
Április 12-én volt 51 éve, hogy Jurij Alekszejevics Gagarin első emberként ellátogatott a világűrbe. Az ilyen évfordulók környékén szokás megemlékezni az Egyesült Államok és a Szovjetunió között kibontakozó űrverseny fontosabb mérföldköveiről, ritkán esik szó azonban az ezt évtizedekkel megelőző orosz „űrmánia” időszakáról, amely szintén roppant érdekes, jelentős és kevésbé ismert része a tudománytörténetnek.
Az orosz hagyomány évszázadok óta foglalkozik az űrutazás témájával mesék, példázatok, mitikus elbeszélések formájában, így nem tekinthető előzmények nélkülinek a Nyikolaj Fjodorovics Fjodorov által megfogalmazott Közös feladat filozófiája, valamint a később ebből kinőtt kozmizmus irányzatának felbukkanása és gyorsan elért népszerűsége sem. Fjodorov utópisztikus elképzelésének lényege a halott ősök egyetemes feltámasztása volt, majd a feltámasztott nemzedékek széttelepítése a világűrben. Az egyetemes feltámasztás a gondolkodó szerint tudományos lehetőség és morális kötelesség is egyben, amelyből mindenkinek részt kell vállalnia, máskülönben eleve bukásra van ítélve. E cél érdekében igyekezett kiaknázni a tudományos és technikai fejlődés lehetőségeit, melyeknek mágikus erőt tulajdonított.
A kozmisták, köztük az orosz űrhajózás atyja, Konsztantyin Eduardovics Ciolkovszkij és Vlagyimir Ivanovics Vernadszkij geokémikus, tulajdonképpen Fjodorov eszméit fejlesztették tovább, és öltöztetették még inkább tudományos köntösbe. Elképzelésük szerint a végső cél az emberiség egészének egyetlen organizmussá szervezése, amely olyan magasabb rendű, „planetáris tudatot” eredményez majd, amely megváltoztatja és tökéletesíti a világegyetemet, legyőzi a betegséget és a halált, s végül halhatatlanná teszi az emberiséget. 1922-ben a biokozmisták folyóiratot is alapítottak, Halhatatlanság címen. A szovjet űrhajózási program eredeti célja az emberiség tökéletesítése, és az örök megváltáshoz vezető kozmikus út megnyitása volt. 
Társadalmi szinten az űrutazás problematikájával való megszállott foglalkozás az 1917-es oroszországi forradalmak és a világháború lezárulását követő reményteli időszakban kezdődött meg. 1923-ban az Izvesztyija című újságban megjelent egy cikk, Lehetséges-e az utópia megvalósítása? címen, amely a rakétakutatás két korai úttörőjével, az erdélyi szász származású német Hermann Oberth-tel és az amerikai Robert Goddarddal foglalkozott. Az írás részletesen bemutatta a két tudós űrutazásról alkotott elképzeléseit.
 
