Az imádkozó sáskák életük javát mozdulatlanul töltik, ahhoz azonban, hogy 3D szemüveget rakjanak rájuk, még a szokásosnál is mozdulatlanabbnak kell lenniük. Vivek Nityananda ezért pár percre lefagyasztotta őket, lábaikat ragasztóval rögzítette, majd egy kis méhviasszal a fejükre ragasztott két paráyi lencsét. A “szemüvegek” révén a szakértő és kollégái képesek voltak eltérő képeket vetíteni az állatok két szeme elé, és a kísérlet során bebizonyosodott, hogy a sáskáknak egészen különleges sztereolátásuk van, amely példátlan az állatvilágban.
Az emberi látásról két előrenéző, egymástól pár centiméterre található szem gondoskodik, amelyek enyhén eltérő, kétdimenziós képet közvetítenek a környező világról. A két kép összevetése révén az agy képes megállapítani, hogy milyen messze vannak tőlünk a tárgyak. Ezt a képességet nevezzük szetereolátásnak, amely a térlátás fontos eleme.
Bár azt hihetnénk, hogy minden hasonló arcberendezésű állat képes ugyanerre, ez nem igaz, mivel a sztereolátás sok agymunkát és összetett ideghálózatot igényel, amellyel nem minden faj rendelkezik. Miután a szakértők 1838-ban igazolták, hogyan lát térben az ember, további 132 évre volt szükség, hogy megtalálják az első nem emberi fajt, amely képes hasonlóra. Ezek voltak a rhesusmajmok, majd rövidesen a macskákról, a lovakról, a birkákról, a baglyokról, a sólymokról és a békákról is sikerült megállapítani, hogy sztereolátással rendelkeznek. Valamint az imádkozó sáskákról is kiderült ugyanez, amikor az 1980-as években Samuel Rossel igazolta, hogy a rovarok a két szemükkel látott eltérő képek révén azonosítják áldozatuk pontos helyét.
Ez utóbbi azért meglepő, mert az imádkozó sáskáknak mindössze egymillió idegsejtből épül fel az agyuk, ami százezrede az emberi agy méretének. Nityananda és kollégái pontosan ennek a rejtélynek a megfejtése érdekében kezdték vizsgálni az állatok látását. A kísérletek során fekete és fehér pöttyök enyhén eltérő mintázatait mutatták meg a két szemnek. A pöttyös háttér előtt pedig egy pici kör látszott, amely lassan befelé haladt a képen, kicsit hasonlóan egy rovar mozgásához.
A háttér manipulálása révén a szakértők meg tudták változtatni a célpont látszólagos távolságát. A sáskák pedig következetesen mindig csak akkor támadtak rá a “rovarra”, ha az megítélésük szerint bizonyos távon belülre ért. Mindebből pedig egyértelműen az derült ki, hogy az imádkozó sáskák valóban sztereolátással rendelkeznek. Ez a látás ugyanakkor egészen másfajta, mint az ember hasonló képessége.
Saját látórendszerünk a megvilágítottságbeli különbségeket használja a két enyhén eltérő kép összevetése során. Ezért van az, hogy ha az egyik szem elé egy pozitív képet, a másik elé pedig ugyanennek a negatívját vetítik, az emberi látás szétesik, nem tud megfelelően működni. A sáskákat azonban az sem zavarta meg, amikor ezt a kísérletet is elvégezték velük, tehát ők nyilvánvalóan nem a fényességkülönbségekre alapoznak.
Számukra a jelek szerint a mozgás az elsődleges. Nityananda ezt úgy igazolta, hogy egy kicsit módosított az alapkísérleten. A célpont ezúttal nem egy mozgó kör volt, hanem inkább egy különleges zseblámpa fényköréhez hasonlított: ahova rávetült a “csóva”, ott a háttér pöttyei mozogni kezdtek. A sáskák ezeket a célpontokat is képesek voltak bemérni, pusztán a két szemmel látott képek mozgásbeli eltéréseire alapozva látásukat.
Az állatokat érdekes módon az sem zavarta meg ebben, ha a pöttyök a két szem által látott képeken másfelé mozogtak. (Például a bal szem által látott képen a zseblámpa csóvája által megmozgatott pöttyök lefelé kezdtek mozogni, a jobb oldalon pedig felfelé.) Bár a lokális mozgások egymással ellentétesek voltak a két szem számára, a csóva mozgási irányát így is követni tudták az állatok.
A szakértők szerint erre az irányérzéketlenségre pontosan az apró agy lehet a magyarázat. Ahhoz ugyanis, hogy a lokális mozgások összezavarják az állatokat, az eltérő irányokra külön-külön specializálódott idegsejtekre lenne szükség. Ezek hiányában azonban a sáskákat cask az érdekli, hogy mozog-e valami a képen, az viszont nem, hogy mennyire komplex ez a mozgás.
Azt persze senki sem állítja, hogy az imádkozó sáskák látása jobb lenne a miénknél. Arra azonban kétségkívül kiválóan alkalmas, hogy a közelébe kerülő mozgó célpontokat bemérje, akár olyan körülmények között is, amelyek mellett az ember erre nem lenne képes. Ez pedig különösen annak fényében nagy szó, hogy a sztereolátást nagyon sokáig sajátosan emberi, de legalábbis emlős képességnek hitték a szakértők.
