1. oldal
A kiszáradt vagy nagy vérveszteségen átesett szervezet izotóniás sóoldattal való feltöltése napjainkban már a kórházi kezelések mindennapos részét képezi. Az intravénás folyadékpótlás számos egészségügyi probléma esetén nyújthat enyhülést, és az eljárás mára olyannyira rutinnak számít, hogy a világ számos országában már olyan enyhe állapotok, mint a másnaposság kezelésére is lehetőség van ezt igénybe venni, persze megfelelő ellenszolgáltatásért cserébe.
Felmerülhet azonban a kérdés, hogy honnan ered ez a kezelés. Hogyan került be a modern orvosi ellátásba viszonylag korán egy olyan eljárás, amely a bőr és az erek megnyitásán, és egy idegen folyadék szervezetbe juttatásán alapul? A választ az emberiség egyik legpusztítóbb kórja, a kolera rejti. A súlyos hasmenéssel és hányással járó bakteriális betegség hétszer okozott világméretű járványt a 19. században, több millió ember halálát okozva. A Vibrio cholerae toxinja hatására óránként akár egy liter híg széklet is távozhat a belekből, így a beteg kezelés nélkül néhány óra alatt belehalhat a kiszáradásba, és a vér ezzel társuló megfogyatkozásába, a hipovolémiás sokkba.
1831-ben a kolera baktériumának egy új, pusztító törzse kezdett terjedni a Gangesz mentén Indiában, és a kirobbanó járvány gyorsan átterjedt Kína, Irán és Oroszország területére is, mielőtt az Urálon keresztül elérte Európát. A Brit-szigeteken, ahová hajón érkezett meg a fertőzés, több mint 23 ezren haltak bele a kórba. A járvány két évvel kirobbanását követően az Atlanti-óceán túlsó partjára is átterjedt, és Kanadában illetve az Egyesült Államokban pusztítva gyorsan elérte a Csendes-óceánt is. Hasonló méretű és súlyosságú járványt a pestisjárványok óta nem látott az emberiség. A kolera gyorsan ölt, és példátlanul sokakat pusztított el.
William Brooke O’Shaughnessy, egy fiatal ír orvos 1831 végére fejezte be orvosi tanulmányait. A 22 éves fiatalember, aki Edinburghben élve távol tartózkodott a kolera által leginkább sújtott területektől, érdeklődve és elborzadva hallgatta a beszámolókat a járványról. A rendelkezésére álló információk alapján rövidesen arra a következtetésre jutott, hogy saját vegyészeti tudása talán segítséget nyújthat egy gyógymód kidolgozásában. O’Shaughnessy így rövidesen Sunderlandbe utazott, hogy belevesse magát a járvány káoszába.
Angliában elképesztő állapotok fogadták, és nem csak a betegség jellege miatt. O’Shaughnessy gyorsan észrevette, hogy a korabeli orvosi módszerek nemhogy nem segítenek a fertőzöttek állapotán, de még rontanak is azon. Az egészségügyi szakemberek kivéreztetéssel, piócák alkalmazásával és különböző hashajtókkal (például higany-kloriddal és ricinusolajjal) próbálták megtisztítani a betegek szervezetét a fertőzéstől. Ezek a módszerek persze tovább fokozták a folyadékveszteséget, így még gyorsabb halálhoz vezettek, jelentősen megnövelve a kolera halálozási rátáját, amely bizonyos régiókban a 70 százalékot is elérte, ezzel mortalitásban lekörözve az 1346–53-as, minden idők legsúlyosabbnak számító pestisjárványát.
O’Shaughnessy vizsgálódását azzal kezdte, hogy megvizsgálta a betegek vérének és székletének kémiai összetételét, és ezeket összevetette az egészséges mintákkal. Így jött rá arra, hogy a fertőzés következében nagy mennyiségű víz, nátrium, klorid és bikarbonát távozik a vérből, és kerül át a székletbe. A kutató néhány egyszerű, manapság rendkívül kezdetlegesnek tekinthető méréssel látványosan demonstrálta a kolera káros hatásait, majd mikor eredményeit a Lancet oldalain publikálta, rögtön gyógymódot is ajánlott a problémára. Azt javasolta, hogy az orvosok kíséreljék meg kívülről pótolni mindazt, ami a széklettel távozik a vérből, egyenesen a vénákba fecskendezve az erre szolgáló oldatot.