2. oldal
Tulajdonképpen ez a publikáció nyitotta meg az űrmánia időszakát: az oroszok a külföldi kutatókról szóló írás hatására újra felfedezték saját, hazai szaktekintélyüket, Konsztantyin Ciolkovszkijt, aki 1903-ban megjelent írásában elsőként bizonyította matematikailag, hogy az űrutazás lehetséges. A világűr felfedezése reaktív eszközökkel című tanulmány a Naucsnoje Obozrenyije orosz tudományos folyóiratban jelent meg. Ciolkovszkij ebben írta le az első kozmikus sebesség fogalmát, és azt 8 km/s körüli értéknek számolta (a pontos érték 7,92 km/s). Arra a következtetésre jutott, hogy ezt a sebességet folyékony hajtóanyagú rakétával lehet elérni. Írását a fokozódó érdeklődésnek köszönhetően 1924-ben újra leadták, és a sajtó innentől kezdve hemzsegett a különféle rakétákról és űrhajókról szóló írásoktól, amelyek rövidesen embereket szállíthatnak az űrbe.
A szovjet közvélemény meg volt győződve arról, hogy Robert Goddard a közeljövőben rakétát tervez eljuttani a Holdra ‒ amennyire ma tudjuk Goddard részéről ez maximum elméleti spekuláció szintjén merült fel, és akkoriban még semmiféle konkrét terv nem született ilyen célokról. A Mars éppen oppozícióban volt (azaz a Föld pont a Nap és a Mars között, velük egyvonalban tartózkodott), és a pályák sajátosságának köszönhetően közelebb volt bolygónkhoz, mint az előző évszázadok (sőt évezredek) során bármikor. Ezzel egy időben moszkvai egyetemi hallgatók megalapították a Bolygóközi Közlekedést Tanulmányozó Társaságot (OIMS).
Az OIMS vitakörnek indult, ahol a csatlakozó munkások, tudósok és feltalálók megtárgyalhatták ötleteiket az űrutazásról és a más bolygókra való eljutás lehetőségéről. Ők javasolták először a Föld atmoszférájának használatát a visszatérő űrhajók lefékezésére, és számos más konstruktív ötlettel is előálltak működésük során. Fridrih Cander, a társaság egyik alapítója és prominens tagja például egy melegház terveivel állt elő, amely friss zöldségekkel látná el az űrhajósokat a hosszú utazás alatt. Közben pedig egy olyan meghajtórendszeren is munkálkodott, amely képes átlépni a légkör határát.
Cander a társaság legtöbb tagjához hasonlóan utópista elveket vallott, és hitt abban, hogy az emberiség végső célja a csillagok elérése. Gépészmérnöki tanulmányai alatt többek között egy Marsra való utazáshoz is röppálya-számításokat hajtott végre. Gyakran ismételt jelszava volt az „Előre a Marsra!” (Vperjod na Marsz). Beszédeiben azt hangoztatta, hogy a csillagászatban rendkívül fontos az emberi összefogás a hosszabb és boldogabb élet megvalósítása érdekében. Meggyőződése volt, hogy a Holdon sokkal élhetőbb körülményeket lehetne teremteni, mint amilyenek saját korában a Földön honoltak. Candernek később vezető szerepe volt a GIRD–X rakéta a kifejlesztésében, amely az első Szovjetunióban megépített, ténylegesen működő folyékony hajtóanyagú rakéta volt.
Az OIMS legnagyobb hatása az volt, hogy az űrutazás ideáját sikeresen elterjesztette a tömegek közt. 1924 májusában nyilvános előadást szerveztek, amit Mihail Jakovlevics Lapirov-Skoblo mérnök tartott Bolygóközi utazás: a modern tudomány és technológia megoldása a kérdésre címen. Mondani sem kell, hogy rekordidő alatt minden jegy elkelt, és a program kezdete előtt ki kellett vezényelni a rendőrséget, hogy rendet tartsanak a bejutni kívánó óriási tömegben. Az előadás kimondott célja volt leszámolni az űrutazás hagyományos, misztikus megközelítésével, és megismertetni a közvéleményt a korszerű, tudományos hozzáállással. Lapirov-Skoblo beszédének végén felhívást intézett az emberekhez, hogy segítsenek megépíteni azokat a rakétákat, amelyek révén valósággá válhat az űrutazás több évszázados álma.
3. oldal
Az előadást számos további követte a nagyobb városokban, és az űr felfedezésének ideája gyorsan bejárta az egész országot. A média sem maradt ki az űrmánia táplálásából: 1922‒23 folyamán részletekben jelentették meg Alekszej Nyikolajevics Tolsztoj Aelita ‒ Regény a Marsról című művét, amely egy orosz mérnök történetét meséli el, aki űrhajót épít, és társával a Mars utazik. Az ott talált marslakók egy igazságtalan kapitalista rendszerben sínylődnek, és az elnyomók közül csak Aelita, a marsi király gyönyörű leánya fogékony szenvedéseikre. A két orosz űrutazó kirobbantja a szocialista forradalmat, amit azonban lever a helyi elit.
A regény óriási népszerűségre tett szert, és 1924-ben némafilm formájában is feldolgozták. A premiert óriási médiakampány előzte meg a Pravda és a Kinogazeta oldalain. Az első vetítésen akkora tömeg jelent meg, hogy az előadásra végül a rendező, Jakov Alekszandrovics Protazanov sem tudott bejutni. A film szintén nagy sikereket ért el, amihez minden elem adott volt: az egzotikus helyszínek, a világszép királylány, a bolygóközi utazás és a korban rendkívül újnak számító speciális effektusok garantálták töretlen népszerűségét.
 
1927-ben az oroszok Moszkvában rendezték meg a világ első nemzetközi űrutazási kiállítását. A rendezvény két hónapos időtartama alatt összesen 10‒12 ezer látogatót vonzott. A belépőt egy másik bolygó elképzelt vidéke fogadta egy üvegfal mögött berendezett jelenet formájában. A hipotetikus bolygó kék vegetációval rendelkezett, és narancssárga talaját különös csatornák szabdalták. Az égből egy hatalmas, ezüstszínű rakéta ereszkedett alá, amelyet az egyik felszíni kráter széléről egy űrruhás asztronauta kísért figyelemmel. A szervezők elképzelése szerint a látogató a jelenetre pillantva rögtön érzékeli, hogy egy új korba, az űrkorszakba lépett. A kiállításra ellátogató diákok, munkások, művészek, tudósok és költők a vendégkönyvbe jegyezhették le benyomásaikat. Az egyik riporter, S. G. Vortkin a látottaktól lenyűgözve bejegyzésében valósággal könyörög, hogy elkísérhesse az első űrutazás résztvevőit.
A húszas évek végére az orosz űrláz lecsendesült. A szovjet vezetés megvonta támogatását a Bolygóközi Közlekedést Tanulmányozó Társaságtól, arra hivatkozva, hogy a tagok nem rendelkeznek megfelelő tudományos háttérrel. Ahogy az emberekben lassan tudatosult, hogy az űrutazás megvalósulásáig még évekig, sőt évtizedekig várni kell, úgy lankadt a lelkesedés és az érdeklődés. Az egyre kifejezettebb sztálini diktatúra és a nagyfokú elszegényedés hamar véget vetett az űrről való álmodozásnak.
Utólag visszatekintve azonban a húszas évek űrmániájának kulcsszerepe volt az űrverseny korai időszakában megnyilvánuló szovjet dominanciában. Az űrmérnökök első generációja, Szergej Pavlovics Koroljov és Valentyin Petrovics Glusko fiatalkorát meghatározta az űr iránti fokozott érdeklődés. A szovjet űrprogram vezető triójának harmadik tagja, Vlagyimir Nyikolajevics Cselomej tervezett Mars-misszióját Tolsztoj Aelitájáról nevezte el, és karrierválasztásában meghatározó volt a történet filmváltozata, amelyet tíz évesen látott először.
A Szputnyik 1957-es fellövése és Gagarin 1961. április 12-én végrehajtott történelmi repülése után az Egyesült Államok behozta ugyan lemaradását, és végül amerikai űrhajós lépett elsőként a Holdra, az oroszok azonban már sokkal hamarabb ott jártak ‒ álmaikban legalábbis biztosan.
 
 
