Ugyan Brian De Palma 1976-os Carrie-je óta nyolcvannál is több, Stephen King írásait feldolgozó film és sorozat látott napvilágot, a tekintélyes kínálat ellenére nem beszélhetünk egyértelmű sikersztoriról. Hovatovább, az A remény rabjaihoz és a Tortúrához hasonló, közel általános szeretetnek-tiszteletnek örvendő etalonok elenyésző kisebbségben vannak. Vagyis szégyenszemre a horror egyik, ha nem legmeghatározóbb nagymesterének kimeríthetetlen fantáziája ihlette adaptációk java közepes, megjelenése után egy-két évvel joggal elfeledett szürke-közhelyes semmiség, vagy a nézőket arcul csapó, élvezhetetlen fertelem.

2017 tehát joggal vonult be a különösen emlékezetes esztendők közé a rajongók számára. Hiszen bár az év legnagyobb kihagyott ziccerének járó kétes elismerésért komoly eséllyel hadba induló A setét torony minden téren megbukott, de három parádés mű feledtette a fiaskót. Az egy büszkeségből gyilkossá züllő farmer hányattatásai körül forgó 1922, illetve az egy pajzán játékszerrel feldobni hivatott együttlét során csapdába eső nő kálváriáját elmesélő Bilincsben jöttek, láttak és győztek. A babérokat azonban a tehetségét első ízben a 2013-as Mamával megmutató Az-remake direktora, Andy Muschietti aratta le. A kritikusok nem győzték méltatni a gonosz bohóc képében megjelenő, istenekkel felérő hatalmú entitás és a Vesztesek Klubjának nevezett, Derry városát védő, kitaszított kamaszok első összecsapását elmesélő rémtörténet. Emellett a díjeső sem maradt el, és a nézők is odáig voltak a jobbnál jobb gyerekszínészekkel teli, üde, friss, ám mégis ijesztő, harmincötmillió dolláros költségvetése hússzorosát bekasszírozó újragondolásért.

Ilyen előzmények tükrében semmi meglepő sincs abban, hogy rengetegen várták tűkön ülve a huszonhét évvel később játszódó végső ütközetet. De ahogy azt sajnos szomorúan konstatálhatjuk, vajúdtak a hegyek, és vörös parókás, fehérre meszelt arcú egérkét szültek.

Mivel a későbbiekben igen kevés dicséret lesz olvasható, okvetlenül le kell szögeznünk: szó sincs arról, hogy az argentin direktor egy, a hírhedt A mángorlóhoz hasonló vallatási segédeszközzel sározta volna be a hírnevét. Erőteljes-gazdag képi világa magába szippant és nem ereszt, ráadásul szakmája avatott űzőjeként eléri, hogy munkatársai messze a képességeik felett teljesítenek. Félelmetes, hogy az ijedős Eddie-t alakító, mérsékelten ismert James Ransone és az anno túlsúllyal küszködő Ben bőrébe bújó, alig jegyzett Jay Ryan méltó társai a dadogós Billt megformáló James McAvoy-nak. Vagy az agresszív apja által rendszeresen megalázott Beverly-ként lubickoló, kétszeres Oscar-jelölt Jessica Chastain-nek. A Barry-vel berobbant, itt a hiperaktív-mocskos szájú Ritchie-ként brillírozó Bill Hader is tudása legjavát nyújtja. A legfőbb meglepetés viszont vitán felül az egykori barátait összetrombitáló, és őket fogadalmukra emlékeztető Mike-ként remekelő Isaiah Mustafa. Nagyságrendekkel többet hoz ki magából az egy amerikai focistából B-listás színésszé avanzsált, Old Spice reklámokban szerencsétlenkedő ex-sportolótól elvárhatónál. Végül, a Pennywise-ként egyszer már sokakat lenyűgöző Bill Skarsgård is újra igazolja, hogy miközben Tim Curry-nél kevésbé hetvenkedően, és jóval passzív-agresszívebben ragadta meg a figurát, telitalálatnak bizonyult a szerepre. Természetesen a válogatott borzalmakra sem panaszkodhatunk: ocsmányabbnál ocsmányabb kreatúrák, kegyetlen mészárlások és pokolbéli helyszínek keserítik meg a felcseperedve ifjonti emlékeik javát elfelejtő-elvesztő cimborák életét.

Éppen ezért fájó, hogy a rendező több súlyos, véteknek is beillő hibát is vétett. Az első, egyben legfontosabb probléma az, hogy a játékidőt nem a cselekményt előrevivő, vagy a karaktereket, netán azok egymáshoz fűződő viszonyát árnyaló események duzzasztják majd három órára. Hanem egyedül egy igénytelen-funkciótlan flashback-ekkel kombinált riogatás-fesztivál miatt éri el ezt a hosszt. Azaz sajátos dramaturgiai öngyilkosságként jó negyvenöt-ötven percen át totálisan tét nélküli, kínosan egy kaptafára készült, a tempót végzetesen lelassító, abszolút öncélú sablon-jeleneteket bámulunk. Érthetetlen, hogy mi szükség volt erre – pláne, mert a se íze, se bűze töltelékek nélkül egy két óra körüli, izgalmas alkotást kapnánk a pénzünkért. Ám így a szürreális-bizarr illúzió-bestiák dacára kifejezetten álmosító második rész sorsát már pusztán indokolatlan dagályossága is megpecsételi. De mivel a baj nem jár egyedül, Muschietti úgy döntött, hogy az okosan csepegtetve a drámai hatást és a rettegést kompenzáló, egyben kiemelő humor durva túladagolásával kvázi bohózattá zülleszti filmjét.

Ergo egyrészt jóformán ötpercenként belefutunk egy mérsékelten komplex, a másik anyjával létesített szexuális aktusban, a péniszmérettel való kérkedésben, vagy az altesti folyamatokban rejlő poénforrásokat kiaknázó, a hangulatot hentesbárddal kivégző tréfakezdeménybe. Másrészt a karakterek izzadtságszagúan menő-trendi viselkedésétől is könnyen vakaródzhatnékunk támadhat. Vívódásaikból hiányzik a mélység, és általában véve meghökkentően könnyedén, sőt, lazán állnak hozzá a kilátástalan harchoz. Nyoma sincs az 1990-es minisorozat fullasztó atmoszférájának, és ez azzal kombinálva, hogy feszültségre a konstans idétlenkedésnek köszönhetően keresztet vethetünk, ellenben egymást érik az ijesztgetések, óhatatlanul is felvet egy kérdést. Jelesül: nevezhetjük-e egyáltalán horrornak a végeredményt, vagy akkor járunk-e el a legbölcsebben, ha némi vérrel-bérrel-csecsemőfejű rovarszörnyekkel megtűzdelt, enyhe misztikus elemekkel megfűszerezett, vitán felül korhatáros dark fantasy-ként tekintünk rá?

Ezt mindenki maga kell, hogy eldöntse, ám a verdikttől függetlenül a tény tény marad: Az Az – Második fejezet a félresiklott folytatások iskolapéldája. Szorosabb történetvezetéssel, vagy takarékra tett vígjáték-elemekkel felért volna jeles elődjéhez, de ebben a formában semmivel sem több egy csalódást keltő átiratnál.