2. oldal
Thomas Latta brit orvost annyira lenyűgözte O’Shaughnessy tanulmányának gondolatmenete, hogy kevesebb mint két hónappal annak megjelenése után más sort is kerített az első intravénás kezelésekre. Latta 1832 májusától nátrium, klorid és bikarbonát saját maga által előállított vizes oldatával kezdte kezelni pácienseit. A szakértő saját beszámolója szerint „jelentős mennyiségeket” fecskendezett be a betegekbe az oldatból, és a módszerrel 25 betegéből 8-at képes volt visszahozni a halál torkából.
Latta egy vékony ezüst csövön keresztül juttatta be az oldatot olyan betegek alkari vénájába, akik ekkor már nem rendelkeztek a csuklón kitapintható pulzussal. Eleinte semmi változást nem tapasztalt, majd ahogy egyre több folyadék jutott be a szervezetbe, a javulás szembeötlővé vált. A páciensek először könnyebben kezdtek lélegezni, majd beesett szemük és hideg, sápadt bőrük is egészségesebb kinézetet öltött. Rövidesen a pulzus is újra mérhetővé vált, és a bejuttatott folyadék mennyiségével egyre erősebben és szabályosabban kezdett verni a szív. Fél órával a kezelés megkezdése után, miután közel három liter oldat befecskendezésén volt túl az orvos, az egyik női beteg határozott hangon közölte, hogy teljesen jól érzi magát, bár egy kicsit álmos. Végtagjai eddigre felmelegedtek, és minden szempontból egészségesnek nézett ki.
Az intravénás terápia ebben az időszakban radikálisan újszerű kezelési módnak számított, amely messze megelőzte korát. Bár akadt néhány orvos, aki Latta példáját követve gyorsan alkalmazni kezdte a forradalmi módszert, amelyet egyesek valóságos csodaszernek, a betegeket a halálból is föltámasztani képes varázslatnak tituláltak, a szakma túlnyomó része hallani sem akart a metódusról. Az emberi test szentségét megsértő eljárás alkalmazása helyett ők inkább tovább folytatták a kolerások „tisztító” kezelését, vagyis piócákkal, higannyal és kivéreztetéssel kínozták a kiszáradt betegeket. A 19. század további hat világméretű kolerajárványa során alig akadt olyan orvos, aki megpróbálkozott az O’Shaughnessy által javasolt rehidrációs terápiájával.
Pedig a fiatal ír orvos valóban megtalálta a tökéletes módot a betegség gyógyítására, a kolera ugyanis az esetek többségében tüneti kezeléssel, vagyis antibiotikumok nélkül is gyógyítható, mindössze arra kell figyelni, hogy a beteg ne száradjon ki. Napjainkban a kolerás pácienseket egy rendkívül hasonló keverékkel kezelik, mint amit O’Shaughnessy felvázolt, azzal a különbséggel, hogy az oldatot nem a vénájukba kapják a betegek, hanem azt egyszerűen meg kell inniuk.
O’Shaughnessy és Latta munkássága azonban messze túlmutat a kolera kezelésén. Nekik köszönhető, hogy ha saját korukban nem is, de a későbbiekben elterjedtté vált a intravénás terápia. Az új módszer kidolgozásához nagy merészségre volt szükség, hiszen egy ifjú, tapasztalatlan vegyésznek túl kellett lépnie a bevett módszereken, hogy a betegek testfolyadékainak alapos elemzése révén rájöjjön, hogyan állíthatja helyre a vér egészséges összetételét, majd egy vállalkozó szellemű kollégájának ki is kellett próbálnia a forradalmi ötletet.
