1. oldal
Amikor Charles Darwin megjelentette A fajok eredete című művét, nemcsak tudomány és vallás között gerjesztett ezzel hatalmas vitákat, hanem a tudomány berkein belül is. Ezek közül a legintenzívebb, napjainkban is élénken élő disputa annak kapcsán bontakozott ki, hogy vajon a természetes kiválasztódás az együttműködést vagy a versengést támogatja inkább. A kérdéskör kapcsán megnyilvánuló kutatók közül kiemelkedett egy Pjotr Alekszejevics Kropotkin nevű orosz úriember, akinél többet senki nem tett le az asztalra az együttműködés evolúciójáról való elmélkedés első száz évében.
Kropotkin szinte az egész világot bejárta elméletét hirdetve, amelyet a „kölcsönös segítségnyújtás” teóriájának nevezett. Utazásai időnként önkéntesek voltak, máskor kevésbé, számos ország területéről kellett akaratán kívül távoznia, mivel a kooperáció tudományának atyjában egyben az anarchokommunizmus alapítóját is tisztelhetjük. Tudományos és politikai nézetei szorosan összefonódtak, úgy vélte, hogy az államhatalom a kényszer és az erőszak megtestesítője, pedig a társadalomnak kölcsönös segítségnyújtáson kellene alapulnia, mivel ez a természetes és evolúciós szempontból magasabb rendű szervező erő. Eszményképe egy olyan decentralizált társadalom volt, amelyben önálló kommunákban egyesülnek a városi civilizáció és tudományos alapú mezőgazdaság előnyei. A kooperáció szerinte az evolúció legfőbb hajtóereje, ez tette lehetővé, hogy bármiféle több egyedből álló közösség kialakuljon, legyen szó akár mikrobákról, akár emberekről.
A hercegi családba született Kropotkinnek magántanítója, Poulain mesélt a francia forradalomról, és ő ismertette meg az anarchizmus alapelveivel is. Később a szentpétervári katonai akadémián folytatta tanulmányait, a korabeli orosz elit fiatalságával egyetemben. Saját bevallása szerint elképesztően unalmasnak találta az iskolát, úgy érezte, teljesen feleslegesen telnek napjai. Az akadémia éltanulójaként főapródi feladatokat látott el II. Sándor cár mellett. Amikor éppen nem tanult, vagy apródkodott, a természetet járta, anarchista írók műveit olvasta, és közben valahogy a kezébe akadt egy Charles Darwin nevű angol kutató műve is, aki olyan radikálisan újnak számító dolgokról írt, mint az evolúció és a természetes kiválasztódás gondolata.
Kropotkin, mint évfolyamának legjobb tanulója, szabadon választhatott, hogy milyen kormányzati pozícióban szeretne dolgozni, amikor 1862-ben befejezte tanulmányait. Családja, barátai és nem utolsó sorban a cár legnagyobb meglepetésére a világ végének számító Szibériában, az Amur vidékén vállalt megbízatást. Az ott töltött öt év alatt filmekbe illő kalandokban volt része: szánján állatbőrökbe takarózva összesen több mint 80 ezer kilométert utazott a kietlen tájon, a gyakran mínusz 40‒60 fokos hidegben. Feladata a bűnözőkkel és politikai lázítókkal teli hírhedt szibériai börtönök ellenőrzése volt, amelyet kötelességtudóan végzett, de valójában mélységesen gyűlölt. Egyik levelében azt írta, hogy a szibériai határra egy Dante sorait hirdető táblát kellene kihelyezni: „Ki itt belépsz hagyj fel minden reménnyel.” Időközben tovább ismerkedett az anarchista tanokkal a Szibériába száműzött anarchista vezetőktől, és nem mellékesen a helyi állatvilág és az ottani emberek történetét tanulmányozta.
Kropotkin ismerve a kegyetlen szibériai tájat, abban a hitben kezdett kutatni, hogy egymást fajtájukon belül öldöklő állatok darwini versengésére bukkan majd. Ennek azonban nyomát sem látta. Ahogy írja, nem sikerült példáját találnia annak a keserű, létért folyó harcnak, amely az egy fajhoz tartozó egyedek közt bontakozik ki a túlélés érdekében a darwinisták (bár nem feltétlenül maga Darwin) szerint, és amelyet az evolúció legfőbb hajtóerejének tekintettek.
Ehelyett kölcsönös segítségnyújtást tapasztalt az állatvilágban mindenfelé, amelyből arra következtetett, hogy ennek a viselkedésformának fontos szerepe lehet az élet megőrzésében és ezáltal a fajok fennmaradásának, valamint evolúciójának biztosításában. Hasonló dolgokat figyelt meg a szibériai parasztokat látogatva is, akik folytonosan egymást kisegítve, összefogva igyekeztek felvenni a harcot a barátságtalan környezettel. És ezzel párhuzamosan persze azzal is szembesült, hogy a hatalom mennyire nem tesz semmit ezekért az emberekért. Ekkor vesztette el végleg minden addigi hitét a központi hatalomban, és kezdett végleg anarchistává válni, írja később.
Nemcsak az államhatalommal fordult azonban szembe, hanem megkérdőjelezte a versengés kizárólagos szerepét is a természetes kiválasztódásban. Továbbra is megrögzött darwinista maradt, azonban egyre határozottabban hangoztatta, hogy a kooperáció legalább olyan fontos mozgatórugó lehet, különösen az olyan szélsőséges éghajlatú területeken, mint Szibéria. 
2. oldal
Megbízatása letelte után a Szentpétervári Egyetemen kezdett tanulni, ahol elviekben ugyan matematikát hallgatott, valójában azonban főként tovább tanulmányozta az anarchizmust. Ebben olyannyira sikeresnek bizonyult, hogy felhívta magára a hatóságok figyelmét is, így a cár végül lecsukatta. Kropotkin regénybe illő körülmények között, jelentős külső segítséggel szökött meg a Péter-Pál erődből. Az akciót több hónapos előkészületek és intenzív kémkedés előzte meg, a terv részleteit egy zsebórába rejtve, titkosírással leplezve juttatták be hozzá. A konspirátorok hegedűszóval jelezték a fogolynak, hogy szabad az út, és a szökevény az estét Szentpétervár egyik legdivatosabb éttermében töltötte, amit a titkosrendőrségnek eszébe sem jutott átkutatni.
Kropotkin ezt követően Anglia felé vette az irányt, és vitára hívta Darwin követőit, közülük is elsősorban Thomas Henry Huxley-t. Véleménye szerint a társasnak nevezett fajok és csoportok esetében a verseny és a természetes kiválasztódás az egyedről a csoportra helyeződik át, és a csoporton belül pedig a kooperáció válik a legfőbb előremozdító erővé. A közösségen belül ilyenkor csak akkor jelentkezhet a versengés, ha az megengedhető a közösség túlélése szempontjából, tehát semmiképpen nem Szibériában, hanem mondjuk a trópusokon, ahol meleg van és ennivaló is akad bőven.
Az orosz kutató egy sor könyvet és hosszú röpiratot jelentetett meg elméletéről, amelyben összefésülte a biológiával és a politikával kapcsolatos elképzeléseit. Egész Európában hirdette tanait, és két hosszú előadóturnén az Egyesült Államokat is bejárta. Több országból kitiltották, mint bajkeverőt, és McKinley elnök meggyilkolása után anarchista elvei miatt Amerikába sem térhetett vissza. A korabeli pletykák teljesen abszurd módon még azt is felvetették, hogy Kropotkinnak köze lehetett a gyilkossághoz.
A huszadik század első évtizedében az kutatót két fontos dolog foglalkoztatta az együttműködés evolúciójával kapcsolatban. Úgy vélte, hogy ha a környezeti körülmények úgy változnak, hogy a kölcsönös segítségnyújtás haszonnal jár, akkor a kooperáció hamar nagy szerepre tesz szert a populációban. Olyannyira gyorsan történik ennek az új viselkedésformának az elsajátítása, hogy az nem magyarázható meg a darwini elmélet lassú, fokozatos változásaival. Magyarázatként Jean-Baptiste Lamarck tanaihoz fordult, aki évtizedekkel Darwin előtt fogalmazta meg saját evolúciós elméletét.
Lamarck szerint az egyed élete során tapasztalt és elsajátított dolgok bizonyos mértékig tovább örökíthetők a következő generációra. Ezt úgy képzelte el, hogy ha egy faj egyedei a változó környezeti feltételek hatására olyan új viselkedésformákat vesznek fel, amelyek aztán felépítésbeli változásokat vonnak maguk után, akkor ezek a strukturális változások átöröklődnek az utódaikra ‒ a sokat nyújtózkodó madár utódainak már a következő generációban hosszabb lábuk lesz. A szerzett tulajdonságok átörökítésének lehetőségével már megvolt az a sebesség, ami a darwini evolúcióból hiányzott, így Kropotkin a maga részéről megoldottnak tekintette a látszólagosan túl gyors alkalmazkodás problémáját.
A másik kérdés, amely a kutatót foglalkoztatta az volt, hogy mi veszi rá az állatokat egy adott szituációban arra, hogy egymást kölcsönösen segítsék. Ennek magyarázatát Adam Smith elméletében találta meg, aki szerint az ember ösztönösen beleképzeli magát a bajban levő helyzetébe, és elképzeli annak fájdalmát. Hogy ezt a belső fájdalmat csillapítsa, segít a másikon, vagyis empatikus. Míg azonban Adam Smith kizárólag az emberek kapcsán beszélt kooperációról és empátiáról, Kropotkin kiterjesztette ezek érvényességét az állatvilágra is. A második probléma is megoldódott tehát azzal a feltevéssel, hogy az állatok is empatikus lények.
De mit mondhatunk a kölcsönös segítségnyújtás evolúciójáról 91 évvel Kropotkin halála után? Visszatekintve tudjuk persze, hogy a kutató vétett hibákat. Tévedés volt Lamarck tanait bevonni elméletébe, ez azonban egy olyan melléfogás, amelyet a korban többen elkövettek, köztük maga Darwin is. Arra kérdésre viszont, hogy az állatok képesek-e empátiára, a mai napig nem tudjuk a választ. Valószínűsíthetően vannak olyan fajok, amelyek igen, de erről egyelőre nem lehet biztosat mondani. Kropotkin legnagyobb, máig ható jelentősége abban volt, hogy megkérdőjelezte a darwini evolúciós elméletben a versengésnek és a legerősebb túlélésének minden mást felülíró szerepét. Manapság, amikor évente több száz tanulmány jelenik meg a nem emberi fajok egyedei közti kooperációról, ezen munkák írói számára Kropotkin nem véletlenül számít a tudományterület prófétájának, aki fényévekkel előzte meg korát. 
